"Integráció a Magosban."

"Mihelyt nem vagyok szabad a vallásban, van benne valami démoni." S. Kierkegaard
(A hátrahagyott írásokból. A szorongás fogalam címû könyv jegyzeteibôl. Ford.: Rácz Péter Göncöl kiadó)

"A pillanatba való ugrás titka a salto immortale. Ez a halhatatlanság." Hamvas Béla

A pillanat 2. szám
1855 junius 4.



"Az én olvasóm"-hoz

A feladat kétirányúságáról

A komfort, és - az örök üdvért való aggodalom

Az isteni emberi támogatója

Dicshimnusz az emberiséghez, avagy bizonyíték arra, hogy az új Testamentum nem érvényes többé

Mindannyian keresztények vagyunk

Nehézség az új Testamentum körül

Ha mi valóban keresztények vagyunk Isten vajon micsoda?

Miután valóban keresztények vagyunk, az új Testamentum eo ipso [magától értetôdôen] nem útmutató többé a keresztények számára; [mert] nem lehet az.

Milyen boldogság, hogy nem vagyunk mindannyian papok!



"Az én olvasóm"-hoz

Hozzád szeretnék szólni néhány szót, akit "az én olvasómnak" hívlak. Amikor egy ember olymódon kimerészkedik, amint magam tettem, egy olyan komoly, mindent mélyen érintô ügyben, mint a vallás, természetes, hogy minden formában ellene tesznek, akként is, hogy meghamisítják, elferdítik, amit mond, miközben minden módon elhagyják, és úgy kezelik, mint akivel szemben semmi kötelezettségük nincs, viszont bármi megengedett ellene.
Amint ez mostanság a világban általában végbemegy, egy megtámadott szabályszerint gyorsan elfoglalt lesz avval, hogy az összes vádra, hamisításra, és tisztességtelenségre tekintettel lévén úgy szorgoskodjék, hogy viselkedése a támadás ellen hasson; no ez az, amire nem készülök.
No és ez az, amirôl pár szót kívánok váltani veled olvasóm, amit komoly megfontolásra ajánlok. Az, hogy ha egy megtámadott ennyire ijesztôen elfoglalt lesz önmaga védelmével - gondoljuk meg nem függ-e gyakran össze avval, hogy az illetô a legszimplább egoisztikus értelemben attól fél, hogy a kijelentései meghamisítása, személyének kellemetlen emlegetése valami kárt okoznak neki földi, és idôbéli értelemben? No és - gondold meg mégegyszer! -hiszed-e, hogy éppen az a körülmény, hogy a legtöbben végsôsoron földi és idôbeli célokért lépnek a nyilvánosság elé teszi, hogy olyan elfoglaltak igazolni magukat minden váddal szemben - hiszed-é, hogy ez az általános elfoglaltság olymódon is káros, hogy hozzászoktatja az embert semmit sem próbálni rendbe tenni, semmilyen ügyben, semmit megítélni, semmi kellemetlenséget magára [vállalni], semmi erôfeszítés, mert manapság semmilyen viszonylatban nem találhatók tanítók többé, legfeljebb - felszolgálók?
Mindenesetre jómagam bátorkodom ezt az ügyet másképpen kezelni; sokkal lassabban kívánok az összes hamisítás, ferdítés, hazugság és rágalmazás, fecsegés és évôdés ellen mozdulni. Részint mert azt tanulom az új Testamentumból, hogy a kopás [? sligt] annak a jele, hogy jó úton van az ember, vagyis természetesen nem igyekszem sietve eltávoztatni, hacsak nem kívánok a lehetô leggyorsabban a rossz útra térni. Részint meg mert azt is tanulom az új Testamentumból, hogy az a valami, amit az idôben gyötrelemnek muszáj hívni, és amitôl az idôbeliség fogalmai szerint mielôbb meg kell szabadulni, az az örökben érték, vagyis természetesen nem igyekszem mielôbb elengedni, már amennyiben nem akarom elbolondítani magam az örökkel kapcsolatban.
Imígyen értem mindezt; és most rátérek arra, mi fog rádhárulni mindebbôl. Ha valóban valaha elképzelted, hogy valami igazat szolgálok: nos az én részemrôl ezt esetenként megtettem, de éppen csak annyira, amennyi pontosan ahhoz kell, hogy te, amikor erôfeszítést teszel, és vigyázol ellent tudj állni a mondandómmal szembeni hamisításnak és ferdítésnek, és a személyiségem elleni összes támadásnak: de a kényelmedet kedves olvasóm nem kívánom támogatni; ha azt képzeled, hogy felszolgáló volnék, hát akkor soha nem voltál az én olvasóm; ha pedig tényleg az én olvasóm vagy, akkor megértheted, sôt kötelességemnek tekintem, hogy kissé megerôltessél, hogyha nem akarod, hogy a hamisítás és ferdítés, hazugság és rágalom megfosszon attól az elképzeléstôl, amit rólam alkottál, hogy valami igazat szolgálnék.



A feladat kétirányúságáról

Amikor a kereszténység [kristendom] e világra jött, a feladat egyenesen a kereszténység hirdetése volt. Mindenütt ez az eset, ahol a kereszténység bevezettetik egy olyan országban, ahol nem a kereszténység a vallás.
A "keresztényiség"-ben [kristenhed] más viszonyok vannak, miután a helyzet (situation) más. Amije itt van az embernek az nem kereszténység, hanem egy szörnyû érzékcsalódás, és az emberek nem pogányok, hanem boldoggá vannak téve abban a hitben, hogy keresztények.
Amennyiben ide a kereszténységet kívánjuk behozni, akkkor mindenekelôtt ezt az érzékcsalódást kell eltávoztatnunk. De miután ez az érzékcsalódás az, hogy [az emberek] keresztények lennének, úgy nézhet ki, mintha a kereszténység bevezetéséhez a kereszténységtôl kéne megfosztani az embereket. Ugyan [tényleg] ez az elsô megteendô dolog, az érzékcsalódásnak el kell távozni.
Ez a feladat; de ez a feladat kétirányú.
Amit ebben az irányban tenni kell, tisztázandó az emberek fogalmait: tanítani, megmozgatni ôket az ideálok segítségével, pátosz segítségével pathologikus [sic!] állapotba hozni, az irónia, a gúny, és a szarkazmus segítségével pedig felpiszkálni ôket stb., stb.
Más nem is lenne a feladat, ha az emberek nem képzelnék magukat kereszténynek, amely érzékcsalódás összefügg egy [másik] szörnyû nagy érzékcsalódással, aminek van egy tisztán külsô oldala, amennyiben az ember összeolvasztotta a kereszténységet és az államot, hogy az állam elhelyezzen 1000 hivatalnokot, akik merô önfenntartási ösztönbôl abban érdekeltek, hogy az emberek meg ne tudhassák mi is a kereszténység, és ne legyenek keresztények. Ezen papok saját keresztényi léte ugyanis igaztalan; sokkal inkább világi, és az állam szolgálatában (királyi hivatalnok, rangbesorolás, karrier; stb.) természetesen nem mondhatják meg a gyülekezeteknek mi is volna a kereszténység, ugyanis ez a hivataluk letételét jelentené.
Ez az érzékcsalódás ugyan másfajta, mint az elôzô, az emberek képzelgései, az egyének önbecsapása, a kereszténység beképzelése viszonylatában. Ezen utóbbi érzékbecsapással kapcsolatban más módon kell cselekednünk persze, hiszen az államnak hatalmában áll ezt eltávoztatni.
Ha össze kellene hasonlítanom e feladatot valamivel, azt mondanám, hogy egy pszichikailag beteg paciens orvosi kezeléséhez hasonlít. Pszichésen mûködnie kell, mondja az orvos, de ebbôl nem következik, hogy fizikailag is nem kellene tenni valamit.

Az itt elôvezetettbôl következik persze valami, amit muszáj az olvasó lekére kötnöm - és amit remélem jóvá is hagy, hogy másképpen beszélek, amint ez több, mint általános: bókolni és kaparni az olvasóért, akinek az ember a pénzét akarja, és ítéletét az ítéletnek tartja.
Nos, amit az olvasó lelkére akarok kötni az az, hogy ne szorítkozzék A pillanat egy számának egyszeri átolvasására, hanem, amennyiben ugye a szám több cikket tartalmaz, az elsô átolvasás után megismervén a tartalmat, késôbb olvasson újra minden egyes cikket egyenként.



A komfort, és - az örök üdvért való aggodalom

Ez a két dolog - az ember szinte kísértésbe esik kimondani mi dolga is van az ördögnek e két dologgal; noha ez az a két dolog, amit a hivatalos kereszténység, avagy az állam a a hivatalos kereszténység segítségével összehozott ugyanolyan lelkinyugalommal, mint egy társaságban ahol, hogy mindenkit magával ragadjon, a többség egyszerre koccint.
Az állam gondolatmenete a következô lehet. A nagyon különbözô szükségletek között, amiket a kultúra-állapot hozott, és amiket az állam a lehetô legolcsóbb és komfortosabb módon törekszik biztosítani a polgárok számára, ezen nagyon különbözô [dolgok], úgymint a nyilvános biztonság, víz, világítás, utak, hidak, stb., stb. között szintén ott van: az örök üdvösség a halál után, egy szükséglet, amit az állam szintén kénytelen kielégíteni - milyen generozitás! - éspedig olyan olcsón és komfortosan, amennyire csak lehetséges. Természetesen pénzbe fog ez kerülni, tudniilik pénz nélkül semmi sem kapható e világon, még egy a túlvilági örök üdvözülésre való jogosítvány sem, nem, pénz nélkül semmit sem kap az ember ezen a világon. De hát az teszi az államot a nagy jótevônek az egyén számára, hogy olcsóbban kapja nála, mintha egyénileg kellene rendeznie valamit, ráadásul még inkább biztonságban, és végsô soron olyannyira komfortosan, amennyire ezt csak a nagyok tudják prezentálni.
Elôkészíttetik akkor a kereszténység terjesztéséhez elôszöris egy népszámlálás, amire az egész ország felíratik az adóhivatalban - éppen, amint ez a kereszténység világrajövetelekor történt - és akkor alkalmazásba kerül 1000 királyi hivatalnok. >>Kedves alattvalóim, tinéktek<< ez kell legyen az állam gondolata >>tekintettel, a nagy és megbecsülhetetlen jóra, az örök üdvösséghez is a lehetô legolcsóbb és komfortosabb módon kell jutnotok; nem is lehetne kényelmesebb, mint, a víznyomás révén az emeletekre feljutó víz, a régi savanyú, nehézkes lépcsôkön cipekedés helyett, tiétek kell legyen (amiért a mûveletlen tudatlanság idején az ember térdein a világ végéig csúszott) tekintettel az örök üdvösségre odaát, csak fütyentenetek kell, máris kegyedék szolgálatára áll, igen már a füttyentés elôtt, nem kell lépcsôkön járni se le se föl, ah [az ég] óvjon, kegyedékhez hozatik - amint a sör manapság - méghozzá királyilag jóváhagyott csaposok által, akik szorgalmasnak mutatkoznak majd, és vigyáznak magukra hiszen ez az ô megélhetésük útja, miközben az ár oly olcsó, hogy ezen olcsóság teljesen felülmúlja a katolocizmus arcátlanságát.<<
Távol álljon tôlem, hogy leszóljam a komfortot! Hagyjuk csak alkalmazni ott, ahol alkalmazni lehet, mindennel kapcsolatban, ahol van valami, ami mindegy, miképpen viselhetô, hiszen vislehetô így is, úgy is; ugyanis ebben az esetben tagadhatatlanul a kényelmes és komfortos módot kell elônyben részesíteni. F.Ex.: a víz; a víz olyasmi amit fel lehet cipelni a kútról nehéz módon, de hozzá lehet jutni kényelmesen is a víznyomás által; természetesen elônyben részesítem a kényelmesebb módot.
Csakhogy az örök nem ilyesmi, amihez mindegy, hogy milyen módon jutunk hozzá, nem az örök sajátságosan nem valami, hanem a mód, ahogyan elérhetô. Az örök pedig csak egy módon érhetô el, minden mástól különbözôen, egy egyetlen módon; egy örök módon - csak egy módon kapható meg, az örökkévalóság nehéz módján, amint Krisztus vázolta e szavakkal: keskeny az út és szûk a kapu, ami az élethez visz, és csak kevesen találják meg.
Ez aztán a gonosz notabene; a komfortos - éppen, amiben a mi idônk brillíroz - semmi módon nem hozható kapcsolatba az örök üdvösséggel. Amikor például ajánlott menni, akkor ugye semmiféleképpen nem használ a legmegdöbbentôbb találmány sem a legpáratlanabb utazási eszközök irányába, hogy ezekkel szállítsa önöket, akiknek feladatuk - menni, meghatároztatott. Miután pedig az örök: a mód, amiképpen ez elérhetô, nem segít, hogy csudálatra méltóan átváltoztatjuk komfortossá a módot; tudniillik az örök csak nehézségek árán érhetô el, nem kapható egyformán, egy künnyû és egy nehéz változatban, csak oly módon, ahogyan elérhetô, és ez a nehéz.
Hála néktek kancelláriusok, Kancellária-, Igazságügyi-, Közigazgatási-, Konferencia- és Titkos tanácsnokok, köszönet néktek a szörnyûséges papírmunkáért az örök üdvösség elérése olcsó és komfortos módszerének megszervezéséért Ôfelsége összes alattvalója számára; hála néktek 1000 egyházi kancellisták, igaz ti azért ezt nem semmiért tettétek, megkaptátok a százalékotokat, de hát több, mint olcsó, amiért a legünnepélyesebben köszöntessetek: köszönet hát néktek mindannyiótoknak - miután most ugye biztosan mindannyian üdvözültek lesznek, amennyiben nem sokat tesz, hogy egy igazolás az >>államtól<< a legszerencsétlenebb ajánlás odaát, ahol a szerint ítéltetik, hogy valaki ahhoz a birodalomhoz tartozott-é, amely birodalom semmi áron nem e világból való.



Az isteni emberi támogatója

Az, hogy az egy abrakadabra, miszerint az emberi protezsálja az istenit, elég könnyû megérteni. Mi a mindenséges ilyen-olyan esett meg egy olyannyira okos valamivel, mint az állam?
Most ez egy hosszú torténet; de legfôképpen avval függ össze, hogy az idôk futásával a kereszténységet egyre kevésbé szolgálta ’az isteni’ karakterizálás.
Gondolj egy, a kereszténység világrajöttével egyidejû államférfira, és mond neki: quid tibi videtur [azaz] nem gondolod, hogy ez egy jó államvallás lenne? - feltételezhetôen bolondnak nézne, válaszra sem méltatva.
De a kishitû emberi félelem, és középszerûség szolgálatában, az idôbeliség érdekében, no igen, így már másképpen néz ki, így már valóban elgondolható, hogy a kereszténységnek (ami apránkénti kezeléssel lassan beteg, letaglózott [?], és béna [?], egy nyomorúságos >>kreatura<< lett) muszáj volt örülnie az állami támogatásnak, hogy imígyen tegyen szert tiszteletre.
Imígyen nézve a felelôsség a klérusnál vagyon, amely, ahogy mondani szokták, egy módon orránál fogva vezette az államot, beadta neki, hogy itt az államnak tennivalója van, ami ugyan késôbben muszáj avval végzôdjön, hogy az állam kénytelen a muzsikusoknak büntetést fizetni, mert túl magasra emelte [a hangját]. Az ugyan biztos, hogy az államnak nem túl magas támogatni azt, amit az ember kereszténységnek ad ki: azonban amint ismertté válik ismét mi is az a kereszténység, akkor [az is kiderül, hogy] az állam bolond módon elszállt, és a saját érdekében kívánatos lesz minél elôbb a földre leszállnia.
Úgy van ez az állam által protezsált kereszténységgel, mint a mesében, vagy elbeszélésben: egy egyszerû ember ruhájába öltözött király él egy kereskedôvárosban, aminek polgármestere olyan jó, hogy támogatni szeretné e polgárt - amikor hirtelen felbukkan egy küldött, aki mély meghajlással, és végül térdhajlással így szólítja meg ezen egyszerû embert: Felség. Ha a polgármester egy okos ember, akkor belátja, hogy jószándékkal [ugyan] de kicsit túl magasra emelkedett, amikor támogatni akarta e polgárt.
Gondoljuk el - nem amirôl annyit beszéltek már, hogy szinte triviálissá vált, hogy Krisztus újra eljött - nem, gondoljuk el, hogy az apostolok egyike jô el ismét, borzongva nézné a kereszténység állam általi protezsálását; gondold el miképpen közeledne az imígyen degradált kereszténységhez, hajlongva elôtte: a mi idônkben nincs bornírt államférfi, aki belátná milyen rossz útra tévedt támogatni kívánván a kereszténységet, hogy ez lázító quid pro quo [’valamit valamiért’] összetéveszteni azt, hogy a papok rászorultak az állam támogatására, de, hogy a kereszténység szorulna erre rá, a kereszténység amelynek ha volna egyetlen rászorultsága, az az volna, hogy az ilyen-olyan papoktól megszabaduljon, akik nem tudnak meghajolni a kereszténység elôtt - tudniillik ezelôtt úgy hajol meg az ember, hogy a tanításért áldozathozatalra, szenvedésre hajlandó - de csak a király elôtti hajlongás, azért meghajolni, hogy közugyi tanácsosi rangot kapjon az ember, lovaggá üssék, vagy hasonlók, milyen hitetlenség ez attól, aki a kereszténység tanítójaként esküvel kötelezte el magát az új Testamentum mellett, hitetlenség az új Testamentummal szemben. A kereszténység ugyanis azt tanítja, hogy: "Az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek!" [Péter I.lev 2.17], egy kereszténynek a felség lehetô legjobb alattvalójának kell lennie. De keresztényileg a király nem a legfelsôbb fokozat, nem az, nem lehet, és nem kell a legfelsôbb foknak lennie egy olyan birodalom viszonyában, amely semmi áron nem e világból való, étre-halálra nem kíván e világból lenni. Az új Testamentumra tett eskühöz való hûség ezért segíteni fog elhárítani, amit, amennyiben az ember szereti királyát el kell hárítania, hogy a királyi fenség hibás megvilágításba kerüljön. Legmagasabb isteni komolyságában a kereszténység mindíg meghagyta a királyi lét komolyságát; csupán ez az utálatos jéték-kereszténység amely bûnt követ el az új Testamentum ellen, ami árulás a királyal szemben is, amikor a királyi fenség létének értékét és  komolyságát zavarba ejtô megvilágításba hozza.

Az a pillanat is biztosan eljön, amikor egy király hirtelen feláll trónusáról, és megszólal: "mostmár látom a csibész papok olyan helyzetbe hoztak, amit mindenki közül a legkevésbé kívántam megszolgálni; nevetségessé tettek. Ugyanis királyi becsületemre mondom, ha valaki hát én tudom, hogy mit jelent a királyi méltóság, tudom mi áll hatalmamban, arany, birtok és rang, és érték, és az öszes becsületrend, igen birodalmakat és országokat ajándékozhatok oda, sôt más királyokat megelôzve koronákat oszthatok. De mi a kereszténység? A kereszténység a minderrôl való lemondás, a kereszténység nem csak nem törekedni bármi ilyes holmi után, nem, hanem semmi áron el nem fogadni, akkor sem, hogyha ez rettentôbb büntettetik, mint a földi elme féli a nyomorúságot, és szenvedést, vagy nagyobb szenvedéllyel, mint a földi elme liheg valami után. A mindenit, hogyan kerültem ebbe az ôrületbe: arannyal, és birtokkal, címekkel, és méltóságokkal, és csillagjelvényekkel, és kitüntetésekkel protezsálni - Ez [a kereszténység], amely jobban gyûlöli minde holmit, mint a pestist! De hiszen nevetséges vagyok! No és kiknek a bûne ez, ha nem ezeknek a csibész papoknak, akik a kereszténységbôl éppen az ellenkezôjét csinálták, ami az új Testámentumban áll, és elhitették velem, hogy támogathatom a kereszténységet. Én dôre; ugyanis az, amit imígyen protezsáltam, az igazából nem a kereszténység - amely minden gyengeségével, és szenvedésével érzékenyebb, mint én - hanem néhány csibész, aki imígyen a legkevésbé sem szolgált rá a támogatásomra."


Jön: Dicshimnusz az emberiséghez, avagy bizonyíték arra, hogy az új Testamentum nem érvényes többé (Már amennyiben mutatkozik valami érdeklôdés a folytatás iránt!;-)