Szente1.htmlTEXTMOSS"#{S{Sݥ Szente1.html
 Kedves dán magyar!
Olyan szépet olvastam a lapjukban, hogy nem állom meg, ne küldjek egy
darabkát az Önök részére. S ha felmordul, hogy kerül a csizma az
asztalra, hát úgy , hogy odatettem, nézegetni. Jó nézegetést kívánva  maradok
tisztelettel, szentei@ahrt.hu <<A Fekete-Kõrösi akció.doc>>

'Állati'
'03 márciusábul!



Zöld-zöld darabjai a Zöldnek 2.

A Fekete-Kôrösi" akció

Itt vagyok hát! Ide költöztem végre, egy chilei házba, mely - tegnap döbbentem rá, ahogy egy Borges tipusú, egyébként Argentínában, a 940-es években, kézi munkával, mívesen készített, inkább alkotott iránytû akadt a kezembe - alaprajza kereszt alakú, tetô gerincei egymásra merôleges, ám kitérô egyenesek, irányai, döbbenetemre, mértani pontossággal a négy égtáj felé mutatnak. Mivel - nevezzük a házat ezentúl egyszerôen csak iránytûnek (iránytûben élek) - mind a négy irányba nézô homlokfalán ablak is van, így odaülhetsz bármelyik elé, hogy észak, kelet, dél vagy éppen a nyugvás felé tekinthess.

Vagy tárva szárnyad tested(bôl)tôl szabadult lélekként bármely égtáj felé vitorlázz, csecsemôi tudattal, e romkerti földrészen, a hentessé fajult emberek bárdjai alá, éjszakai pillangó után, vagy farkasasszony lopakodással, csillében utazva télidônkbôl a rézbányák beleibe, mibôl azután cintányérok születnek.

És az öreg elég sokat üldögélt ezek elôtt az ablakok elôtt. Ezt, a kezeim közé került adatokból világosan kiolvastam. A nyugati ablak két körkörös ponton, lencsésen, mélyen megkopott.

És valóban, ez a Fekete-Kôrösi akció - miután tudomást szerzetem róla - napokig nem hagyott aludni. Van ugyanis Európában, Magyarország és Románia találkozásánál egy terület, amit - bizonyos jól körülhatárolható gondolkodású emberek, mondtak akkoriban Erdélynek is - és amely, a Kárpátok hegyláncának kérdôjellé hajlított markában ölelt föld. Világhírnévre egy Drakula nevezetû itt születet, itt élt és garázdálkodott vámpír által tett szert, aki ráadásul bárói rangot szerzett, nagyra becsült nemese volt e fagyos vidéknek. Innen származik a szokás is, mely szerint egymásba font fokhagyma füzérrel távol tartható a háztól a rontás. Itt, nagyapám padlásán, az adatok fölött, a mai napig is lógnak ezek a gusztusos, fehér fonatok. Ebbôl az következnék, hogy én nem vagyok Sátán?!

Ám én, illetve második apám a sorban, nem erdélyi vidékekrôl akarunk írogatni most, hanem az onnan eredô folyóról illetve folyókról, és a róluk, szorgalmasan gyûjtött adatokról. S ha a térképre tekintünk, meg is értjük miért volt számára mindez annyira fontos. Ez a vizekbôl szôtt hálózat, mint hajszál-vérerek az agy barázdái közé, úgy kúsznak fel a Bihar hegység emberi kezet formáló, kinyújtott ujjai hajlataiba, bár a valóságban völgyeibe, és úgy csörgedeznek le onnan és össze-össze folyva végül erenként patakokká és folyókká dúsulva, Fekete, Fehér és Sebes névvel egyesülnek a még mindig nem túl széles Körössé, ami Csongrádnál olvad bele a mindent feledtetô Tiszába.

És még csak nem is vizekrôl van itt szó, akár a Bibliában. Hanem, bizony mondom néktek emberi folyamokról, vizekrôl, lelkekrôl, mik valami módon hordalékukat egyfelé hurcolják, abba a bizonyos Fekete tengerbe. Feketék, Fehérek, Sebesek és lomhák, mind oda viszik, abba a feneketlen befogadóba, a Duna deltájába.

Lássuk mit is sodor magával kedvencünk a szôke Tisza (Juhász Gyula búbaján túl), ha Szegednél a Kiskôrösi (hosszú ôvel mondjuk) Halászcsárda árnyas teraszán üldögélve belemeredünk a sötétjébe. A Tata, ha vitorlásával keresztbe-kasul, a szél által szabott irányba szelte habjait és feledve mindent, mint lelkes kis úttörô, az alábbi dalt zengte fölötte:

Zöld, zöld ti rabjai a zöldnek!
Zöld-zöld, te éhes proletár!

A-a múltat végképp eltörôlni
Rabszolga had indulj velünk!

A föld fog sarkából kidôlni
Rabságodnak vége már!

A gyôzelem napjai jönnek
Csa-ak összefogni hát!

A Föld fog sarkábôl kidôlni
Semmik vagyunk, minden leszünk

Ez a harc lesz a végsô
Csa-ak összefogni hát

És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ!"
 

Csak a partok verték vissza, visszhangként a hangját. Elôfordult, hogy egész nap ezt dúdolgatta magában, míg nagy sokára felháborodva önmagán, legyôzve e sodróan lelkesítô dal erejét, fogát összeszorítva némaságba vonult. Odadobta horgonyát. Csak a vitorlára figyelt. Képzelete mégis felfutott a Maroson, vagy épp a Körösön. Száz ágra szakadt és megfeneklett a homokba fúródva mindannyiszor.

Vagy a fák ágain, távol, benn az ártéren, éppen ugyan úgy. Mígnem egy fûz lombja felesége hosszú, szélfútta haját nem juttatta eszébe és ezzel rögtön egy idôben a kérdést is: Vajon hol van, mit csinálhat éppen most? Míg én adatokat gyûjtök, izzadok a napon? Tán a Fehér Körösön kószál? És a nád? Ki vágja éppen? Vagy fal éles sûrûjében? Netán túr és csörtet benne?

Üszkös uszadékot hozott éppen a víz. Tán égetett és e torzsát érinthette is. Így szállt fejében a Füst. Füst a víz felett. Lett kôrösivé, lett tiszaivá, dunaivá, végül tengerivé. Óceánivá az elkésett, szerelmes féltés.

Minden vízminta elemzése, azt mutatja, hogy élet már nincs!

Itt, már Szegednél nincs élôvilág, s így élhetô sem, sem a folyóban, sem partjain. Táplálék nélkül maradt csukamód, süllômód, harcsamód, kecsege nem fecseg, kérész életû kárász, kérész nélküli tiszai virágzás? Hitehagyott varsák? Milyen az? Ugrik fel a munkanélküli halász, az utolsó legvadabb ragadozó állat. Egy halott folyón utazni, vagy netán belemártózni, ki tud?

Akcióm fedôneve A Fekete-Kôrösi akció lesz.

Van ott egy gyár. Mérési adataim szerint, az mérgezi legjobban a tiszta, hegyi vizet. Az lesz a célpont. Valami papírgyár. Cellulózból ontja a fehér papírt, egy nyomdának szállít csak, hol könyveket nyomnak. A technológiát kell megsemmisíteni elôször. A gépsort üzemképtelenné tenni. A vegyszereket ellopni, meggyújtani, talán levegôbe röpíteni az egész raktárt.

De miért kell ezeknek a folyók mellé települni? Mért kell nekik ez a rengeteg víz, - a papírról már ne is beszéljek - hogy csak egy egész folyó képes ellátni ôket, a hiúságukat? Igen, a vizet kell elvenni tôlük, az éltetôt! Ez a jó megoldás! Az algoritmus kész. Jöhetnek a társak! Felkutatni ôket, beszervezni és együtt énekelni a dalt, ártéri találkozóinkon! Azt a zöld-zöld darabjai" kezdetût.

Végcél: A halál, az idô maga.

Házam az iránytû és kiképzôközpont. Olyak kellenek nekem, kiknek már minden mindegy. Kik kiejtik szájukon, úgy mondják: Nekem nyolc! Szervezett proletárok! Így lettem én a sajtó száján kommunista. Hólyagosra dagadt szájjal fröcskölték széjjel a szót minden dimenzióban még az unokák is. Persze gyilkosság készült ellenem. Ellenünk: hajléktalanok ellen. Kik, ki tudja hányszor többen voltunk csakhamar, mint az a folyamként vonuló tömeg, kiket a koncentrációs táborokban koncentráltak egybe és gyilkoltak vegyüzemi módszerekkel. Akikbôl matrac és szappan készült, miken a gyilkolás fáradalmait kipihenni és a bûntôl tisztálkodni lehetett. Belôlünk tán, mi lesz? Napernyô? Az ártó sugarak ellen? Erôs, cserzett bôrünk felfeszítve csontjaink keretére?

Por. Az leszünk Szegeden. Temesi temeti majd. És abban az üres Tiszában végezzük. Ünnepnappá nyilvánítják kivégzésünk napját, munkaszünetivé avanzsálunk. Munkanélkülibôl. Ez jár nekünk!

Nem lett azután semmiféle akció. Az adatokból ez is kiderül. Csak adatok, mélyen elhallgatva. Nagyapámat, valami pitiáner lopás gyanújával elôzetesbe tették és a kovácsolódó brigád - vezére híjján - szétmállott. A nincstelenek újra elfoglalták helyüket a zsúfolt keresztezôdésekben, ahogy annak elôtte. Így gyôzedelmeskedett a hitetlenség, a mindenek irányítója, a butaság, minden hatalom hatalma.

Csak e rövidke adat halmaz maradt fenn itt e padláson a nagy lelkesedéssel tervezett Fekete-Kôrösi akcióról.
 

Arica, 2042.november 11.

Szente vette teremtette!


Tér 3.

A koppenhágai hármas akció

Apám már alig várta, hogy betöltse a hatvanötödik életévét. Akkor kezdek én majd igazán élni! - mondogatta éveken keresztül, kissé fenyegetô hangsúllyal. És valóban. Ahogy eljött a várva várt nap, elsô útja az önkormányzathoz vezetett, ahol a hatóság, kiállított számára egy sárga igazolványt, melyet felmutatva arcukba nevethetett már mindenféle jött-ment kalauznak. Ezt is Gyulának köszönhetjük, mondhattok ti rá bármit is! Huncutkodott. (Gyula, a kor Európahírû átváltozó mûvésze volt, s leghíresebb performanszát, egy másik kettévágott nép, szegényebbik fele, évszázadokig, zsarátnoka mellett üldögélve emlegette.)

Eljött hát a nap. Apám buzgón készült elsô nagy utazására Koppenhágába. Csak két embert hívott még meg magával, erre  a  - feleségétôl szigorúan eltitkolt - kalandjára. Még két Szente Imrét.

Poggyászukat három hangszertok alkotta. Egy prim, egy kontra és egy bôgô tok. Abba csomagolták az elemózsiát, hamuba sült pogácsát. Felültek hát a vonatra, mint valami jogdíj ügyet, a dán királyfi hazájában tisztázni akaró cigány banda. Az öreg hosszú fehér bajuszt növesztett az útra, s míg végig mesélte a zakatoló utazást, azt pödörgette egyfolytában.

A szóáradatot, mert közben sört ittak, a legöregebbik, leginkább berekedt kutya vonyításhoz hasonlatos nótái szakították meg. Bagózott, meg köpködött. A sörösüveget pengetve kísérte magát, mígnem fia a hegedût elôkaparászta a tokjából.

Babam, babaa-ababam, a babam, éj babaam

Dájsi csillág jéjhá né lázsájj,
Dájsi csillág jéjhá né lázsájj,
Kelj fel lomha nehogy itt maradj,
Jaj ki fe kel három felett,
Je, oláh cigány három  felett.

Vágtatott a nemzetközi gyors, át hajnalokon, át, árkon-bokron, komor romokon, rokonokon, ország-világ határokon, nappalokon, alkonyokon. Elhúzták minden táj nótáját.

S határimat meghaladtam,
Színem nem volt úgy búsúltam,

Mikor csíkból kiindúúltam.
Színem is volt, nem búsúltam,

Ó istenem mit csináljak,
Anyám íj szigyen ért  lánya,
Jaj istenem de meg vertél,
Jaj istenem adj nekem éjt

S határimat meghaladtam,
Színem nem volt úgy búsúltam,

S a kanálcsörgésre, a legfiatalabb, virtuóz ritmusokat a lábával kikopogó táncba kezdett. Rázkódott, mint a zakatoló szerelvény. Így robogott a kín s derû, dánia felé a szökô vidékeken.

Úgy hallgassa az esô suhanását,
Engedjék el nem riglá tó urám,
Korán reggel feltekintek az égre
Kényes bugyli,  komisz kinyit levágják
Boci baja az is itt lett elvág
Korán reggel feltekinték az égre,

Mé, kisangyalom,

Úgy hallgassa az esô suhanását,
Engedjék el nem riglá tó urám
Korán reggel feltekintek az égre,
Van egy madár, aki elhordja majd, és

Kisangyalom,

El-e vagyok elevenen temetve, revem
Sárgulok is, de nagyon,
Anyus, majd megírom, hogy mikor,

Még, kisangyalom

Úgy hallgassa az esôt,
Van egy madár, aki elhordja majd, még, kisangyalom

Korán reggel feltekintek a polcra,
Úgy hallgassa az esô.
Van egy madár, aki elhordja, még
Engedjék el nem riglá

Majd minden átvezetés nélkül, hirtelen az amúri partizánok dalát süvöltötték ímmár együtt, mint három roma, mind a hároman.

Nekem akkoriban már a fejemben ott motoszkált az a kis kapirgáló nyûvet mintázó gondolat, mi nem egyszer álmomból vert ki az ágyamból. De megjött Koppenhága vasútállomása.  Kiszálltak a fényes szelek" nevû expresszbôl.  Egyenesen a tengerpart felé vették az irányt. Megállt ott a banda, kicsomagolták újra hangszereiket. És egy szôke, dán lány fülébe kezdték el húzni a nótát.

Kimentem a selyem rétre kaszálni,
De nem tudtam én a szénát levágni,
Mer nem látszott a sok sárga virágtól,
Édes rózsám, hogy válunk el egymástól.

Azzal apám kivett a bôgô tokból egy szekercét, odament ahhoz a nagy kavicson üldögélô és a tengerre bámuló szobrocskához és színpadiasan tág, lendületes mozdulattal lesuhintotta a hableány fejét. S, mint aki jól végezte dolgát, még ott helyben, a parton, megozsonnáztak mind a hárman. A három Szente Imre, a három generáció. Dankó Pista után, Szeged büszkesége.

S a csonka, kis haltestû szobor, azóta is fej nélkül üldögél ott, szegény.

Koppenhága, 1989. tavaszán.



Subject: csontszilánk
Date: Thu, 19 Dec 2002 14:15:26 +0100
From: "Szente Imre (AH/Petzval)" <szentei@ahrt.hu>
To: "'hamv.laz@get2net.dk'" <hamv.laz@get2net.dk>

Tisztelt Foszerkeszto Úr!
Örvindetes számomra és persze felettébb megtisztelo, hogy lapjuk közlésre
érdemesnek találja szerény munkámat. Tehát valami arcpoétikát kellene most
ide rittyentenem. Nos, mint magábafordult ezidáig ember, hol kívánhatna
jobban magától szabadulni, mint egy dán, szabadulómuvészeti, számára
hon(talan) lapon. S nincs ennél szebb, mint idegen földön kezdeni, nagy
nehezen hozzá. Bár az idorol, mint megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan
dologról nem szívesen ejtek szót, volt hát negyven átkos évem a Kárpátokban.
89-ben Koppenhágában jártam, egy azóta is ott élo népi ihletésu, szegedi
származású barátom meghívására, friss nászutasként.  S, ha esetleg jobban
összemelegedünk e lap hasábjain, apró zöld részletekben (akciós áruimmal,
ingyen adom oket) fény és árnyék derülhet kilétemre is. Biztosíthatom,
gyanakvását elkergetendo, egyszeru honpógár vagyok, szándékaim meg tán
nincsenek is. Amolyan írogató féle embör, aki áll a víz parton és nézegeti,
hogy valamit mindig visz a víz.Most például:


Két folyó, meg a fogas

Aki még nem járt azon a tájon, emlékeztetem, hogy a Maros, Szegednél ömlik a Tiszába.
S a két folyó összefolyásánál - amit az itt élôk Tisza-Maros szög néven illetnek - ha megáll, rögtön szemébe ötlik e két víz különbözôsége. Ha másról nem is, a színükrôl, a szélességükrôl és a sebességükrôl. De, ha egy kicsit tovább ácsorgunk ott, csakhamar kijelentjük, ezek semmiben sem hasonlítanak egymásra. Ezért, tán az a legfurcsább bennük, hogy mégis, itt, összefolynak, egymásba keverednek.

A minap történt a dolog. A fenti szögtôl odalátni, a Tisza-parton, a hatalmas ezüst nyárak alatt, a Kiskôrösi halászcsárda szakács-tulajdonosánál - még alig pirkadt - megjelent Géza bácsi, mint beszállító, ahogy szokott, halat hozott. A fogasra tette kalapját.

Mi az, Géza bá, nem tud aludni?
Nem én, a halak nem tudnak, fiam.
Na, lássuk, mit hozott? Egy halat?! Igaz, szép termetes. De azér, ezér, kár volt fôkelni. Legyünk ôszinték.

A csárdában, a halászokat, itt mind bácsizzák, akár húsz, akár nyolcvan éves is az.  Ez az ember, aki most méltóságteljesen maga elé tartotta ezt a - vagy négykilós - süllôt és azt mondta, jól nézd meg ezt a halat, még tán negyven se volt.

Jól van, na! Most mit mutogatja, mintha nem fogott volna már ennél különbet is!? Mondtam, már, hogy szép, a süllô különben is a legszebb, és a legfinomabb is, egyet értünk mi ebben, mind a ketten, tudja jól. Megér ez vagy kétezer forintot.

Az öreg halász - nevezzük mi is annak - benyúlt mélyen a hal kopoltyújába és szétfeszítve, kitáttatta a ragadozó hegyes fogsorral teli száját és a szakács szeme elé emelte. Nézzen bele! Mit lát?

Egy édesvizi cápa fogsorát. Nevetett. - Meg egy darab hínárt benne.

Na látod! Ha, a süllô hínárt nyel, akkor annak a víznek annyi. Maga magát fojtja mög. Hát jól nézzed mög, mert a te sorsod is mutatja, ott az, a torkából kilógó darab hínár. Ez az utolsó hal, amit hoztam neköd. És letette a szürke bádoggal borított, feldolgozó asztalra a gyöngyházfényû-pikkelyes, karcsú fogását: a fogasát. Ezt most ropogósra mögsütöd és ketten mögösszük, szépen lassan és kitaláljuk mihöz is kezdünk ezután. Fogas kérdés.

Leült az asztalhoz, vendégként, amit eddig még soha nem tett, és soha ennyit még nem is beszélt, mint most.

Mert avult szakma ez, amit mi ûzünk. De, hát töhetök én róla, hogy szeretök korán kelni, szeretöm a hajnali halászatot, a Marost? Még télidôben is, télvíz idején?  Hogy, amikor a jégkristályos vízbôl kiemelöm a varsát, mögáll a ladikban, mint egy bevásárló kosár? - Én azt gondoltam fogtechnikus löszök. Mer, a fogak romlását úgysem löhet mögállítani. Hiába az a sokféle paszta. Neköm is hidat köllött tönni nemrégiben. Került vagy ötvenezerbe. Egy évig spóroltam rá. Az a fogtechnikus mög mögvolt vele egy fél nap alatt. Te is bezárhatod lassan a bótot. Ezt a halászcsárdát, itt. Na, igyunk rá!


Ártér 10.
Homokkitermelés

40, 42 táján? Nem emlékszem pontosan.  Nyár volt, karcos reggel, beborító kékes fény és még hûs. A kutyám már biztosan megvolt, én gyerek voltam, az ô gazdája és a háborúban valahogy egy kis szünidô támadt. Mindez olyan nyilvánvalónak tûnt fel nekem akkor. Nyugalom volt egy kicsit, az biztos. Szaladtam Fülessel le, az ártérre, mezítláb, a kemény és élesre felpöndörödött szélû, száraz iszaplapokon. Mintha valaki ezzel burkolta volna le a lapályt.

Mikor is, ott, a szokott helyünkön, lenn a parton, a Tisza fényes, hideg és széles tükre helyett egy rozsdás monstrum horgonyzott rajta. Akkora volt, mint egy gyár, a vízen.  Még a kutyám is szûkölni kezdett, befutott a bokrokba vizelni.

A homokkotró gépet - mert az volt- hurka vastagságú acél sodronykötelekkel pányvázták ki a parthoz, melyek bele lógtak a folyóba. Tudtam, hogy ezekhez nem szabad nyúlni, mert apró tüskék állnak ki belôle, s felhasítva a kezet, vérmérgezést okozhatnak. Eszem ágában nem volt hozzáérni. Néztem csak az óriás vastutajra épített szerkezetet, a ferdén magasba, a part fölé nyúló tornyát, a futószalagszerûen sorakozó ráerôsített óriás vödreit, csigákat, köteleket, rácsos tartóját, a gépész kabin betört üvegét, a gépház nyitott ajtaját, benne az ormótlan, behemót, szinte mérges dízelmotort a girbe-gurba tekergôzô olajos csöveket, a zsíros alkatrészeket.  Sehol egy lélek. A régi fövenyünkön pedig már, egy szinte fehér, finoman pergô homokhegy kúpja állt. Alig bírtunk felmászni rá, mindig visszacsúsztunk rajta, lábunk alól minduntalan kifolyt a homok. Végül azért csak bevettük a hirtelen nôtt várat, addig nem nyughattunk. De hát ez egy kilátótorony is volt - mint kiderült - és onnan fentrôl, addig soha nem is álmodott messzeségbe láthattunk el és a magasból minden egészen másként tárult elénk.

A fák koronája a lábunk alatt hullámzott, a madarak velünk egy magasságban repültek, a víz felszíne teljesen sima lett, mintha jég borítaná, a látóhatár pedig hirtelen a horizontig tágult. Végig nézhettük a Tiszát is, az elejétôl a végéig. Túl láttunk a város barnás tetôin, egészen a szántóföldekig, megpillantva, messze, Algyô olajtornyainak tetején az égô gázfáklyákat is. Este volt a legszebb, a sötétségben távol, vörösen lobogó ég alja. Itt fönn, állandóan szél fújdogált, pergette a homokot, néha mikor megvadult, felhôkben hordta rá a városra. Eztán ez lett a törzshelyünk.  Mûszak végén, a homokhegy, itt üldögéltünk, nézelôdtünk.

És napközben, egész nyáron, ámulva szemléltük a kitermelést, a fülsüketítô csörömpölésben. Jöttek a lovas kocsik, megrakták ôket és vitték a homokot a városba. Mi azonban csak azt a pillanatot lestük, mikor a meder mélyérôl felhozott homokból, valami nagy, régen elmerült dolog fordult ki és gurult le a lábunk elé, a homokhegy aljába. Ezek többnyire csak agyag göbök, kulékavicsok voltak, de csakhamar kiállítást nyithattunk volna a csontokból, fém és agyagtárgy töredékekbôl, még régi pénzérmét is leltünk, titkon azonban, mindvégig Attila, a hunok királyának, Tiszába temetett aranykoporsóját vártuk feltûnni a homokhegy tetején. Mindhiába.

Aztán eltûnt a nyár, újra lôttek és bombáztak, legtöbb szabadidônket az óvóhelyen töltöttük és már iskolába is járni kellett, amikor lehetett. Füles se volt már meg.

40, 42 környékén, Szegeden.


Tér

A Boszorkány sziget

Ki, ne hallott volna a szegedi boszorkányokról! És az égetésükrôl Akire ráfogták, az bizony máglyán végezte.

Az a terület - a Boszorkány sziget - Szeged végén, a mai alsóvároshoz közel, annak idején valóban sziget volt még, hiszen a Tisza, lelassulva és így visszaduzzadva e nagy kanyar elôtt, több ágra szakadozva szigeteket alkotott, mielôtt elhagyta volna a települést.

Véget nem érne a sok boszorkányról szóló történet, nem férne be ebbe a kurta életbe, ha egyszer elkezdeném. Volt itt a sorban ? leírásaikkal a helyi levéltárban ma is tetemes helyet elfoglalva - szûz családanya, bélpoklos sóhordó asszonyság, ki egyszer egy sérült, félholt, szavast falt fel egészben szôröstül-bôröstül. Házaló ószeres némber, kinek a kezében, egy ízben, a feleslegessé vált lyukas vájdling, ahogy átadásra került,  megérintve azt, azonnal arannyá változott, vagy arról a varrónôrôl, ki a szemével foltozta a halászok lyukas hálóit. Nem is beszélve arról, ki a lassú folyóban élt  sellôként, alteste hal, a felsô, csupasz, dúskebli, karcsú leányé volt és aki megpillantotta, azon nyomban megbolondult, eszét veszítve rohant utána a folyó habjaiba végleg alámerülni. Hát még az a nyavalyás, aki tíz ujját a víz felé tartva, ráolvasással hullámokat keltett, s egy ízben a szemközti Szôreget kishíján elvitte az általa felkorbácsolt szökôár!

Egy esetet szándékozom én mostan csak felemlegetni, nem kívánva háborgatni az amúgy is egyre dráguló idôt, minek okán, az már szinte hozzáférhetetlen is.

Mikor a máglya már készen állt, a karóhoz kötözve a némán tûrô boszorkánnyal, hosszú hajától megfosztva, azzal, mint gyújtóssal szítva fel a lángokat, lobogni kezdett. Leégve róla ruházata, bôre már szilveszteri malac pirosságú lett, kigyöngyözve felületére a pattogó zsír, hát, nem hiszik, hogyan is hinnék! A lába köze, mint a tûzre vetett zöld ág, életre kelt, az égre meredt, de nem nedve folyt ki, hanem szökôkútként, apró, ezüstös pénzérméket lövellt a magasba, nyári, futó záporként, a bámulókra hullva vissza, a lelkesen keresgélô, éljenzô tömeg közé szórva, mint valami jolly jóker.

Nem is figyelt már senki, a tûz pattogó ritmusaira és duruzsolására:

A fényes nap immár elnyugodott,
A föld színe sötétben maradott,
Nappali fény éjjelre változott
Fáradtaknak nyugodalmat hozott.

Édes anyám, isten áldja,
Holló szállt fel ablakára,
Sötétbe borúlt csillagom,
A világ estébe változott.

Egyedül az a hullámos ujjú nem végezte máglyán. Ôt, amint egyszer magányosan a folyóparton játszadozott, a túlpartról visszaverôdô hullámok által alámosott magas, leszakadó part homokja temette maga alá.

A sziget ma már nem az, mint régen volt, ma már nem is sziget, csak egy kis földnyelv. Buja növényzet fedi, mély tölcséri árkokkal felszabdalva. Mikor a Tisza árad, ez tinik el legkésôbb a zöldárban. Éjjel azért, még ma sem tanácsos ott sétálgatni!

2002. december 22.


Granginyól tér 9.

Két állomás

Nagyapám ingázó volt. Tudta ezt jól a család. Minden közös vasárnapi ebéd után, indult a Tata. Felült az egyes számú villamosra, ami helyi viszonylatban a Nagyállomást és a Rókusi pályaudvart, a Kisállomást kötötte össze körjáratban. Elzötykölôdött fél három körül ezen az ormótlan, rakoncátlan batáron, hogy még elérje a Temesvári személy érkezését és a másik indulóhelyen pedig a pesti gyors indulását. Soha nem vitte magával unokáit.

Így csak elképzelni tudom, mi is történhetett ott, ha egyáltalán történésnek lehet az ô álldogálását nevezni, ott a peronokon.

Alighogy a kisállomásra ért, kiballagott a féltetôvel fedett koszos és szinte üres, szeles peronra, már érkezett is a Romániából jövô vonat. Ô is egy ilyen megérkezés áldozata volt 1920-ban, mikor is el kellett döntenie, marad e családjával Román zászló alatt Temesváron, vagy vállalja újmagyarságát, itt Szegeden az ó-új hazában, vadonatúj egyedüliségét. És nagyapám itt szállt le akkor, egyetlen vagyonával, a büszkeségével a bordái rácsa alatt.

Amint a szerelvény nagy rángatózással kikanyargott az állomás végén, ivott egy üveg sört a restiben és már szállt is fel a villamosra, hogy megtekintse a pesti gyorsot is.

A villamos-végállomáson kilépett a villamos szusszanó ajtaján, a Szegedi Nagyállomás impozáns épülete felé vette az irányt, felcsoszogott a hatalmasan kongó aulában, a széles lépcsôkön, végig a mindig zsúfolt várótermen, el a kapuügyeletes asztala elôtt, ki a levegôs peronra, a bôröndös utasok közé elvegyülni.  Várta, míg mindenki elbúcsúzkodott, beszállt. Odasündörgött a tányérsapkás vasutas mellé, aki, ha eljött nagy nehezen az idô, felemelte palacsintasütôjét, zöld utat adva az integetôk kezeinek, mik egyszerre lendültek a magasba. S a hosszú, sokvagonos, szép, világoskék, szinte elegáns szerelvény nagy lökôdéssel, mégis puhán elindult Budapest felé.

Mikor már híre-hamva nem volt a gyorsnak, felkereste itt is az utasellátót, méghozzá a mellékhelyiségét és vastag sugárban kieresztette azt, amit a Kisállomásról addig magában hordozott.

Így volt ez minden vasárnap, nagyapám életében. Azt azonban tudni kell a dologhoz, hogy a temesvári személy végállomása is itt, a nagyállomáson volt.

Budapest, 2002-12-03. Nagyapám most, karácsonykor 104 éves lenne, nyugodjon békében! Urnájába kerüljön ebbôl egy darab!


Alakuló tér
(Fantaszta-tikus!)

A kyotoi akció

Azon a téli reggelen, amikor az ég annyira tiszta volt szikár és üres, szinte levegôtelen mélységû, a napsütés így a fagyon áthatolt, egy papír kupacon ébredtem, és a beragadt szem homályában a csipámat kitörlendô, a papiros tetején az alábbi cím mosódott el: A kyotói akció.

Végigtanulmányozva az adatsort, nagyapám életének egy meglepô momentumát fedeztem föl benne, nevezetesen - amit bárki szívesen eltitkolt volna mindenek fölött magáról - az öreg felfoghatatlan, bár csak egyszeri: pálfordulását. Felcsigázott hát a tény, és soha addig nem tapasztalt erôvel tört fel belôlem az örvös kívánság: Nagyapám szemébe nézni csak egyetlen egyszer!" Ami, jól tudtam, lehetetlen elgondolás.

Ez a tébolyult vénség, elképzeltem, amint hallé fôzése közben, sört kortyolgat, és a szemébe csapódó hagyma gôzétôl könnyekre fakad. Azután jóllakottan nekilát akciójának szervezéséhez, amit a távoli és keleti japán szigetek egyikén, a Honshú nevezetûn, Kyoto városában kívánt megvalósítani. Természetesen a létrehozás nehézségeirôl, fáradalmairól, csüggedéseirôl, kilátástalanságáról, netán kínjairól, sem idô áldozatáról most sem közölt adatokat.  Csak az akció szûkszavú tényeirôl maradt fenn ez a néhány szedett-vedett adathalmaz, amely így szól:

Kyoto város fôutcája hétköznapi, szokásos, heringdoboz sûrûségû, unott zsúfoltságát élte, amikor az elején, arra, egyszer csak befordult egy transzkontinentális, ballisztikus rakéták hordozására speciálisan kiképzett jármû.

(Egybôl eszembe villantak az április 4-ei, Dózsa György úti gyermeki lényemet lenyûgözô erôdemonstrációk, a béke erôié.)

A rakéta helyén azonban egy gyárkémény feküdt vízszintesen. A kémény, piros felhôket eregetett és tüzijátékot lôdözött a meglepett égre fel. A kéményen - a lába közé véve azt - az energetikai miniszter lovagolt öltönyben és nyakkendôben, apró termetéhez mérten riasztóan hatalmas falloszára támaszkodva.  S az álmélkodó járókelôk alig eszmélhettek fel a bódító látomásra, amikor újabb, immáron egy aszfaltszaggató lánctalpas zörgése hívta fel magára a figyelmet a sarkon.

Az, egy hatalmas trópusi fából készült trónt cipelt magán, benne egy eltörpült ember olvasgatott nagy nyugalomban, állólámpája fényének bûvkörében. És az embert - ahogy látótávolságba ért - mindenki felismerte, egy világhírû bútoráruház-lánc elnök-vezérigazgatója személyében.

Majd a térrôl gólyalábakon, fúrótornyoknak öltözött, boldog olajmunkások szaladtak túlméretezett lépteikkel a járdák felé és fekete, csomós, ragadós gumicukorkákat szórtak az utcán hömpölygô ember folyam közé.

Közben sugárhajtású vadászgépek húztak el alacsonyan a fôút fölött, irgalmatlan lármájukkal bent szorítva a szót mindenkiben, elnémítva az amúgy is halk szavú, döbbent, utcai járókelôket. Az elhagyott zöld kondenzcsíkjukkal pedig, egy, a magas égre nyíló ablakot rajzoltak oda fel. A kis szél az ablak egyik szélsô keretét elmosta, éppen úgy, mintha apró zászlócska lengedezne ott. Késôbb halványzöld lett az egész ég.

Jött azután egy hatalmas kólás üveg is, belsejében gyerekek labdáztak, buborékokhoz hasonlatos labdáikkal és a labdákon világosan kivehetô kémiai képlet volt olvasható: CO2. S a teherautót, ki más vezette volna, mint az üdítô társaság tejhatalmú ura.

Nekem persze, mi más, mint gyermekkorom május elsejéinek karneváljai jutottak eszembe e sorokat olvasgatván, mikor lázas izgalommal várakoztunk a támfalnak támaszkodva, várva-várva az újabb és újabb élôképek megjelenését a Tisza-part alsó rakpartjának elején, egy-egy teherautó platóját kis színpaddá öltöztetve, végig lépésben haladva el elôttünk, a folyó folyásával egyezô irányba, s tán azzal megegyezô sebességgel is. Én, apám nyakában ültem, bocskorszíjat szopogattam, a hajába kapaszkodtam, amit a jó öregem kitartóan tûrt el tôlem.

Emlékszem a ruhagyári kocsira, ahol a legszebb szalaggépes nôk, csinos konfekció ruhákban, a varrógépek sora között fel-alá sétálgatva tartottak divatbemutatót a gyár termékeibe öltözködve, és az Itt van  május elseje" kezdetû mozgalmi dalt harsogták a kézi hangosbeszélôkbe. Anyámat pillantottam meg közöttük, ijedtemben még a forgót is elejtettem a kezembôl.

Itt van május elseje,
Énekszó és tánc köszöntse,
Zeng és dalol az élet,
La-la-lalala-la-la,
Ébreszd fel a magyar népet!

Majd levélkihordók kerekeztek egy hollónak álcázott postakocsi tetején és az önkívületbe esett kerékpározó postások, szórták, csak szórták a vállukon lévô táskájukból a tömeg közé a gyönyörû, sárgult, ôszi faleveleket.

A szalámigyár kolbásztöltô gépeinek csövébôl, markos hentesek ujjai közül pedig, bélbe töltve a héliummal kevert szegedi állott levegôt, nemzeti színû, pick-szalámi címkékkel ellátott hurka formájú léggömbök emelkedtek a magosba. A vízen ringatózó sirályokat felröppenésre és a luftballonok kicsipkedésére ösztönözve ôket. A maradványokat pedig a Tisza hordta el.

A paprikafeldolgozó piros pozsgás, fehér köpenyes, fehér kendôs, izzadva könnyezô élmunkásnôi, nyakukban piros paprika füzérekkel, amolyan tahiti népi táncra emlékeztetô mozdulataikkal vonták magukra a tisza-parti közönség tapsolva lelkesedô figyelmét.

De a körmenet végét ? szerintem valami kalóz akció folytán, hisz, nagy valószínûséggel nem szerepeltek a program tervezôinek elképzelésében  ? a Szegedi Dóm csuhás szerzetesei zárták, sötétbarna, csuklyás, kender kötéllel átkötött munkaruhájukban, szamárháton ügetve.  Füstölôket lengettek és szentelt vizet locsoltak slaugjukból, vastag sugárban, a már enyhülésre kiéhezett nézôközönség közé, frissítésül, akik viszont addigra már igencsak foszladozni is kezdtek.

Kyoto, 2002. december 24.


"ÉS - némi - ÉLET...">


A magyar tartalomjegyzékhez.