"Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe Csak maga szab törvényt s lelkesedése határt."
Berzsenyi

MIRE JÓ MA A MAGYAR-SÁG?!
A tíz éve Dániában élô Lázar Ervin 'Járkáló' felfogásában 1996-ban,
a magyarság 'Középeurópai' honfoglalásának 1100. évében.

"Ünnepi beszéd"

Figyelmeztetés: Ez a kísérlet nem kíván többet elérni, mint rávillantani néhány olyan magyar alapkérdésre, amely talán jobban kijön, ha az ember összehasonlítja máséval, adott esetben a dánokéval. Szétteregetett vázlatossága azonban nem csak idôhiányból adódik, hanem abból is, hogy e sorok írója magyar, és talán még (?) nem készült fel hasonló kérdések kristályos tisztázására a Koppenhágai Hamvas Béla Klub remeteségében sem. Viszont felismerései olyan horderejûeknek tûnnek és annyira hiányzóak a mindennapi "magyar" élethez is, hogy a millecentenárium és a Világtalálkozó kapcsán mindenképpen kikívánkozott valami. Aki tudja, vegye ünnepi ajándéknak, aki pedig nem, az ne sértôdjön meg. (Még az is meglehet, hogy ez a palackposta üzenet megtalál és inspirálni fog néhány kodályi-bartóki elszántságú és tehetségû tudóst, mûvészt, mûhelyt, hogy a magyar zene után a "magyar létkérdéseknek" is nekilásson végre igazán. Vagy nem?!)

Kezdjük mindjárt azzal a kijelentéssel, hogy tapasztalataink szerint a magyarság MINDEN-re jó. Értve ez alatt, hogy elég "nagy-képûek" legyünk, a Mindenség-es (-ség?) átélésének képességét is. Méghozzá anyanyelvünkbe "kódolva". Akár az égígérô fa tetejérôl kukorékoljuk szerteszét, akár 'csak úgy' vagyunk biztosak a dolgunkban, mindenképpen észre kell vennünk MAGunkat ugye... De miért kell ezt megkérdezni, sôt megpróbálni még megválaszolni is ezen ünnepi évben? Elôször is azért, mert véleményünk szerint itt lenne az ideje tudatosítanunk a különleges geográfiai és nyelvi helyzetünkbôl adódó elônyöket is végre; másreszt pedig, mert nagyon úgy néz ki. hogy a "világnak" is hasznára lehetnénk mai állapotjában. Persze nem úgy, ahogy bizonyos üzleti körök szeretnének kihasználni bennünket mint hírlik, holmi "szolgáltató, bedolgozó" népségként. Mindenesetre nekünk magunknak is tisztába kell jönnünk a képességeinkkel ahhoz, hogy felhívhassuk rejtett kincseinkre a figyelmet.
Olyannyira más felfogású közegbe vágtunk helyet magunknak annak idején, a három nagy nép (nyelv, képzelet ...) tenger, a germán, szláv, és a "román" közé ékelôdve, hogy talán nem is csoda, ha egy ideig nem jutottunk hozzá megmunkálni az ázsiai "ôshaza" végtelen vándorútjain, táltos "kiruccanásainkon" nyert tapasztalatainkat a sokkal merevebb környezet diktálta újabb eszközökkel - amíg valóban önállóak, szabadok voltunk.
A nyugati kereszténységgel való egyszerre fájdalmas és örömteli találkozást talán a legjobb, ha itt nem tárgyaljuk részletesen. Magunk részérôl szeretnénk hinni, hogy a történész Pap Gábornak és körének van igaza, amikor azt tételezik, hogy már a honfoglalás elôtt, vagy akörül az "avar hun-magyar" vonalon megérkeztek és a Pilisben vallásos központot alapítottak a táltos, Zarathusztra-hívô és "hinduista" vallási irányzatokkal együtt, a régi jó ázsiai vallási türelem jegyében a ("Buda-karakterû buddhista-") manicheista kereszténység képviselôi is. Vagyis a további fejleményeket ez ügyben talán a legegyszerûbb, ha a korral fokozatosan egyre merevülô politizálásnak tudjuk be. Maga a szerzô is olybá veszi (az Ôshagyomány folyóiratban megjelent kétrészes írásában) hogy a késôbb Esztergomban megjelenô judeo-krisztianizmus amikor 'rátelepedett' a korábbi más vallású szent helyekre és bekebelezte ôket, ezt olykor éppenséggel értékmentô szándékkal is tehette.

De ha a mai "nyugati" (fél,ál-?) keresztény spirituális légszomját látjuk például, amint idôt, pénzt, energiát nem sajnálva lohol össze-vissza és (újra?) próbál megtanulni olyan ázsiai szellemi utakat és technikákat, amelyeket még nem is olyan régen kiátkozott és tûzzel-vassal pusztított, akkor csak szomorúan gondolhatunk saját elsorvasztott hagyományainkra. Bár, amint ezt majd bizonyítani szeretnénk az alábbiakban, a mi esetünkben, a magyarság kincsének nyelvbe' rejtettsége miatt remélhetôleg korántsem olyan elkeserítô a helyzet, mint az a felületes pillantás számára mutatkozik, ha például a "magyar" népesség testi, lelki, szellemi állapotját próbálja valaki megvizsgálni napjainkban.
Talán nem sokaknak szól, de szeretnénk beszámolni róla, hogy e sorok írója, Pap Gábor Pilis Szindróma címû kétrészes cikkének (Õshagyomány 16.,17.szám 1994) inspirációjára (is) több ízben bebarangolta a Pilist, és - amennyiben valaki komolyan tud venni személyes benyomásokat, élményeket és "látomásokat", úgy - meg is találta azokat a helyeket, "hangulatokat" és erôket amelyekre az írás hivatkozik.

"Itt az empirikus, részletrôl-részletre araszoló tudásszerzés helyett az intuíció kell, hogy átvegye a vezérszerepet a kutatásban. Ez a (hagyományainkban kitüntetett módon szereplô) valóságfeltárási módszer azon a felismerésen alapszik, hogy az ember nem csupán része a mindenségnek, hanem - sajátos, "mikrokozmikus" strukturáltságánál fogva - egyszersmind egésze is. lgy, mint egész-ség, közvetlenül is rá tud rímelni a tágabb, makrokozmikus léptékû egész-ségre, s az ennek során élményévé vált valóságkép szükség esetén lebontható szûkebb hatókörû részlet-információkra is."

Pap Gábor: Pilis-szindróma, Ôhagyomány 16.17. '94

 Mindenesetre - visszatérve eredeti témánkhoz - ha jónéhányszáz évig nem értünk rá kifejteni legjobb erôinket, késôbb egyre kevésbé volt ajánlott, mígnem - egy jókorát ugorván az idôben - egyszercsak jószerivel tilos lett, például a legutóbbi, "proletár-internacionalista" érában. Az eredetünket és ("nyelvi") potenciánkat egyre jobban lebecsülô tudományos találgatások lehangoló változataival együtt bizony nem volt mindig lelkesítô tantárgy magyarnak lenni az iskolában. Ez nem azt jelenti persze - hála az Égnek -, hogy nem akadtak például olyan magyar-tanáraink, akik tényleg szerelmesek voltak a tárgyukba, és lelkesedésük hatott is. Csak éppen a közelébe sem jutottunk valamiféle értékelhetô nemzeti ("nyelvi") önismeretnek. A legjobbak be- vagy kitiltva, vagy "tudományosan" úgy félremagyarázva, hogy ha nem is teljesen nyíltan, de eléggé hatásosan leromboljanak minden olyan kezdeményezést, amely netán "szabad magyarként" hozott emberi méltóságunk rehabilitálását célozta volna....; minek folytassuk? Csekély vigasz, de azért látnunk kellett, hogy a "fél világ" hasonló 'internacionalista' helyzetbe került, hadd ne firtassuk itt, hogy mennyire megérdemelten, "önkéntes" kísérleti nyúlként, vagy netán harcot veszítve. Mára legalább az elvált, hogy a tudományos, matériába laposító kísérlet egyre kevésbé volt kifizetôdô, a legutóbbi idôkben pedig minden múltbéli rémség, valódi veszélyesség és fenyegetôdzés ellenére már kezdett nevetségessé is válni.
A hivatalos, felelôs (?), tudományos és mûvészeti élet bûneit tárgyunkat illetôen nem valószínû, hogy mentegetni lehetne a kényszer alatti általános korrumpálódással, és az idegen szellemben és rendszerben neveltetéssel. De legalább azt mondhattuk, hogy kényszerítve voltunk bizonyos, önromboló korlátozásra nyelvünk és filozófiánk megértését és kifejtését tekintve is. Csak megemlíteni kívánjuk itt, hogy elég ha végignézzük, miképpen is alakult a Széchenyi kezdeményezésére alapított Magyar Tudományos Akadémia munkája, amelynek elsôrendû feladata lett volna alapítói szándéka szerint: "hogy a magyar nyelv ápolásával és kibontakoztatásával, valamint a magyar történelemmel foglalkozzon" (Széchenyi és Schelling levélváltása/Magyar Filozófiai Szemle '95/3-4) Tudjuk mi lett az alapító (ôrültek-háza) és az ország sorsa , és azt is, miképpen deformálódott szinte a kezdetektôl a tudományos kutatás, fôként tárgyunkat, az Akadémia megjelölt alapfeladatát tekintve az éppen hatalmat gyakorló külsô-belsô erôk politikai érdekei szerint.
Arról, hogy a "demokratizálás" kezdete, ' 88-89 óta milyen erôfeszítések történtek, nem szeretnénk innen ítéletet mondani.

De a legfontosabb feladatunk, filozófiánk, világlátásunk tisztázása ügyében elég elkeserítô "hangulatjelentést" olvashattunk újabban többek között Kunszt Györgytôl A hagyomány jövôje címû kötetében "Van-e (volt-e, lesz-e) magyar filozófia" címmel. Ez az írás elôször a Magyar Tudomány-ban jelent meg 1991 novemberében. De az említett kötetbe még '95-ben is élô gondként és sebként lett adoptálva, sajnos. Az írás a Magyar Tudomány "Rehabilitálható-e a filozófia?" körkérdés, válaszsorozatára reagál. A válaszadó filozófusok többsége ugyanis (K.Gy. szerint) indirekte, mások pedig, mint például Vajda Mihály egyenesen tagadják, hogy (rehabilitálható?!) magyar filozófia valaha is létezett volna. Mint olvasható, a filozófiatudománynak ma is vannak kiváló magyar mûvelôi, és ma is vannak jeles embereink, akik "más kultúrkörök" filozófiai életében elismerést tudtak aratni, "csak éppen magyar filozófia nincsen napjainkban". Sôt, soha nem is volt! Nesze nekünk.
A távolból persze nem sok beleszólásunk lehet abba, hogy mire is koncentrálódjék a szabaddá vált (?) kutatási kedv, gondolkodói, tanítói lelkesedés. De sok jel mutat arra, hogy mintha otthon sem lenne könnyû befolyásolni milyen irányt vegyen a tudomány (kulturális, oktatási, gazdasági, politikai ... etc.) vizsgálódásainak igyekezete. Azért reménykedünk (még) benne, hogy nem csak a Karácsony Sándor által A magyar észjárásban oly szépen feltárt és elmagyarázott, ázsiai eredetû passzív rezisztencia lesz egyedüli átmentônk ezúttal is, amely "eddig még minden gyarmatosító szándékot lelohasztott és átformált ..."
No, itt azután bele is kerültünk a kérdés közepébe. Ugyanis Karácsony Sándor azon maroknyi nyelvkutató közül való - például Kunszt György és e sorok írójának tapasztalatai alapján -, akinek munkásságára legalábbis el lehetne kezdeni felépíteni egy igazi magyar filozófiát (világképet, imaginációs alapképletet, vagy amit tetszik) végre.
Mindenesetre azokra az alapokra építve, amelyeket Karácsony tanár urat olvasva, minden magyar több-kevesebb mértékben fel kell tudjon ismerni magában, s amelyeknek napjainkig tartó átörökítését nem lehet immáron (és már jó ideje!) valami "vérvonalra" fogni. Sokkal inkább a mi "mellérendelôs" anyanyelvünkre. Vágjunk bele, talán a legfontosabb kérdésbe. Részletek A magyar észjárás-ból:

"Én nem Én vagyok, hanem az Én meg a nem-Én, nem is együtt, hanem kölcsönös egymásra vonatkozásában. A magyar élet gesztiója, a magyar lélek formája, a magyarság rögtön megszûnik, mihelyt ez a tartalom nincsen benne. Semmi sem könnyebb, mint azonnal felismerhetni, kicsoda magyar és kicsoda nem az ..."

A passzív rezisztencia pedig: "... a nem -Én irtózatos bosszúja azon az Én-en, aki a nem-Én tudomásulvétele nélkül, azt nem létezônek vélve vagy tekintve vagy tartva akarja önmagát kifejteni. Ázsia bosszúja Európán. Európában a nem-En úgy szokta észrevétetni magát az Én-nel, hogy birokra megy, szembeszáll, megküzd vele. Ázsia irtózatosabb, mert belemegy a rút játékba, hogy ô nincs, holott van. Hogy ô olyan, amilyennek a másik ember véli, holott valójában olyan, amilyen. Ázsia ráér, neki van ideje, hiszen az objektív szemlelet számára az idô csakugyan idôtlen idô, csak a szubjektív szemlelet ítéllheti kevésnek, sietôsnek, sôt sürgetônek Nem jó ez, még veszedelmes is, mert az idô eltelhetik a passzív rezisztens feje fölük s akkor az illetô valóban el is merül, megsemmisül, mint ahogy Ázsia népei közül sokan meg is semmisültek már. Nem jó - csak tény. (...)

Azok azonban, akik nem hajlandók elismerni a magyar észjárásban jellegzetes alkotóelemként a passzív rezisztenciát, attól való féltükben, hogy az ilyen magyar könnyen lemarad a létért való küzdelemben, azt a hibát követik el, hogy idegen rendszerben próbálják a magyar rendszert megérteni és megmérni. Ebben az idegen rendszerben "cselekedni" erény, "nem cselekedni" bûn. (...)

A következtetés is mindig ugyanaz. Igyekezzünk, siessünk! Összeszorított foggal, ököllel, célegyenest elôretörve érjük utói a többieket, gyûrjük le a versenytársakat. Mindezek a kitételek tele vannak az idegen rendszer ismertetôjeleivel. A határolt tér, kimért idô, oki viszony kategóriáinak törvényeit és törvényeinek érvényét mutatják mind. (...)

Ebben a rendszerben például úgy tanítják úszni az embereket, hogy vegyék fel a harcot az ôsellenféllel, az "elemmel'; a vízzel. Aki legyôzi az "elemet" az tud úszni. (...)

Egy egészen másik világ világmagyarázata szerint a víz nem ellenséges tényezô az úszssnál, hanem a legértékesebb szövetséges. Úszni azt jelenti, kibékülni, sôt szövetkezni a vízzel. Aki ösztönösen és még a vízrebocsátkozás elôtt szót fogad a víznek, bízik benne, és a maga egész egyéniségét beleadja a víz tervhálózatába, az azonnal tud úszni. A passzív rezisztencia ugyanaz a magatartás, ami úszás közben az úszót jellemzi. Nem tétlenség, hanem ökonomikus ténykedés. Egyidejûleg mélységes tisztelete és okos felhasználása az adott helyzet nyújtotta lehetôségeknek. Ez a határtalan térnek, idôtlen idônek és relációjuknak, az irracionális viszonynak, a "megfoghatatlan"-nak (a csudálatosnak) a világnézete. Az élet értelme a szenvedés. Az igazi aktivitás meg az, amit ez a szenvedés megenged vagy diktál. (...)

De amint láthattuk, nem "iners" (tehetetlen) ez a passzivitás, csak reális és ökonomikus. Tehát nem erôtlenség, hanem erô. Nem bûn, hanem adottság. (...)

Végezetül gondoljuk meg még azt is, hogy az abszolút idô nemcsak a szenvedésben idôtlenül hosszú, hanem a cselekvésben is idôtlenül rövid, s ezek az irracionális relációban függvényei egymásnak. (...) A virtusban, a bravúrban éppen az a bravúr, az a virtus, hogy hiába van a másik fórban, mégis utólérem. Az ázsiai lélek lényében éppen a megfoghatatlansága a legmeghökkentôbb, Kelet sejtelmes mosolyú arca. kiszámíthatatlan, mert ha kiszámíthatták volna, már régen el is bántak volna vele végérvényesen. Egyféle módon lehet az ázsiai lélekkel semmi hasznára elpocsékoltatni az idôt, ha belekényszerítem a lényétôl idegen formába, és megkövetelem tôle, hogy "aktív" legyen, "minden órának leszakassza virágát", és "mérje ki a pályáját". Ilyenkor pepecsel, piszmog az ázsiai lélek, "elszetyepotyálja" a drága órákat és éveket, zsarolja a földet, vagy parlagon heverteti, belevész a dolgába, sikertelen marad a munkája."

Karácsony Sándor: Magyar észjárás

 Hiába szorgoskodik hát akkor annyi ügyes, okos magyar az "Európába modernizálás" keveseknek igazán zsíros üzletén? Nos, ha "gyarmatosítás és átnevelés" lenne a cél, akkor remélhetôleg hiába.
De amúgy meg miképpen is várhatnánk el a más kultúrkörbôl érkezô, más nyelven beszélô, gondolkodó, élô üzleti partnerektôl, hogy nekünk is megfelelôen bánjanak velünk, ha mi magunk sem vagyunk tisztában saját-os-ságainkal, mint például Japán volt a "nyugattal" való találkozás idején!?
Van egy kijelentése Hamvas Bélának, az egyetlen tôle, amely igen rosszul esett már elôször olvasva is annak idején az Öt géniusz svájci kiadásának "szamizdat" változatát. Íme:

"A magyar nyelv sajátsága eredetileg, amennyiben emlékeink megôrizték, az lehetett, hogy zengése az európai nyelveknél több árnyalattal sötétebb és mélyebb volt, különös súllyal, kevesebb hajlékonysággal, de az indogermán nyelveknél nemesebb, zártabb és szigorúbb szavakkal és architektúrával, sok helyütt csaknem ünnepi tónussal, két véglete mintha az elôkelô pátosz és a halk humor lett volna. Spirituális érzékenysége valószínûleg sohasem volt, vagy igen régen elveszett, és ezt retorikával helyettesítették. Ezért mindaz, ami szellemi, magyarul egy kicsit szónoki, mintha nem lenne közvetlen és ôszinte, hanem mesterkélt és oktató és a kelleténél kihívóbb. A nyelv próbája nem a vers, mert verstelen nyelv nincs, és minden nyelvet a dallam és a ritmus tart fenn, ezért mondják, hogy a költészet régibb, mint a beszéd. A nyelv probája az orfikus próza ..."

A kijelentés "prófétai" durvaságát persze menti és a sebet begyógyítja az, hogy bízvást megállapíthatjuk: Hamvas Béla "orfikus" (= beavatás jellegû) prózája a legékesebb ellenbizonyítéka saját szomorkás nyelwizsgálati summázatának.

"... a szellemi és erkölcsi lámpagyújtónak és ablaktisztítónak, aki úgy írt magyarul, mint ahogy a tenger beszél önmagával." - ajálnja ünnepi versét Hamvasnak Szôcs Géza (Életünk,1987/9)

Nagy vonalakban ismerve a hasonló jellegû, a hagyományt és különféle korábban titkos tanításokat közzé tenni, és újra felfedezni kívánó kortárs próbálkozásokat Föld-szerte, még azt is hozzátehetjük, hogy nemigen található egyetemesebb és gazdagabb beavató, ébresztô "irodalom" manapság, amelyre akkora szükség volna olvasni, érteni, feldolgozni és "taní-ta-ni'; mint Hamvasé Szinte bárhová nyúlunk az élet-mû kínálta "imaginációs alapképletet", eligazodást keresve, csak a legnagyobbakkal mérhetô önállóságra és szabadságra lelünk.

"Az ember nem animális lény, nem valamely faj a többi között. De az ember nem is természeti lény, és ezért hazája nem a kozmosz. Ezért az embert nem lehet és nem szabad mikrokozmosznak tartani. Az ember mikrotheosz. (...) Akinek otthona nem földrajzi hely, hanem az egész. (...) Az ember mindig egész.
A szociális hétköznapokon az életfenntartás, a becsvágy, a siker, a szenvedélyek, az ösztönök, a rajeszmék, a kényszerek, a megalkuvás, az alkalmazkodás temperatúrájában ennek az egésznek kibontakoztatására nincs se mód, sem alkalom.
De a létezés hevében (alkotás) minden ember olyan egészként viselkedik és gondolkozik és ítél és értékel és beszél és cselekszik, amely egésznek birtokában van az egész egyén, vagyis nem a tulajdonságoktól határolt környezet, hanem a világ. (...)
Az emberben a létezés egészének jelenléte nem kivételes és kivételezett, és semmiféle kívülrôl adott körülménytôl nem függ. A körülmény legfeljebb arra lehet és van befolyással, hogy az egész jelenlétérôl való tudat igen vagy nem, hogyan és mikor bontakozik ki. Az egész állandóan jelen van, éspedig szüntelenül és minden pillanatban."

H.B.: Mágia szutra

 Alapkérdésünk persze továbbra is az, hogy mennyiben sajátos és miképpen segít tájékozódni a magyar nyelv, szó, "ige", élet, létfelfogás a fentiekhez hasonló legmagasabb szempontok tekintetében. (Mégha a többi "körülményt" is érintjük idônként.)
"Mert a személyes üdv nem elég. Az ige megvalósításának elhatározásában kell élni. Az Egyház (az igazak közössége) hirdeti az igét, és a cselekvés számára teret nyújt. Az Egyház azért, mert a létezés megalapítása nem valamely nép vagy osztály vagy vallás vagy nemzet elôjoga. Az Egyház az egyetemes emberiség közössége. Már csak azért is, mert egyetlen valóságos közösség van, és ez az emberiség. A közösség alapja pedig a nyelv. A nyelv gátat vet a szabad közösség felbomlásának (...). Aki beszél, az közösségbe tartozik." (uo.)

Értjük ugye!? Mégis csak a magunk - "nyelvi" (!?) - helyzetével, és "magyar", identifikációs bázisával kell-ene tisztába jönnünk mindenekelôtt, akárhonnan is nézzük. Hamvasnál maradva még mindig:

"A nép itt ezen a helyen, ahol él, öt géniusz uralma alatt áll. Az öt géniusz egységét a történet folyamán csak néhány kimagasló személyiség egészen kivételesen és csak rövid idôre tudta megvalósítani. Európában minden más nép helyzete aránytalanul könnyebb, mert kevesebb és egymással rokonabb természetû geniális hatalmak jegyében áll. A magyar nép nyers geniális erôben a leggazdagabb, viszont az erôk egyensúlyának megteremtése és ezek megnemesítése mindig itt volt a legnehezebb. Az erôk, ha hatásuk nem lehet pozitív, negatívvá lesznek, és nem egységet teremtenek, hanem felbomlást. A géniusz másik oldala, hogy démon. A magyar nép életének irányítója történetének legnagyobb részében, kifelé is, de fôképpen befelé démoni gyûlölködés volt."

H.B.: Öt géniusz

 Ami "európai" történelmünket illeti, bizony nehéz tagadni az író igazát, de azért idekívánkozik egy passzus "kiegészítésül" is, meg azért is, hogy visszavezessen bennünket a fô csapásra:

"- A hangodból szemrehányást vélek kihallani. Csaknem vádat e nép iránt, amely itt csendesen tenyészik, mint a búza és a szôlô. Elhatározást vársz tôle, csaknem lázadást, és színt vallani, ha lehetne korbáccsal kényszerítenéd. Azt mondod, hogy részvétlen és közömbös. Hogy alszik. És, hogy ez az alvás különösen ma bûn.
- Mindíg jobban látom, hogy helyesen választottam. helyesen, itt ebben az alvó népben, mert még mindig többet ér így aludni, mint így élni.
- Ez itt Berzsenyi és Kisfaludy Sándor népe és földje. Elpusztíthatod, de az aranykorból sohasem fogod tudni fölébreszteni. Ez a méhes földje."

H.B.: Unicornis


 Elég kétértelmû dicséret (56 elôtti!), de ami a választást illeti, vegyük ezt akár egyfajta "reinkarnálódásnak", akár konkrétan, például az otthonmaradást választó betiltott író választásaként, éppolyan EGY-értelmû, mint Hamvas egyetemes érvényû, magyarul elgondolt és megírt életmûve.

De térjünk vissza most Karácsony Sándorhoz, akinek munkássága tárgyunkat illetôen olyan eredeti, bátor, gazdag és feltáratlan, amilyen talán csak az otthoni tájakon lehetséges. Nem volt éppen betiltva, a Széchenyi könyvtárban olvasható volt majd az egész életmûve, csak éppen ... Miközben nemzetközi nyelvi és "kommunikációs" konferenciákon és csatornákon keresztül úgy tûnik (Fabrícius Kovács Ferenc nyelvtudós Kommunikáció és anyanyelvi nevelés címû munkájában található célzásaira hagyatkozva) idôben sikerült eladni a használható ötleteket az "információs társadalom" felé tartó világnak, nekünk, mezei magyaroknak még sokáig kellett várnunk, amíg legalább a Magyar észjárás "múzeumi" (Magyar Hírmondó sorozat/Magvetô) kiadásából erôt meríthettünk némely, az idegen rendszerben, sôt: rendszerekben vegetáló társadalomban lépten nyomon gondot okozó sajátosságaink elviselésére - legalább "magunkban".
Mindenesetre az említett mûben olvashattuk például elôször az egyetlen általunk ismert magyar filozófia definíciót:
"... a magyar filozófia szemléletô kézzelfoghatóságból végtelenbe vetülô s onnét ismét a kézzelfoghatóságba hazataláló hiperbolikus formájú, reális alapú, transzcendens jellegû."

Nem kívánjuk itt elemeire felboncolni a kijelentést, ki-ki járjon utána személyesen, mire is gondolt pontosan a tanár úr. Magunk részérôl úgy vesszük, hogy ez itt nem egy rendszer (recept) alapja, hanem olyan látásmód modellje amelynek alapján "helybôl", vagy másképpen: anyanyelvbôl igazán otthon érezheti magát az ember a Mindenségben, különösen ha a korábban már bemutatott, a csak a "nem-Énnel" való viszonylatban egzisztáló "Én"-jére gondolunk. Hallatlan jelentôsége van ennek, ha azt nézzük, hogy a legutóbbi idôben micsoda keletje van minden "keleti", viszonylagosan intakt hagyományos tanításnak, amelyek java például az "Én" üresség természetére épít elsôsorban!
A nihilbe torkolló nyugati, - Karácsony Sándor szavával: - "euroamerikai" felfogás és életgyakorlat csôdjét is láthatjuk ebben persze. Nem is csodálkozva nagyon, ha az immáron az egész Földön domináns, a legalacsonyabb rendû egoista ösztönökre és vágyakra spekuláló nemzetközi "szabad"-piaci gazdasági-politikai érdekcsoportok környezetre, testre és lélekre egyaránt mérgezô berendezkedését nézzük. Aki egy kicsit is egész-séges még, kénytelen szinte bármi áron a lehetô leghatározottabban szembehelyezkedni ezzel az állandó gazdasági növekedési rögeszmére alapozott, folyamatosan háborúkat és "környezeti" katasztrófákat indukáló ôrülettel. (Ennél rosszabb csak a személytelen embertelenségre épülô "szocializmus" volt. No és a kettô egymásra spekulálása és a felelôsség egymásra hárítása!) A krízis regisztrálásánál fontosabb azonban annak tudomásul vétele, amit Hamvas például így fogalmaz:

"A borzalmaknak az az apokalyptikus özöne, amit a történeti emberiség háromezer év óta átélt, nem volt értelmetlen. Szenvedni kell az biztos. Amirôl szó van, úgyis mindig csak az, hogy érdemes, vagy pedig sem. A küszöbön ma már látható, hogy érdemes volt. A küszöbön, ma, a borzalmak elképzelhetetlen fokozódásának és csaknem megsemmisítô sûrûsödésének idején a szenvedések értelmét egész sereg ember megtalálta. Nem úgy, hogy valamely varázsszót mondott és erre üdvtant épített. Az üdvtanokból köszönjük szépen, nem kérünk többé. Ha a történet borzalmai másra nem is, arra mindenesetre jók voltak, hogy az üdvtanokból visszavonhatatlanul kiábrándultunk. A szakrális szubjektum elsô körvonalai megjelentek. A történet iszonyatai ellen az egyetlen ellenszer az az ember, aki minden iszonyatnál erôsebb. Nem tanítás. A legkevésbé üdvtanítás, vagyis egyetemes recept, program terv és generálmegváltás. Ha valaki azok után, amiket átéltünk, ilyesmit még komolyan akarna venni, a tudatos világcsalást érintô elvetemült rosszhiszemûség és a kreténizmus határán lenne kénytelen helyet foglalni. A szenvedések értelme az, hogy olyan emberré kell lenni, aki ezt az iszonyatot kibírja. Ilyen ember pedig van. Olyan létezési színvonal, olyan tudás és olyan értelem, olyan arány, olyan mérték vált lehetôvé és láthatóvá és megvalósíthatóvá, amely a történet minden borzalmánál magasabb hatalom. Ez a szakrális szubjektum. Évezredek kínjából kiizzadt áldott csepp. Az apokalyptikus szenvedések értelme. Az akiért mindezt érdemes volt végigcsinálni."

Titkos jegyzôkönyv / Pythia


 Tetszik - nem tetszik, akár nekünk (hiszen a tálentum kötelez is) akár azoknak, akik ilyen-olyan okból szeretik magukat "kiválasztottabbaknak" tudni mindenki másnál, kétségkívül a legjobb potenciállal rendelkezünk a legújabb kor követelte "új" (ôsregi, eredeti?) embert, magatartást kidolgozni. Akár az "ázsiai'; és közép-kelet-európai tapasztalatainkat, akár a "mindenséges" (nem-Én) mellérendelôs anyanyelvünkbe kódolt "aranykori mentalitást'; vagy éppen a Hamvas által és elôször igazán benne tudatosuló lehetséges magyar létfeladat nagyságát, komolyságát és gazdagságát (például a "szellemi kaszt" megszülésének esélye az Öt géniuszban) vesszük alapul.

Ez akkor is igaz, ha pillanatnyilag még mindig csak kevés magyar vizsgálja, tanítja teljes szívvel, tiszta lelkesedéssel (bármiféle politikai kacsingatást mellôzve) azt, hogy örülhetünk örökségünknek; és még kevesebben látszanak tisztában lenni azzal, hogy mit is követelne olyan "magyar-országot" építeni, amely a vázolt értékek kibontására és "felnevelésére" rendezkedne be elsô sorban. Nem tagadva itt persze annak szükségességét sem, hogy kell az üzletelés és modernizáció is bizonyos mértékben, de azt sem tagadva, hogy a "befektetôk" igényeinek és érdekeinek sietôs kielégítésénél van egy eredendôen fontosabb feladata minden erônek, amelynek felelôssége kül - és belügy, szellemi és gazdasági országigazgatás, ez pedig a "magyarság" sajátos értékeinek feltárása és tudatosítása, legalábbis addig a szintig, amíg "választhatóvá" nem válik, különösen a fiatalság részére.

Máshol már részletesebben felhívtuk a figyelmet a "dán modellre'; amely - véleményünk szerint - Európában talán leginkább hasonlít a vázolt, javasolt nemzeti berendezkedésre a különben egyre szorosabban együttmûködni szándékozó Európában. Kiemeltük már, de itt most különösen jó példa az az iskola fajta, amit a "dánság" fogalmazott meg, és dolgozott ki a legmarkánsabban az elmúlt 150 évben. A dán típusú szabad, bentlakásos népfôiskola hálózat, amely nem csak arra volt alkalmas, hogy egy nagyon nehéz történelmi pillanatban a nemzeti identitástudatot egyetemes és "északi" összefüggésekre hivatkozva megteremtse, hanem máig ható "emberiségléptékû" feladatot is meg tudott fogalmazni mind az iskolahálózatnak, mind a nemzetnek, amennyiben egy mintaszerû, a szeretetre ("szolidaritásra") összpontosító, "Isten királysága" felé tartó, a lelkiismereti és szólásszabadságot tiszteletben tartó, egyre világosodó, viszonylag biztonságos demokratikus társadalmat próbál építeni. Az utóbbi években kimondottan sikeres, viszont komoly kül - és belpolitikai egyensúlyozó bravúrokat követelô lavírozást folytatva a nemzetközi pénz-piaci hatalmasságok igényei és a saját nemzeti fejlôdésének követelményei között.
Nincs - természetesen - teljes egyetértés országos ügyekben (amint azt történetesen az Európai Unió tagságól szólva általában majdnem pontosan fele-fele arányban megoszló szavazatok is jelzik), de ha például az érvelések magvát nézzük, akkor teljesen világos, hogy éppen globális és európai nézôpontból, és emberiség érdekbôl a dán, választott és nem választott felelôs hatalmaknak és potentátoknak nincs fontosabb dolguk, mint a "dánság" értékeinek kidolgozásán és eredményeinek "eladásán" munkálkodni. Még csak nem is szégyellik, és egyáltalán nem magyarázkodnak.
Ez valahogy mindenképpen természetesebbnek tûnik, mint az a "kívülrôl" nézve gyakran teljesen érthetetlen álcázott (ön?) közöny, vagy valami hasonló, ami a hivatalos Magyarországot jellemzi "magyarság" ügyben (még akkor is, ha belekalkuláljuk a szomszéd "elitek" túlérzékenységét a kérdést illetôen). Mindenesetre, a magunk részérôl csak akkor fogunk megnyugodni kissé, ha legalább a lehetôségét látjuk megjelenni egy, a dániaihoz hasonló oktatási törvénynek, amelyik biztosítja többek között a "dán típusú népfôiskola" alapításának szabadságát, bármiféle bizonyítványadási kötelezettség nélkül - anyagilag is! Ha pedig lehet még fokozni a bolond reménykedést a nemzetközi vadkapitalizmussal és az önmaguk zsebe felé hajló kezû "szent"-piaci bank és egyéb intézményekkel való birkózás és egyezkedés közepette, akkor ... Nos, akkor még (legalább) egy Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetemet is szeretnénk, a fentebb vázolt mintára, aholis módunkban állna alaposan utána járni mind a "Hamvas-tanításnak", mind a "magyar" filozófiának, és taníthatóságának. [Lásd részletesebben a "Miért kell-ene megalapítani a lehetô legsürgôsebben - a bentlakásos dán népfôiskola modell alapján - a Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetemet Magyarországon ?!" címû dolgozatunkat. Magyar Szemle '96 július/augusztus]

 Az ember (ha magyar?) bizony akár irigykedhetne is, amikor azt látja, hogy micsoda erôfeszítéseket tesz a dán értelmiségnek szabadabb, például szabadiskolákon, vagy népfôiskolákon felnôtt, esetleg éppen ott dolgozó része, hogy megértse, kibontsa saját szellemi örökségét a maga és a dán fiatalság számára. Ha pedig azt nézzük, hogy a napjainkra több, mint 100 népfôiskola mekkora hányada tud még mindig - dacára az utóbbi száz évben folyamatosan és gyorsulva nihilizálódó és laposodó euroamerikai szellemi miliônek - igen magas szinten megfelelni az alapítók ugyancsak komoly elvárásainak, hát az bizony talán öt ilyen kis országnak is elég lenne.
Egy beszámolót, kísérletet emelnénk ki az utóbbi évek számtalan próbálkozása közül, hogy illusztráljuk az eddig vázoltakat.
Niels Buur Hansen (pszihológus, népfôiskolai tanár) Az isteni tükör (Det guddommelige spejl), avagy "Az istenség tûköre" címû munkájában a - szerinte - Descartes által megfogalmazott dualisztikus (anyag-szellem, test-lélek ...) "ismeretelméleti rémálommal" kíván leszámolni, többek között a népfôiskola "feltalálója" N.F.S. Grundtvig és Soren Kierkegaard munkásságára támaszkodva.

A következôre élezôdik ki a tanulmány (Ha valaki netán nem érti elsôre ne magát okolja;-): Szerzô szerint a dán nyelv alapján logikusan - noha grammatikailag nincsen tételezve, sôt (a dán nyelv erôsen alárendelô!) - csak az egymás autonómiáját kölcsönösen tudomásul vevô szubjektumok spontán dialógusában (Vö. Grundtvig "élô szó" tanítási elképzelésével!) jelenhet meg a jelentés, az "istenség'; vagyis válik valóban szabadon választhatóvá jó és rossz ... stb.
(N.B.H. itt megjegyzi zárójelben, hogy talán a dán grammatika lehet az oka annak, hogy a dánok és az angolszász nyelvcsalád többi tagja viszonylag olyan könnyen hagyja magát - az egyént kétségbeejtôen izoláló - dualisztikus alapfogalmak szerint felépített rendszerekbe definiálni!)
Hogy teljesen világos legyen a probléma [hm?!], a dán népfôiskola tanár megpróbálja a dolgozat végén megfejteni Søren Kierkegaard híres-hírhedt Én-definícióját a Halálos betegség (Sygdommen til døden) elejérôl:

"Az ember szellem. De mi a szellem? A szellem az Én. De mi az Én? Az Én (Selv, Selbst) olyan viszony, amely önmagához viszonyul; az Én nem viszony, hanem az, hogy a viszony önmagához viszonyul. Az ember a végtelenség és végesség, a múlandó és az örök, a szabadság és a szükségszerûség szintézise, röviden szintézis. A szintézis két dolog viszonya.Így tekintve a dolgot az ember még nem Én."

Ford.: Rácz Péter (Göncöl kiadó, 1993)


 Megkíméljük a magyar olvasót itt attól, hogy végigbirkózza a szerzôvel, miként is lehet ellentmondó tanulságokat levonni a Kierkegaard javasolta megoldásból, mely szerint: ahhoz, hogy az ember igazán reflektálni tudjon önmagára, szüksége van valami (valaki) 'Más' viszonyra! Ha ez a Más a tolmácsoló írás-tudók, "szakértôk" szerint lehet kívül is, de belül is, lehet Isten, de lehet úgynevezett társadalmi törvény is akár, akkor nem csodálkozhatunk rajta, hogy a 'protestáns' (viszonylag puritán) dán ember általában bizonytalan és "kegyelemre szoruló" (minimum) két lábbal a földön magatartást vett föl az idôk során, különösen a szokatlan kihívásokkal szemben; és szereti elônyben részesíteni a kollektív megoldásokat például. Mindenesetre a kérdés állandóan terítéken van Dániában, valakik biztosan "éppen most" is küszködnek a feladvánnyal.

A magyar olvasónak is ajálnhatunk viszonylag friss kiadványt, a Kierkegaard Budapesten kötetet '94-bôl. Említhetjük a dán Julia Walkin: Kierkegaard "Én" felfogásának revelanciája napjainkban címû érdekes elôadását. De kiváltképpen az írásunkban már felbukkant Vajda Mihály Kétségbeesés és gond címû tanulmányát, amelyben az imént idézett Kierkegaardi definíciót az erre adott Heideggeri kritikával bravúrosan szembesítve nagyjából az derül ki a számunkra, hogyha meg is értenénk a Kierkegaardi elképzelést, azzal sem jutnánk messzire, mert van itt nekünk egy még komplikáltabb rágódni való: a Heideggeré. Ízelítôül:

"A legkevésbé sem tûnik kizártnak, hogy Heidegger az ember létének, a gondnak a struktúramozzanatait Kierkegaard kétségbeesés-analízisének nyomán 'fedezte fel: Az ember léte, a gond (...) az egzisztencialitásnak, a fakticitásnak és a hanyattlottságnak az egysége."

Ebbôl talán ennyi is elég ahhoz, hogy igazán örülni kezdjünk a mi karácsony-i, hamvas-i világunknak. Félreértés ne essék, a "halálos betegség, kétségbeesés, gond és világbavetettség, etc." nem csak a "nyugati" egoista jogos közérzete! Hamvas például gyógyító alkimista kézikönyvét, a Mágia szutrát avval vezeti be, hogy felszólít bennünket annak beismerésére, lássuk be, háromszorosan is rongáltak vagyunk: szellemben (bûnösök), lélekben (ôrültek) és testben (betegek), és ha ezen állapotunkat a - Hamvas szerint - mindenkiben ôrzött normalitás "képpel" vetjük össze, akkor mindenekelôtt a szabadságunk korlátozottságának mértékén és formáján tapasztalhatjuk elsôsorban! Noha:

"A szabadság csak a létezés egészének állandó jelenlétébôl érthetô, és a szabadság csak a létezés egészére alkalmazható. Nem, mint fizikai test, mint erkölcsi személy, mint a társadalom tagja, mint gondolkozó, érzô, stb. lény vagyok szabad, hanem, mint a létezés egyetemességében élô ember. A szabadság nem egyéb, mint az a mérték, amelyen létezésem távlatát, vagyis az Egész, a Minden és az Összes jelenlétét le tudom mérni. (...) A realizálás legfontosabb feladata a szabadság megszerzése és tevékeny alkalmazása."

(Mágia szutra)


 Soha, sehol, semmilyen "nyelven" nem volt könnyû - a mostani emberiség emlékezete szerint - felébredni, meggyógyulni, megszabadulni, megvilágosodni, vagy üdvözülni.
De a mai helyzetben a keleti és nyugati mentalitás, gondolkodás és létfelfogás keresi a kapcsolódási, egy-esülési (?) lehetôségeket egy, az egoista besûrûsödések ("odakozmálás"-nak nevezi Hamvas a Karneválban) legrosszabb fajtáitól talán mentesítô (nem haszonelvû!) globális szemléletmódban. Dacára minden ön és közveszélyes militáns ideológiának, vagy vallásnak, "szabad"-piaci ôrültségnek, környezetpusztító habzsolásnak, apokalyptikus fenyegetettségnek, ha van remény az egyáltalán nem rózsás helyzet javítására, akkor a legkomolyabb erôfeszítéseket kellene elvárnunk egy olyan "ázsiai" népségtôl, amelyik Európa köldökén 1100 véres éven keresztül is meg tudta ôrizni a "nyelvét". Amely nyelv, szemben a dánnal, az angolszász, indogermán, stb. "világ"-nyelvekkel, mellérendelôs grammatikájában szinte készen adja azt a mentalitást, aminek alapján az ember például nem kénytelen kizárólagos ("alárendelô": gyûjtôfogalmak alá soroló) vagy-vagy válaszokat tenni lépten-nyomon.

"Nem "valami" a magyar grammatika törvényei szerint semmi sem, hanem "valami valamihez képest". "Én tudomásul veszem azt, hogy Te vagy, éppen olyan mértékben vagy, mint Én. Sôt azt is tudomásul veszem, hogy Én csak akkor vagyok, ha Veled, Általad és Reád-nézve tudok lenni. De ugyanolyan mértékben kell Neked is tudomásul venned, hogy Én vagyok, szakasztott ugyanúgy, mint ahogy Te vagy. Sôt Te is csak akkor vagy, ha Velem, Általam és Reám-nézve tudsz lenni."
 

Karácsony Sándor: Magyar észjárás


 Mindenesetre, ha a legújabb ("apokalyptikus") kor feladatait nézzük, minden jel szerint jobban állunk potenciálisan a mi primitívebb (Vigyázat! Nem "szegényesebb" hanem, ha már: eredeti-bb!) nyelvünkkel és Hamvas kivételes, kortársi "orfikus" beavatási prózájával a kezünkben, mint a legtöbb euroamerikai nemzet. Íme a jó hír! (Aki nem hiszi járjon utána!) A rossz csak az, hogy szinte nyomát sem látjuk, hogy a magyar gondolkodó, tanító értelmiséget csak megközelítôleg is annyira foglalkoztatná a magyar viszonylatban legalább grundtvigi jelentôségû Karácsony Sándor munkássága, vagy a kierkegaardi jelentôségû Hamvas, mint a dánokat a magukéi. Ami késik, nem múlik?! (Tisztelet a kivételnek persze!)
Azután van itt még valami igen fontos tudomásulvenni való. A megszabadulásért, megvilágosodásért, stb. meg kell 'dolgozni'! Magyarul, az idézett rétegzettség miatt (Öt géniusz), sokkal inkább, mint bárki másnak Európában! Az üdvösség, megszabadulás, stb. azon emberi "javak", lehetôségek közé tartozik, amely semmilyen körülmények között nem osztható ki demokratikusan (mint, ahogyan erôszakkal sem lehet-ett kötelezôvé tenni soha!), önfeláldozást igényel és nem hárítható át sem intézményre, sem pedig másra. Ami persze egyáltalán nem zárja ki egy (több) egy-eztetésre alkalmas hely, 'iskola' megalapításának szükségességét; sôt!

"100. A SZABADSÁG
A megvalósítás (megvalósulás) személyes mû, de ez a személyes mû a körösséget építi és a közösség a természetet és a világot. Ezen belül minden határ immorális (Õrület, betegség). Ilyen immorális határ az emberiséget fajokra és népekre és nemzetekre és vallásokra és osztályokra bontani. Az egyetlen morál a szabadság. Az egyetlen közösség az emberiség (az Egyház). Az Egyházról tudjuk, hogy Isten országától nem választható el.
Az Egyházat a szabad ember építi szabadságával és szabadon. De az Egyházat építenie kell a történet szigorában mindenkinek kényszer és szükség parancsára, ha negatívan is, akármennyire nem akarja. A helyzet ma az, hogy e negatív építô erôk túlsúlyban vannak. - Birodalmamat az én ellenségeim építik ellenem, ezért lesz az jól megépítve."
 

Hamvas Béla: Mágia szutra / Szentendre 1950 október 19.


 Nagyon szerencsétlen dolog lenne, ha okfejtésünk nyomán a magyarság egy másoknál jobb, kívánatosabb fajta embernek képzôdne meg és nem mint egy a valamivel talán manapság potenciálisan alkalmatosabb emberi 'viselet', észjárás, alkotói képzelet közül. Amint Karácsony Sándor fogalmaz valahol:

"Most már megmondhatom, hogy a rögtér, percidô és okozati viszony a határtalanság, idôtlenség és megfoghatatlanság tér-idô-reláció-kategóriái mellett (...) elavult butaságok, eljárt felettük az idô, korunk új filozófiát igényel. Kelet és Nyugat, Európa és Ázsia szintézisét kifejezô filozófiát. A »magyar« nem magyar immár a gondolkodásomban a nyilvánosság számára sem, hanem egyetemes emberi."
 



("A pillanatba való ugrás titka, a salto immortale, ez a hallhatatlanság."/Hamv. Utómottó)