PowysDanyi.htmlTEXTMOSSí{)JŔ¸g¤¸g¤›k PowysDanyi.html
JOHN COWPER POWYS*
Six Letters to Béla Hamvas and Katalin Kemény
with a Postscript by Katalin Kemény
Magyarul: Danyi Zoltán**



Fra: "Danyi Zoltan" <danyi@pluto.physx.u-szeged.hu>
Dato: fre 23. nov 2001 18:04
Emne: powys

Sziasztok! Ime az elsô levél (még lektorálatlan, de remélem, olvasható)!
Üdv,
a Mester Ökre



Figyelem! Az alábbi szöveg-ek angol közlésének kópiáját Dúl Antaltól kaptuk hajdanán. A jogok ebben az esetben olyannyira komplikáltak, hogy biztosan csak annyit jelenthetünk ki, amennyiben valamely 'pénzes' továbbközlés történik, akkor Kemény Katalin, mint címzett, és Hamvas Béla jogutódja biztosan érintett a kérdésben. De ugyanígy Danyi Zoltán a fordító is! (Tudtunkkal a Nagyvilág  töpreng éppen a közlésen!)



1947. május 14.

Kedves Barátom!

A legmélyebb, legizgatottabb érdeklôdéssel olvastam és tanulmányoztam minden szavát a Széth címû igen figyelemreméltó írásának; kiváltképpen hálás vagyok azért, hogy felhívta figyelmemet arra a bizonyos 1962-es februári napra, amelyen a tradicionális öt bolygó együttállása következik majd be a Vízöntô csillagképben; ez valóban rendkívül jelentôs esemény, és a fejtegetés, melyet ennek kapcsán ír, lenyûgöz. Ámde, kedves Barátom, meg kell vallanom, hogy minél többet olvasom az Ön mûveit, (és micsoda remek könyv lehet az a bizonyos Láthatatlan történet is, melynek Corvina-beli angol nyelvi ismertetôjét mellékelni szíveskedett!), igen ám, minél többet olvasom az Ön miveit, az Ön gondolatait, és a mûveirôl meg a gondolatairól írt recenziókat, annál biztosabban kerít hatalmába az az érzés, hogy jómagam vajmi kevéssé vagyok méltó arra a tiszteletre, amelyet irányomban tanúsít.
Az Ön tudása és olvasottsága, kedves Barátom, annyira csodálatra méltó, továbbá az Ön mûveltsége oly átfogó és részletes, hogy azzal összehasonlítva az én eredményeim mindezen a téren jóval szerényebbek.
Valójában én sem valódi tudós, sem igazi, elmélyedô filozófus nem vagyok. Sokkal inkább született szónok, vagy még inkább elbeszélô, történetmondó vagyok. Negyvenéves koromig semmi mást nem produkáltam, mint vékony kis versesköteteket, nagyjából a régieket imitáló versekkel.
Huszonkétéves koromtól pedig (az egyetemi éveimet követôen), azzal kerestem a kenyerem, ami valódi adottságomnak tekinthetô, vagyis elôadásokat tartottam (félig színész is vagyok tehát, sôt inkább vagyok színész, semmint gondolkodó). Kisebb vagy nagyobb közönség elôtt beszélni számomra éppen olyan természetes dolog, akár a sportolónak a futás, a kertésznek a kerti munka, a bölcsnek a bölcs gondolkodás.
Egészen ötvenéves koromig (vagyis éppen addig, amilyen idôs most Ön) semmilyen igazi, hivatalos kiadónál nem jelent meg tôlem semmi. Hm! Továbbá az írásaim telis-tele vannak mindazokkal a hibákkal, melyek egy született szónokot jellemezhetnek. A történetek és a történetmesélés iránt érzett eszeveszett vonzalmon kívül nincs is bennem semmi, ami egy mûvészt jellemzhet.
Velem szemben mind a két bátyám, Theodore és Llewelyn (aki most halt meg nemrég Svájcban, tüdôvészben) is mûvészi hajlamú. Stílusuk eredeti, önmagukhoz abszolút hû, mind a kettejük hangvétele egyedi, sajátos; míg ôk türelmesen vadásznak a legmegfelelôbb kifejezésre egy adott mondatban, addig énbelôlem csak úgy dôl a szó, mûvészietlen áradatban, tele mindenféle közhellyel, egymásra hányva a szókat, amíg végül sikerül (vagy nem) megtalálnom a megfelelôt!!
Gilbert Turnerrel van egy közös barátunk, aki a feleségétôl különváltan, tanítói nyugdíjából él Corwenben, a neve John Redwood Anderson, és ô egy ragyogó költô, sok verset írt és közölt, de igazából csak most kezdik ismerni és elismerni, 64 éves korában. Jelenleg éppen egy filozófiai mûvön dolgozik, amelynek a hangvétele, s a benne kifejtett eszmék közül egynémely is, megítélésem szerint, nagyon közel állnak az Önéihez. Kölcsönadom majd neki az Ön Széth címû írását, hadd tanulmányozza át ô is, és majd meglátjuk, mennyire tud ráhangolódni az Ön gondolataira. Ô egy vérbeli tudós ember, és kíváncsi vagyok, hogyan fog reagálni a Széthre, tetszeni fog-e neki? Egyébként felfigyeltem a Petrus kôsziklára tett utalásra. Árulja el kérem, kedves barátom, Ön és a párja római katolikusok vajon (akár Turner barátom)? A negyvenéves fiam, aki az én egyetlen gyermekem, katolikus pap, mármint eredeti római katolikus (mert idônként az anglikán egyház lelkészei is ezzel a "katolikus" névvel illetik magukat!); én magam azonban egyáltalán nem vagyok fogékony a metafizikai gondolkodásra, és semmiképpen nem lehet engem katolikusnak tekinteni a szó legtágabb értelmében; másrészt nem vagyok híve a racionalizmusnak sem! Rabelais és Walt Whitman tanítványa vagyok, és szeretném megôrizni az agnoszticizmusomat, ugyanakkor persze meglehetôsen babonás vagyok, és fellelhetô bennem az ôsi pogány népek minden pluralista és animisztikus reflexe!
Az én kedves párom amerikai állampolgár; a Corvina egyik cikke, nevezetesn Kassák Lajosé, igencsak felháborította ôt, ugyanis a cikkíró Hemingwayt és Steinbecket méltatja, akiket a párom nem tart semmire!, ugyanakkor meg sem említi Dreiser és Edgar Lee Masters nevét (A Spoon River-i holtak c. versgyûjtemény szerzôjét), vagy a kiváló regényírót, W. Faulknert.
Zárnom kell soraimat. Kérem adja át legôszintébb baráti üdvözletemet a kedvesének! Szívbôl remélem, hogy tetszett neki a Saint Andrew és hogy Önnel is gyakran tud találkozni.

 Az Önök odaadó, szeretetteljes barátja, John C.P




J.C.POWYS LEVELE KEMÉNY KATALINNAK

1947. március 11-én

Kedves Asszonyom!

Végtelenül megtisztelõ rám nézve, hogy az elsõ angol nyelvû levelét énhozzám írta.
Igazán kitûnõen fejezi ki a gondolatait és az érzéseit ezen az Ön számára idegen nyelven! Egész egyszerûen el sem tudom képzelni - drága, drága hölgyem -, hogyan képes erre! Magam elég gyatra, sõt igazán szólva pocsék nyelvérzékkel vagyok megáldva. Az angolt kívéve, egy mukkanásnyit sem beszélek semmilyen nyelven…
Immár tizenhárom éve élek walesiek között, mégis legfeljebb olvasni tudok a nyelvükön (ezt is meglehetõsen nehézkesen, ugyanis semmi tehetségem sincs a grammatikához meg a mondattanhoz, habár a szavakat viszonylag könnyen megjegyezném); walesi nyelven megszólalni, vagy akár csak egyetlen mondatukat megérteni teljesen képtelen vagyok! Gondolom, azért van ez így, mert zeneileg botfülû vagyok, a beszédhangok lejtését, hangsúlyait csak lassacskán fogom fel.
Nem volt még író, akinek a zenei hallása annyira rossz lett volna, mint nekem; és ugyanez a helyzet az öcséim esetében is…
Apám meg egyáltalán nem tudta megkülönböztetni egymástól a zenei hangokat…
Ó, drága asszonyom, egészen elképedve olvasom, hogy már tizenegy évvel ezelõtt esszét írt Rabelais-rõl!
Ez csodálatos! Hiszen alig-alig akadt nõ ama eszményi királyné, Navarrai Margit óta, aki igazán képes lett volna megérteni Rabelais-t; egészen megdöbbentõ a számomra, hogy Ön már akkor, hogy úgy mondjam, szinte még “tinédzser“ korában (de mindenképp nagyon fiatalon) esszét tudott írni róla!
Nos, magam is sokat töprengtem azon a lebilincselõ, rejtélyes kérdésen, melyet levelében említ, vagyis hogy miért nem találunk említést sehol Jézus nevetését vagy akár csak mosolyát illetõen; ám ha meggondoljuk, hogy a korai kereszténység azon kis közössége, amelytõl Krisztus hiteles leírása származik, mennyire forradalmian elszánt, ádáz, elragadtatott és ábrándokat kergetõ emberekbõl állt, talán érthetõbbé válik, hogy miért hagyhatták figyelmen kívül Krisztus személyiségének ezt az oldalát. Szent Pál is, akihez a mai kereszténység visszavezethetõ, valójában sokkal inkább Nietzschéhez, Dosztojevszkijhez és Dantéhoz áll közelebb, nem pedig Rabelais-hoz, Cervanteshez vagy Gogolhoz…
Azt hiszem, a végsõkig elszánt Apokaliptikus erõfeszítéseket (ahogy az Ön férje mondaná) mindig is a túlzott komolyság jellemezte…
Hát, kedves Asszonyom, az egyetlen mûködõ szemem (a jobb oldali ugyanis egészen vak) immár arra figyelmeztet, hogy itt be kell fejeznem, s én kénytelen vagyok engedelmeskedni neki.
 

Az Ön odaadó barátja, John Cowper Powys
 

P.S.: Izgatottan várom az új esszét, amelyen jelenleg dolgozik, és bízom benne, hogy hamarosan egyik versének mûfordítását is olvashatom majd.



RÉSZLETEK A TOVÁBBI NÉGY LEVÉLBÔL:

J.C.Powys Hamvas Bélához írt leveleibõl
 

Roppant izgalmasnak találom, amit arról a bizonyos “Scientia Sacra” c. mûvérõl ír - lényegében minden nagyon izgalmas számomra, ami ebben a levélben áll, ebben a mágikus erejû levélben, amely “elõszólítja a roppant mélységek szellemeit”, mert hiszen telis-tele van olyan jelzésekkel és utalásokkal, melyek rejtélyes távlatokat nyithatnak meg azok számára, akik nemcsak a kerek logikai fejtegetéskre figyelnek, hanem tudnak a sorok között is olvasni. És azt is észrevettem, hogy Ön is, akárcsak én, szeret in medias res belevágni a dolgokba!…
 

Egész évben egy nagy-nagy mulasztás pótlásán fáradoztam, kedves uram, vagy ha megengedi, hogy így szólítsam: kedves Barátom, (hisz úgy érzem, rokonlelkek vagyunk); szóval, mûveltségem hiányosságait igyekeztem bepótolni: nevezetesen azt, hogy eddig nem olvastam Arisztophanészt! Megvan könyvtáramban a tizenegy vígjátékának egy fóliáns kiadása szó szerinti latin fordítással, melyet 1607-ben nyomtattak Genfben, továbbá van egy angol fordításom is a “Bohn Library”-sorozatban (ahogy nevezik), és végül megvan az Oxford LiddelScott Lexikon is; betegségem egy éve alatt mást sem olvastam, csak Arisztophanészt! Mi több, egy monográfia írását is fontolgatom a tizenegy vigjátékról; számomra ugyanis egyszerûen elképesztõ, hogy valaki, aki (csaknem) kétezerötszáz évvel ezelõtt élt, olyan fantasztikusan álljon hozzá az élet dolgaihoz, mint ahogy ez az egyedülálló, zseniális figura! És képzelje csak el, hogy van olyan ember, aki 74 éves koráig nem olvasta Arisztophanész mûveit!!…
Amit Ön “az elsõ emberi lényig” (Széth, Nara, Wang) visszavezethetõ “tradíció”-ról mond, számomra lenyûgözõ. Ezzel a gondolattal még sehol sem találkoztam (René Guénonnak pedig még csak a nevét sem hallottam).
Telepatikus barátságunk és szellemi rokonságunk nevében arra kérem, írjon nekem valamit arról, hogy hogyan él mostanában!
 

Tetszik, amit a “Derû” szóról ír, és az is, amit az aranyzöld színrõl mond, amely egyébként, a lilának egy sajátos árnyalatával együtt, a legkedvesebb színem. Egy bizonyos nádfajtának, mely a környezõ hegyek fürge patakocskáinak közelében található, éppen ilyen aranyzöld színû a szára.
 

Ha tudná, micsoda örömet szereztek Phyllisemnek s nekem azok a nagyszerû írások, melyeket Önök, drága barátaim, február közepén küldtek nekünk; igen, ha jól számolom, februát 15-e körül kezdhették meg hosszú útjukat ezek az értékes küldemények, s már vagy két hete velünk vannak: ízlelgetjük, olvassuk, tanulmányozzuk õket, el-elmerengünk felettük, töprengve, latolgatva fogadjuk magunkba a gondolatokat.
 

“Nyugodalmad és kenyered” meglegyen, s járd Utadat békességben!


*John Cowper Powys (1872-1963)
Angol regény- és esszéíró, költô. Apja plébános, miként nagyapja is. Powys elsõ verseskötete 1896-ban jelent meg, ugyanebben az évben nôsült is meg. Kezdetben tanítóként dolgozott, majd nyitott irodalmi elôadásokat (public lectures) tartott. 1905-ben Amerikába utazott, itt is elôadások tartásából élt, elôadó körutakat tett. Elsô regénye 1915-ben jelent meg (Wood and Stone), Th. Hardynak ajánlotta. [D.Z.]

** A fordító, Danyi Zoltán (Zenta) remek Hamvas disszertációja (Újvidéki egyetem) olvasható a: http://pluto.physx.u-szeged.hu/~danyi/hamvas.html címen. Újabban - többek között - a kisregények 'beavatási' vonalának feltárásán munkálkodik.