Ezen írás mindenekelôtt a skandináv-magyar alkotók lapjába, a Tar Károly Transylvanicus által indított Ághegybe, és annak is e sorok írójáról elnevezett Járkáló rovatába készült.
www.hhrf.org/aghegy

Egy a talán utolsó járkálások közül, iskolaügy, hazaköltözés, stb

Avagy: szabálytalan utazási naplóféleség 2002 július-augusztusi hazalátogatásomról
(Ha sikerül, kicsit Márai modorában, és legalább helyenként Hamvas ’speak easy’ értékeivel; ha meg nem, hát…?!;-)

- Palackposta -

Július 9.
Megérkezés
Megérkezni Budapestre, az évtizede is szinte változatlan benzingôzös kemence melegbe, ezúttal alig hozott valami hazatérés hangulatot. Nem idegen a város persze, sôt… Csak valahogy nem az ’enyém’ már talán, nem vár tôlem semmit, és nem is ígér. (Amiben valamennyire tévedtem egyébként, de errôl majd késôbb.)
Amint tesvéremmel autózunk befelé a reptérrôl, látnivaló, hogy valakik sok pénzt fektetnek ippeg az ’infrastruktúrába’, mindenütt útjavítások, átépítések. Csak nehogy a nemzetközi pénzforgalom növekedjék megint leginkább, netán a szennyezô teherautó-mammutcsordák, buszos túristafalkák, a szomszéd utcába, és egyedül is folyton autózó gépmániások további elszaporodásával, a Föld ma talán leginkább domináló ’urainak’ (tönkretevôinek), az amerikai olajérdekeltségek tulajdonosainak, és részvényeseinek még nagyobb hasznára. Amen.

A gyerekek
Az elsô hét a gyerekeké, fiamé, és kedveséé, akik megvártak, pedig már elrepülhettek volna Malájziába a rokonokhoz. Meglehetôsen szét van szóródva a naaagy család (az elváltak is valamiképpen össze tartanak, keresztül kasul) a világban. Globalizál-ód-unk… (Az emberiség régóta esedékes egymásratalálásának intézését nagy hiba lenne a pénzemberekre hagyni egyedül;-)
Fiam örömmel mutatja, hogy - a jó Koppenhágai biciklis tapasztalatok hatására is - rendbehozott egy férfi és egy nôi kerékpárt. A férfi egy régi Csepel (talán a nôi is az). Nincs sebváltójuk (nem is tud elromlani;-), de jó tempójúak, még felfelé is egy bizonyos fokig. Amint kibiciklizünk az utcára két autós majdnem elgázol, és még vagy hárman dudálnak rám az elsô öt percben. Úgy indultam neki, mint Kopiban, ahol, ha nincs bicikliút valahol (ritka ám!), akkor az autós ’vigyáz’ a biciklisre és nem megfordítva. Merthogy ô az ’erôsebb’. Bizony.
Az Andrássy úton már van bicikli sáv. Arra kanyarodunk a Várba vezetô utunkon. A Terror háza elôtt, a híresztelésekkel szemben nincs sor. De még az az állítólag rádiós pletyka is hazugnak bizonyul, hogy a látogatóknak elôször névre szólóan be kellene jelentkezniük. Bemenjünk? Fiam kissé bizonytalanul néz rám. Amennyire kiveszem, attól tart, hogy nem fog - számomra? - megfelelôen viselkedni. Bemegyünk.

Terror háza
A felsô részek ötletesek, de talán túl jól vannak kitalálva, tálalva, a mennyiség is sok így ömlesztve, ravasz, modern-oktató-múzeumiként hat a legtöbb effekt rám. Huszonéves fiam is mintha inkább csak csodálkozna az elmebaj sokszoros és folyamatos megjelenésén közelmúltunkban. Ô fedezi fel, hogy az ávó legsötétebb korszakában mintegy 1 1/2 millió embert kínoztak, helyeztek vád alá, és terelgettek összevissza egy olyan országban, ahol a leírás szerint akkoriban úgy 4 és 1/2 millió felnôtt, dolgozó volt található. Elképesztô és szinte elképzelhetetlen adat a répacukros, cuncis (H.B. szava) korabeli plakátok, propaganda kiadványok özöne közepette.
De a pincét semmi sem tudja kevésbé rémségessé tenni, mint amilyen. Aki ott lennt-bennt sem rendül meg… Hát annak még érrnie kell szerintem.
Fáradtan kijôve azon tanakodunk röviden, hogy mivel is lehetne megakadályozni hasonló folyamatokat a jövôben. Rövid egyeztetés után javaslatomnál maradunk egyelôre. Miután a jelek szerint eddig majdnem minden, mindenkinél minden lényegeset úgymond jobban tudó ’elit’ útja elôbb-utóbb a pincébe vezetett (kínzóként, és részben - megérdemelt!? - áldozatként) talán ezt a mások helyett jobban tudást kellene betiltani végleg. Hm?! A miniszterek szolgálnának (amint a nevük mondja), és végrehajtanák, amit a felelôs személyek sokasága feladatukul adott nékiek. No persze ehhez mindenekelôtt valóban felelôs személyek sokaságára volna szükség. Iskolakérdés ez is, maradunk a - talán - megoldhatónál. (Minderrôl persze késôbb még többször és reszletesebben.)

Vár még a Vár?
A Várba azért csak feltolni tudjuk a bicikliket. De megéri, a mindenfelé változatlanul domináló macskakô ellenére. Amint jobban körülnézek, a Sándor palota felújításánal több újat alig látok, mint már vagy tíz éve ugyanúgy. Egyetlen igazi munkahelyem volt itt, az ország egyik legszebb panorámájával bíró GYIK (Gyerek és Ifjúsági Képzômûvész) mûhelyben. Úgy tûnik, mintha bármikor besétálhatnék újra, ha… Dacára annak, hogy nem éppen jó szájízzel jöttem el annak idején, úgy látva, hogy leginkább csak az ’elit’ gyerekeit, ifjait akarják itt képeztetni továbbra is, valami, talán tanulságos mutatványra, külföldi látogatók elkápráztatására ’fejlesztôdik vissza’ vagy öt csudákkal teli év után a munka. Miközben bennem már megjelent, a késôbb azután Dániában meg is tapasztalt ’beavatási népfôîskola’ képe a mûhelybeli kísérletek nyomán.
Hajjaj; micsoda csavarjai is lehetnek az emberi  sorsnak. Hiszen indulatból mentem világgá, minden terv nélkül; hát nem ott kötöttem ki (a szó szoros értelmében is) ahol ’kellett’ (már ha a tanítási indítékokat nézzük)?!

Egy gyerekcsoporttal a vároldalban úgy '83 körül

Volt olyan tanára a GYIK-nak, aki, amikor elôször kezdtem hazajárni, azt mondta, ha akarom azonnal átvehetem az óráit, mert ott a helyem. Hiszen annak idején a mûhely adminisztrációja is feladatom volt, vagy öt éveig, és még néhány éve is az általam berendezett módon és szerkezetben üzemelt a hely. Azután, legalább évtizedes vajúdás után megjelent végre ’a Nagy Gyík Könyv’, ahová nemhogy nem kértek föl írni, de a jelek szerint, még a nevemet (és más korábban ott tanító nevét) sem volt szabad megemlíteni - még csupa kis betûvel sem. Vajjon kinek, minek a kedvéért? No de ez is kiderül majd egyszer, mint a legtöbb oly sokáig rejtett ’motíváció’ manapság…

Hazaköltözés?
Ezúttal családom tagjai kezdenek elôször arról beszélni, hogy mostmár, ha egyáltalán, ideje lenne hazaköltöznöm. Húgom invesztálna is az ügybe, egy téliesített faházat venne, ha… Ha nem lenne egy bánya mellett, nem lenne szinte megközelíthetetlen és zárt telek, és messze mindentül. (No és ha nem kellene egy jóval olcsóbbra cserélni a munkaeszköz autóját; amit semmiképpen nem fogadnék el!) De felmerül más, lehetséges nagy-családi megoldás is. Meg munkaajánlat; sôt több, amik lebegnek ugyan de mégis… Azután mások is mintha beszállnának a dologba, ha… "Hozzuk a gyerekeket." (No meg a gondokat - gondolom;-). Talán tényleg ideje, hogy megmozduljak, vagy ötéves, két mélyvénás trombózisos, különösebb társadalmi megbízatás nélküli, önkéntes munkás, ’polgári fizetéses’, (mentálisan és az interneten ugyan dolgos!) ücsörgésembôl, ha nem akarok ’begravitálni’ lassan végleg. Bár lehet, hogy többen örülnének ennek, mint nem, de mégis. Ott vannak a gyerekek, és hát lassan jönnek majd az unokák. Az enyémek, és a többieké is… Elôször: ’Nagypapa’, majd ’Unoka kft’ lesz a leendô vállalkozás neve - nevetünk jókat. Jövök, ha tudok, döntöm el szinte egyik pillanatról a másikra; de hiszen vagy tíz éve jövök már…

"Miért, nem jó magának ott Dániában?" - kérdezi a mester özvegye. De - mondok - sok panaszom nem lehet, mint emigránsnak, csak hát nem igazán magyar embernek való. A dánoké ugye… "Lassan már Magyarország sem magyar embernek való." - válaszolja, és hosszan, egyetértôen nevetünk. Azért is jönnék vissza - mondom - hátha tudok valamit tenni. "Akkor maga nagyon ügyes ember." - válaszolja. Nevetünk megint.

Felajánlás
Pedig tényleg. Igaz, sokszor úgy tûnik, hogy csak jómagam tudom - no és a ’beavatottak’ a különféle ’bemutató és demonstratív kurzusok’ résztvevôi - mit is tudnék még tenni, a sokakkal együtt, sok év alatt kidolgozott, már egy hetes változatában is csudálatos dolgokat és ébredéseket kiváltó, mindenkinek szóló ’dán-magyar népfôiskolával’ példul. (Eddigi talán legjobb megfogalmazása a honlapunkon: http://hjem.get2net.dk/hamv.laz ’Iskolaügy’ rovat/’Add tovább!’) Mit is? Azok többsége, aki próbálta, tudja is, hogy viszonylag rövid idô alatt talán ugrásszerû mentális javulást lehetne elérni akár országszerte, már néhány ’repülô népfôiskolai csapat’ folyamatos üzemeltetésével is. Hát még egy két igazi, bentlakásos iskolával… Nem vicc, és nem is beképzeltség. Aki nem hiszi, járjon utána!

"A csángó tanulság ránk nézve is intô. Mi is nyögjük a tudatvesztést. Sok atyánkfiának fogalma sincs, hol van
pontosan, kapkodva keresi a helyét, ha keresi, és könnyen becsapható. Ha a plázák mind népfôiskolák lennének - persze szörnyen nézne ki -, az se lenne elég!"Berecz András

No de majd kiderül megint az utolsó itthuni héten, a következô ’vidékfejlesztô, értelmiségi csapatépítô’ képzésen, aminek megkomponálásáért (no és az alapgyakorlatok nagy részének, meg a képzômûvészeti résznek levezetéséért) vállaltam felelôsséget ezúttal. De addig még sok víz fog lefolyni a Dunán - gondolom elégedetten az elsô napokban. (Ha tudtam volna miképpen is fog lezajlani! Nem a Duna, a képzés! ! De errôl is majd a maga helyén, és idejében.)

Ifjú jobbos, és gyerek barátok
Filmrendezô barátom, és politológiát tanuló neje (Kopiban írta a phd-jét, ott találkoztunk elôször, vele és gyerekeivel, a Klub Látókörein is lelkesen résztvett ottléte alatt!) tündéri nôpalánta kislányukkal együtt levisznek a Balatonra. Amely nagylelkûség több ok miatt is fontos. Végre megint egyszer megmerülhetek a magyar tenger ’gyógyvizében’ (igen, van valami benne, rám legalábbis így hat), közben konzultálhatunk a legfontosabb ügyekrôl egy fiatal, ’jobbos’ értelmiségi házaspárral, no és meglátogathatom a (majdnem) a szomszéd faluban, a nagyszülôknél nyaraló kis dániai barátomat.
Akinek az idôk során egyfajta ’pótszülôje’is, de szava szerint mindeképpen "a legjobb barátja" lettem. Mit mondjak, nem panaszkodhatom, vannak barátaim (és ’fogadott gyerekeim’, fôként fiúk) nem is kis számban, de e kisember ragaszkodása aligha felülmúlható. Ô a 'rangidôs' (amíg kisebb nem kerül a csapatba?!), ha fordított is e sorrend. A saját kisfiamnál a világgámenés idején (egyébként megbocsáthatatlanul) elmulasztottakat is segít kicsit ledolgozni. (remélem legalábbis).
Amúgy meg ’írásba’, azaz rajzba is adja szeretetét, amennyiben csudálatos ’beavatós’ gyerekrajzokat hoz létre a kedvemért. No és a mamája kedvéért, aki nagyon jó partner ebbben, és ez alapvetô. A GYIK-os tanulságok szerint ugyanis a legtöbb gyerek képes erre, vagy (majdnem) bármire, ha megvan hozzá a családi bíztatás, elfogadás és teremtô akarat, no meg ha az óvoda, iskola is kissé jobban áll a kérdéshez az általános idomítással szemben. Kis barátom rajzai is olyanok, amelyekre sokan reagáltak már ôszinte lelkesedéssel. Sôt, rajzban és tanításban mesterem, egyetemi tanár barátom (kicsit bôvebben lásd lentebb!) azt írta a húsvéti nyuszijára reagálva (azóta is a honlapunkon!), hogy: "Sajnos én már ilyet nem tudok."
Amikor meglátogatom, bizony nem csak nagyon örül a kiskoma, hanem meg is harapdál, és meglehetôsen erôsen a köldökömbe is csíp. Persze ez az anyjának szól-na elsôsorban. Hiába, egy öt éves gyereket nem lehet csak úgy több hétre, hónapra ’elküldeni’, akármilyen jó helyre se, anélkül, hogy ne hiányozna a mama. Azért nagyon jót játszottunk a néhány óra alatt. Amikor eljön az idô az elváláshoz, azt modja: "Akkor most pakolok, és jövök veled tanítani. Majd segítek!" De már látja rajtam, hogy megint ’eltûnök’ egy jó idôre; görbül a kicsi szája. ’Nem is jövök máskor, ha nem annak örülünk, hogy együtt voltunk, hanem bánkódunk azon, ami nincs’ - mondok, meglehetôs szigorral, de persze meghatódva és kicsit szintén elszomorodva. Hihetetlen akaraterôvel visszafojtja a kitörni készülô sírást és már mosolyog, amikor kiinteget a nagyszülôk autójából..

Vendéglátóimmal meg éjszakába nyúlóan iszogatunk, beszélgetünk, sorba véve sok mindent a napi politikából, de még többet a lehetséges társadalmi javításokból. Az iskolaügyrôl is persze sok szó esik.
De érthetô okokból ôk inkább az ’elit’ játszmái iránt érdelklôdnek elsôsorban. Az ô ’diadalmas’ e-mailjük jelentette be például nekem elôször a jelenlegi kormányfô múltjáról közzétett titkos iratokat. Akkor kapásból úgy reagáltam, hogy most majd az ellenfél visszalô, és oda-vissza, és akkor mit gondolnak, hogy ki maradhat. Készen álltok-é belépni a ’hat-m-alomba’? - kérdeztem. Most elmesélem nekik részletesebben, hogy mitül is nézek ki olykor már szinte jól tájékozottnak. Hajdani, fôként már az emigrációban gyakorolt ellenzéki múltam egyik hozadéka Krassó Györgyel való ismeretségem volt. Akivel ugyan személyesen soha, de levélben sôt telefonon többször konzultáltunk. Tôle tanultam, hogy mennyire éles különbséget kell tenni a szólamok, és az azokat képviselô figurák valós keverése között például. Ami azt illeti megjósolta annak idején többek között, hogy a ’szabad választások’ során meglehetôsen nagy arányban fognak bekerülni a parlamentbe a volt titkosszolgálati elemek, minden szintrül. Lôn. Nem olyan nehéz kitalálni miért is ugye?!
Mit ad az Ég, másnap reggel a Magyar Nemzet mellékleteinek egyikében Krassóról és különös szerepérôl értekeznek, meg arról (ha jól emlékszem), hogy mi módon is próbált figyelmeztetni az ügynökveszélyre. Halála óta nem sok szó esett Krassóról ami azt illeti. Mindannyian kicsit meg vagyunk rendülve, mind a cikktôl, mind attól, hogy pont most jelent meg. Beleborzongok az érzésbe, hogy mintha megen besûrûsödnének a dolgok, Jung ezt ’szinkronicitásnak’ nevezi, jómagam úgy fogom fel, hogy amikor az ember valami módon ’nyomon’ van, akkor az Angyalállami Hivatal* is megsegíti. Jókat humorizálunk a fôvárosba vissza-autózva, minden irányba, még önnön magunkat is kinevetve olykor.
Az sem semmi, hogy vendéglátóm avval kecsegtet, ha megint munkához jut, valamiképpen hasznosítani kívánja szerény személyemet is. Evvel is segítve reménybeli hazaköltözésemet. Neje amióta elôször találkoztunk noszogat különben, hogy mozduljak már meg. Ha másnak nem is, a gyerekeknek szükségük volna rám. Hát… Eddig viszont nem akadt, aki jelezte volna, hogy ’invesztálna’ is a dologba. No majd elválik.

Képviselôk
Az iskolaügyben elsôk között egy, az MSZP-t ’eklektikus néppártnak’ minôsítô szocialista képviselôvel találkozom, akirôl idôközben az is kiderült, hogy tagja a katolikus újságíró szövetségnek is, de még az EU Tanácsban is visel valami szociális bizottsági tisztséget, sôt a magyar ATTAC** alapító tagjai közé is tartozik. Ô jelentkezett be a honlapon, amikor fölfedezett bennünket az interneten. Vannak barátai Koppenhágában, akiknél minden évben eltölt egy-két hetet, mint írta. Szorgos, többek szerint naív, megint mások szerint ravasz kis ember. Meginvitál egyik képviselôi ebédszünetében pizzára. Nem egészen könnyû megértetni vele (se’) a lehetséges ’személyközpontú’ felnôttképzés premisszáit. De segít egy kicsit, hogy ô is a ’kis emberek’ védelmezôjének, és antikapitalistának vallja magát.
Gondold el mondom például, hogyha sokakban sikerülne kinyitni, emelni a személyes alkotóerôt, akkor a felelôsségszintet is, és akkor lassan eltûnhetne végre a zûrzavaros politikai iszapbirkózás legfôbb oka, fenntartója, mozgatója a ’ki tudja jobban mások helyett mi a jó nekik’ politikai ’elit’ életre-halálra, no és zsebre menô nagyon drága politikai cirkusza. Kicsit rémülten néz rám. Belekerülne néhány generációba, akár néhány száz évbe mondom megnyugtatólag - ha már elkezdenénk végre. Szinte felderülve mondja: "Csak az a baj, hogy mintha minden az ellenkezô irányba vinne manapság." Lám-lám, tárom szét a kezeimet, volna mit tenni. Egyetértôleg bólogatunk.
A hátam mögötti asztaltól felkel valaki, vendéglátóm felugrik és odahívja hozzánk pár percre. Bemutat: Dániából jött, mestersége címere: népfôiskola. A hátam mögül felbukkanó pedig a Fidesz ’tásadalmi szervezetek, stb’ parlamenti bizottsági tagja, mondhatni, hogy témánk egyik illetékese. ’Jól ügyködik az Angyalállami Hivatal’ ? mosolygok magamban., de az illetô hamar lehût.
"A Parlamentet még senki soha nem gyôzte meg arról, hogy mire is lenne jó nekünk ez a népfôiskola. Tudjuk, hogy van néhány szervezet, de a költségvetésnek csak morzsalékát kapják. Éppenhogy egzisztálnak." Mármint ’szervezetként’ - mondom. Iskola jószerivel nincs is, illetve csak egy kézen megszámolható kirakatintézmények (mint pld a dánok által is támogatott Soproni Németh László, amelyrôl épp a napokban olvastam, hogy lassan átmegy teljesen’profitorientáltba’). Pedig a mostani nagy civil mozgások idején mindkét oldalnak jól jönne egy, a Dániaihoz hasonló népfôiskola törvény - javaslom. Elnézôen mosolyognak, és kicsit ütôdöttnek gondolnak - gondolom. Bevallom, ekkor még nem vettem eléggé komolyan a politikai frontvonalak véres valóságát sem. Késôbb meg már végképp nem akartam. (De errôl is bôvebben majd késôbb - talán.)
Vendéglátóm még meginvitál az ATTAC Magyarország ezúttal talán sikeres alapító ülésére a Vasas székházba sajátmaga részvételével is kecsegtetve. Elmenek, motyogom, hiszen ha van esélyünk valami emberarcú globalizációra, azt csakis globális civil kurázsitól várhatjuk, a szinte kivétel nélkül összefonódott, és/vagy megzsarolt/korrumpált ’nemzeti-nemzetközi elitektôl’, no és a pénzemberektôl aligha. (A talán csalódást keltô rövid beszámoló az ülésrôl a maga helyén!)

Rajongó
Könyvtáros-népmûvelô barátném, ’tanítványom’, táv-munkatársam teljesen belelkesül a hírtôl, hogy hazakészülök végleg. Szemben azokkal, akik kapásból azt vágják ki a dologra, hogy "ez talán a legroszabb pillanat tíz éve" - célozván a ’hálózat’  kormányára (ugyan melyik nem volt az kisebb-nagyobb mértékben már a négyszögletes kerekasztal paktumai óta?!), a fokozódó money-sodásra, és cuncisodásra, stb - ô csak azt mondja, hogy sok feladatom lesz, és, hogy úgymond nagyon kellenek az ilyen emberek manapság. Egy könyv összeállítására bíztat, amiben összegyûjtenénk az iskolaügy írásait, a beszámolókat, és szerény nyomdatechnikával, de illusztrálva szélesebb körben is hozzáférhetôvé, megrendelhetôvé tehetnénk a dolgot. Hát… Rajtam - remélhetôleg - nem fog múlni. Még kivételesen magammal cipelt kis ’álomrajzfüzetemet’ is megmutatom neki, amelyek nagy részéhez a több éven át leírt álomszövek is megvannak. A ca.150 rajz többnyire az álmok inspirációjára készült.

Egy 'álommandala' a füzetbôl

Ezt is kiadjuk, nevet (fityingje sincs, mert munkáinak komoly részét önkéntesen, közérdekbôl, vagy nagyon olcsón végzi). A körülményekhez képest meglehetôsen jókedvûen válunk el (és nem csak a kánikulában hûtött helyen méregdrágán, de jóízûen fogyasztott fröccsök, sörök hatására!;-). Pár nap múlva megint találkozunk. Akkor majd egy délvidéki ’fiammal’, Hamvast is értô, értelmezô író barátommal akarom ôket bemutatni egymásnak. Esetleg megnézzük a Pác munkavideóját (az Újvidéki Színház Hamvas: Karnevál darabját) de tervezzük meglátogatni a mester özvegyét is hármasban…

'Beavatás'?
Közismert Duna-tv-személyiség, hírhedten globalizációkritikus íróbarátom neje volt annak idején az elsô, aki azt mondá a ’rendszerváltáskor’, hogy "Mostmár az ilyen embereknek, mint te is haza kell jönnie." Jövök én - válaszoltam, csak azt mondjátok meg mi lesz a dolgom, és hol fogok lakni. "Majd kialakul." - vágták rá férjeurával példás összhangban. Nohát szóljatok, hogyha kialakult - gondoltam, vagy talán modtam is.
De mindíg nagyon kedvesen fogadnak mindketten. A házukból ôket kiszorító multi által vett régi sváb parasztház már barátságosan, de méltóságosan is rendbetéve. Az öszkomfort ellenére valamiért régi vidéki úrilak benyomását teszi rám, de nem elavult értelemben. Borozunk persze, mán a szerény, ám gusztusos, tartalmas vacsora elôtt is, és vendéglátóm vázolja a helyzetet onnan, ahonnan ô látja. Humora épp annyira éles, mint a globál ügyekben, de gyakorta próbálom az ’iskolakérdésre’ terelni beszélgetésünket. (Hiába no, kevés az az egy hónap, amire a MALÈV-nél még kifizethetô árban kapható repülôjegy.)
Mint kiderül meginvitálták a Polgári körök mozgalmába is, és hát egy civil mozgalomnak - kapok a szón - mi másra lenne legnagyobb szüksége, mint - népfôiskolára… Beszélgetôtársam ugyan szemmel láthatólag, füllel hallhatólag nem igazán érti, mitôl is lenne amit hozok több, vagy jobb, mondjuk a hajdani író-olvasó táboroknál, de hát egyrészt nem a legroszabb hasonlat, másrészt meg aki nem vett részt még rajta ugyan honnan is tudhatná mirül van szó. Ezt végig kell csinálni ahhoz, hogy bármi lényeges kiderüljön. (Mint minden igazi beavatást is annak idején, vígasztalom magam néha a sok értetlen, és hát nagyrészt kívülrôl megválaszolhatatlan kérdést hallva.)
Barátom végülis azt ígéri, hogy ha adok valami rövidebb szöveget az ügyrôl (Hajjaj - gondolom - szöveg?!) akkor elküldi a mozgalom vezetôinek, és majd rájuk is kérdez. Küldöm persze, de sok illúzióm nincs - mondok. Végezetül kapok egy dedikált példányt legújabb könyvébôl: "Ervinnek szeretettel - már megint." Tényleg megkaptam dedikálva, vagy tizenöt-húsz éve majd minden könyvét, amiért nagyon hálás vagyok, és büszke is a bizalomra. Manapság avval igyekszem viszonozni, hogy ’reklámozom’ a honlapunkon az újabb kiadványokat. Mert hiszen az írónak mostanában nem elég jót írnia, jó könyvkereskedônek is kell-ene lennie - fejtegeti. Tény és való, hogy a csütörtöki foci után együtt cipelünk új könyvébôl tíz újabb példányt az Írók boltjába…

Foci és besúgó
A fociról csak annyit, hogy a régi naaagy (Elek-) ’tromos’ csapatból persze már elmaradtak azok, akik - mint mondjuk a fiatal magyar írók inkább kozmopolita, mint népies vonala (vagy miként is fogalmazzam?!) - nem érezték már a diktatúra vasmarkát lebegni a nyakuk felett, amely meglehetôsen kellemetlen érzés talán egy pályára küldte annak idején ôket, a ’reformkommunistákkal’, no meg azzal a néhány lézengô ’ellenzékivel’… Kicsit kevésbé színes a paletta, viszont talán nincsen mán besúgó sem közöttü-n-k - gondolok író barátomnak egyik hajdani focizó társunkat leleplezô szavaira. Az illetô bizony sokat jártatta a száját, és valóban nagyokat is hallgatott a foci utáni sörös diskurzusok alatt. Ma MSZP-és képviselô, és gyakran írkál, beszél az emberi jogokról. Érdekes téma: A besúgás, mint emberi jog. Hm?! Szegény. No nem ennyire egyszerû ez sem persze, de most dúl éppen a nagy politikai szemfényvesztô verseny e kérdés körül, és hát semmiképpen nem szeretnék belekeveredni az ügybe, legalábbis azon a szinten, ahol ez mintha csak valami ki tud nagyobbat piszkolni, anélkül, hogy végleg kiborulna a bili ki-mit-tud volna. Az igazi tét ugyanis nem a ’hat-m-alom’ pénzes-véres játékai posztjainak újraelosztása, hanem az alapállásunk.
Mintha meg lehetne szavazni (bármilyen ’többséggel’), hogy az ember úgymond már csak ilyen (olyan, amolyan), hogy besúg, zsarol, kínoz ’ha fogják a tökit nekije’ ***, vagy úgy hozza proletár öntudata, vagy így-úgy, amúgy megfizetik, korrumpálják érte, stb. Személyes ügy ez (is) kéremszépen, és mint minden lényeges kérdés, személyes választ vár, sôt követel. Akárhány és akármilyen kísérlet tört-én-ik még manapság is kollektív ’megoldások’, bûnösségek, sôt ártatlanságok, stb. bevezetésére.
Magam részérôl ebbe (se) egyszerûen nem egyezek bele. Amint a Koppenhágai Hamvas Klubban mondjuk: "A szentesítés célozza az eszközt." Minden más megközelítés ’az antikrisztust idézi’ - idézhetnénk a mestert.
Az ember tényleg romlandó, halandó, vágyaktól zaklatott, stb., de evvel együtt csudálatos, sôt mindenséges lény. Akit pedig a hallhatatlanság nem izgat jobban, mint a halandóság, összes anyagiságával, érzékiségével, örömeivel és szenvedéseivel, hát annak nincsenek igazi ambíciói.
Az éhezô, beteg, ûzött ember persze nem nagyon tud másra koncentrálni, mint az ’ökönómiájára’, de hogy manapság miért hagyjuk, sôt mintha kívánnánk magunkat más profitjáért bûnökbe hajszolni a ’gazdag’ euroamerikában, az nekem még mindíg rejtély. Amúgy meg ezen a ’mentális fekélyen’ is (hogy megpróbáljak hasznosítani valami morzsát jelenlegi miniszterelnökünk mentálisan gyakorta kissé foghíjas, de mulatságos mondásaiból is) csak a személy-felnôttképzés, a ’népfôiskola’ segíthet-ne tartósabban az biztos.

Ennyit a foci ürügyén most. Különben meg, dacára a Király utcai Dózsa tornacsarnok átlagnál nagyobb méretének, légterének, már egy negyedóra múlva nem kaptam levegôt. Ez elôször fordult elô velem ezen életemben! Se futni, se passzolni nem tudtam, így a kapuban voltam kénytelen bemutatni néhány bravúrt, persze nem feltétlenül közmegelégedésre. Arra gondoltam, és próbáltam is magyarázni csapatom kicsit hitetlenkedô tagjainak, hogy a trombózisok okán szedett vérhígító lehet ludas a dologban; de hogy mennyire, akkor még nem is sejtettem.

Balkezes magyari ATTAC-alapítás
’Konzervatív’ íróbarátomat amúgy majdnem sikerült elcsalnom a Vasas székházba az ATTAC alapításra. Mint mondta: "kalandvágyból" megfontolja a részvételt. De nem jött el. MSZP-és képviselônknek is fontosabb dolga akadt. Végülis jószerivel egyedül lógtam ki az összetartó, és egy-két, a médiákból ismerôsebbnek tûnô fazonú ’nagyobb kutya’ által ôrizett (?) elvtársi csapatból színes virágos ingemmel, meg egzotikus lakhelyemmel. Illetve volt még egy, önmagát ’fésületlen demokratának’ nevezô indulatos résztvevô, aki többször próbálta tetemre hívni az elvtársakat (többen tényleg így nevezték, szólították egymást!); merthogy az ATTAC szerinte sem egy ’baloldali’ ügy, és senki vezetônek nem lenne szabad ilymódon elijeszteni a lehetséges tagokat nyilatkozataival. Lemorogták a ’nagyobb kutyák’. Üsd a jobboldalt, ahol éred…
Gyerekbetegségek. (?!) Dániában is így indult, ma meg a havi programokat végigolvasni is egy teljesítmény. Lesz hamarost egy ATTAC Budapest is. No és? Legyen minél több! Lesz majd még Üllôi úti ATTAC is - csúszik ki a számon, amint 'vígasztalom' néhányukat az ülés után. Magamnak is furán hangzik kicsit, de már csak otthon válik világossá, hogy mit is bogozott össze az agyam ’kompjutere’. Beszélgetô társaim viszont csak egy kicsit elrévednek, és gépiesen mosolyognak. Talán meg sem hallották. Nesze nekünk ’ATTAC Magyarország’. Búúuuu…

A mûvészttanítás hajdani mûvésze
Talán tényleg nem mindenki érett még a legalapvetôbb lépések megtételére sem? De hát annyi ellenpéldát láttam a saját szememmel… Itt eszembe jut rajzban és tanításban elsô mestereim egyike. Még az elsô napokban fiammal látogattam meg ôt és ifjú, új párját. Gyönyörû helyen laknak, amit még a piaci árrobbanások elôtt volt szerencséjük egy kivételes külhoni képzômûvészeti siker bevételébôl biztosítani. A legszebb talán az benne, hogy amerre a szem ellát már csak mezô, dombok, erdôk, hegyek. Legalábbis a teraszos fronton. Persze nem lehet ez sem háborítatlan több okból egy világváros peremén, de mégis.
A kínai asztrológiában majom jegyû (amúgy meg az egyetemen kínait tanuló;-) fiam hamarost megmássza, mit mássza, megszaladja a legnagyobb fát, és már recsegnek, hullanak is a száraz ágak; gyógyítja. Csak avval az ígérettel jön le, hogy majd eljöhet egyszer befejezni a ’munkát’.
Sötétbe hajlásig beszélgetünk. Elsôsorban a tanítás lehetôségeire próbálom terelni a szót. Hajdani tanítás-mesterem (ma a Képzômûvészeti Egytem tanára) meglepôen szkeptikus. Dacára annak, hogy szerintem most is ki tudna hozni ’remekmûveket’ akár egy kisegítô iskolai osztályból, akár mondjuk egy afrikai dokkmunkáscsapatból, vagy amint tetszik. Ma már jómagam is meg tudom ezt tenni. Tôle tanultam meg, hogy mennyire ’csak’ jó instrukciók kérdése ez (is). De azt mondja - többek között - hogy nem idôszerû a dolog. Háát... Hamvas szerint úgy kb. ie. 600 körül óta lejárt a kollektív megoldások ideje. Valószínûleg a jó borok hatása miatt is, sokkal többre nem emlékszem. Talán csak még annyira, hogy fiam, aki maga is szkeptikus kissé a munkám perspektíváit illetôen, meglepôen nagy elánnal védte ’álláspontunkat’. Vagyis, hogy igenis általánosan nyitogatható az alkotóerô, ami egy valódi ’metanoiához’ vezethet… Fiam maga is próbálta már egyszer a ’beavatós népfôiskolát’ velem. Akkor annyit mondott utána, hogy csak egy gond van: vajjon mi indítja az embereket arra, hogy ilyeneken résztvegyenek; és kinevezte magát ’indítattásintézônek’. (No nem sokáig tartott a dolog, de mégis...!)
Csak otthon veszem észre, hogy a gazdag ajándékcsomag (egy számozott, aláírt litóalbum pld!) egyik füzetében, a ’99-es Ernst múzeumi katalógusban, mindjárt az elején ott a fényképem. Vagy húsz évvel ezelôtti együttmunkálkodásunk bizonyítéka. A szöveg is érdekes:
"Ami a fotósorozatot illeti, ott az volt a kérésem Lázár Ervinhez (aki nem azonos az íróval, és akivel az idô tájt meglehetôsen sokat töprengtünk együtt), hogy egy fekete drapéria elôtt olyan mozgásgesztusokat tegyen, melyek az eltûnés, illetve az elôbukkanás érzetét keltik. Az a probléma foglalkoztatott: hogyan érhetô tetten az eltûnés és a megjelenés a maga érzéki, fizikai, szellemi és leki valójában egyaránt. Ha látom akkor van, ha nem látom akkor nincs? Vizuális szempontból a kérdôjel vált fontossá (fehéren a fehér?."

Azt hiszem nem kell különösebben hangsúlyoznom miért is vágott mellbe ez az abszolút aktuális emlék-foszlány, az újabb ’megjelenést’, hazaköltözést fontolgatva. Fura, hogy nem emlékszem e látogatásból semmi néven nevezhetô reakcióra ezen tervemmel kapcsolatban. Igaz ugyan, hogy ebben az idôpontban még inkább csak érlelôdni kezdett bennem az elszánás…
Ja igen, barátom utóbbi munkái egyre festôiebbek, színesebbek, és muzikálisabbak. Mondjam, hogy jók?! Jók bizony. Van szerencsém egy-két régebbi képével együttélni. Csak ajánlani tudnám egyfajta meditációra. (Ha ez a reklám helye volna. Személyesen persze elárulom szívesen, kirôl is van szó!;-) Az újabbak közül a Bartók mûvekre hívatkozók tetszettek a legjobban, mégha nem is könnyû a lényeges személykinyíló-önépítô alkímista vonalat megérezni belôlük elsô látásra - olyan 'attraktívak'.

De emlékszem, ez, a ’Mire is jó a mûvészet?’ volt annak idején talán a legprovokálóbb kérdés, amit a GYIK tanárainak és a tanítványoknak feltehettem. Persze engem elsôsorban a taníthatóság szempontjából, vagyis alkotó helyzetbe hozásilag érdekelt, de még így is többen megütköztek rajta, és hát egyértelmû választ csak nemrégen olvastam ez ügyben Ananda K. Coomaraswamy, a vallástörténészek, és  mûvészettörténészek ’pápája’ egy, magyarul csak 2000-ben megjelent ’Mi a mûvészet értelme tulajdonképpen’ címû rövid, de velôs tanulmányában, elôadásában. Csak egy kis töprengeni való belôle:

"Sem pénzzel, sem hírnévvel, vagy "mûvészettel" nem magyarázható a mûvészet. (...) Mûvészet az,
ami ÁLTAL (kiem. Coom.) dolgozik az ember, feltéve, hogy bírja "mesterségét", és gyakorolja is "mesterségét"; éppen amiként a megfontoltság vagy a lekiismeret az, ami által helyesen cselekszik. Amûvészet legalább annyira nem célja a munkájának, mint a megfontoltság a viselkedésének."

Ó, hogy milyen büszke vagyok arra, hogy se Coom.-it, se Hamvast nem ismerve (mindkettô betiltva akkoriban) fel mertem tenni az eretnek kérdést a GYIK mûhelyben, és mertük felfedezni a fent vázoltakat a saját gyakorlatunkban is! Ezért is tapasztalhattuk meg, hogy tanítható, sôt megtapasztalható a "mûvészet", az alkotói alapállás jószerivel mindenki számára. Ismétlem: ’csak’ jó és pontos instrukciók kérdése ez a dolog is. Aki meg úgynevezett mûalkotásokon munkálkodik is 'csak' alkímiát mûvel, aminek legfontosabb eredménye személye ('mélye;-) maga, csakúgy egyébként, mint bármely más helyesen végrehajtott cselekedet, munka estében. Ez az 'iskola' alapállása is!
(Ami a fiam ’provokációjára’ a látogatás közben elôkerülô kis álomrajzfüzetemet illeti, kezdem megsejteni, hogy ’szakmabelieknek’ mutogatni kétes próbálkozás. Magam is tudom, e területen inkább lelkes ’amatôr’ maradtam, és kis munkáim sem igazán besorolhatók sehová, mert elsôsorban ’alkímista’ céllal készültek, készülnek;-)

A szerelmes muzsikus és a hajnali Pest
Gyerekek el, Ázsiába, Ámérikába (a lányom meg éppen Malagában tanulja a spanyolt;-), stb, de megérkezik Avignonból, egy sikeres (’magyar származású’) táncszínházi közremûködés után a mostani képzés muzsikusa. Szabados tanítvány ô is persze, mint a többiek, akik eddig résztvettek - mesterük nyomán - valamelyik képzésen. (Zenész nélkül elképzelhetetlen is lenne a dolog!) Barátom, ’fiam’ ô is. Szerelmes, és úgy tûnik semmi nem tudja meggyôzni arról, hogy érzelmei viszonoztatnak, okos, szép, ézrzéki választottjától… Öt kilót fogyott, amint mondja a telefonba. Már elképzelni sem tudom, hogy néz ki, az amúgyis olykor már szinte átettszô kis figura. Ô egyébként a Hamvas Karneváljából készített Újvidéki színházi elôadás, a Pác zeneszerzôje is. (Amely elôadás, miközben ’megnyerte’ a Kisvárdai színházi fesztivált, általam mértékadónak tartott emberek részérôl is szinte érethetetlen, és úgyszólván teljes elutasításra talált. De errôl külön dolgozatot ígértem az alkotóknak, és majd abban igyekszem helyretenni a reakciókat is!)
Délvidéki barátunkat vagy hajnali 5-ig vígasztaljuk, és hallgatjuk az avignoni töténeteket gyermekkori barátjával a szintén délvidéki íróval, és még egy szûkebb hazájukbelivel. Ôk egyébként nem tekintik ’anyaországnak’ Magyarországot, viszont meglehetôsen elégedetlenek a testvérek ’magyarságával’ úgy általában, és leginkább egyenként és a konkrét ügyekben. (Van szerencsém végighallgatni egy Pannon rádiómûsort is a ’szegény’ külországi magyarok bevándorlási vesszôfutásáról, szembeállítva bármely náció pénzeseivel. Háát… Ha nem lennék magyar állampolgár többször is meggondolnám belefogjak-é a letelepedésbe. Még így is… Igaz, a tényleg többé-kevésbé humánus, demokratikus, stb. Dániában sincs ez nagyon másképpen.)

A hajnali Pest kihalt, csak kutyások, és mûbôr autóstáskáikat a hónuk alá szorított ’házmester és mszp-és kinézetû’ (így valahogy!) nyugdíjas korú, vizslató szemû férfiemberek sertepertélnek az utcákon. Sehol egy vidám társaság… A cucilizmusból örökölt atavizmussal hirtelen magam is igyekszem úgy tenni, mint aki akár munkába is mehetne. De nem állhatom meg, hogy ne játszak kicsit a helyzettel. Kis barátaim módján hol átlépem a repedéseket, hol nem, és elôre, hátra tolatok, ugrok egyet néha. Amikor hátrasandítok, látom, hogy több szempár is figyel, ki tudja miért is. Mintha követnének ezek az öregek, vagy csak olyan sokan vannak az utcán? Para…

A mester özvegye
A mester özvegyét pedig végül mégsem sikerül meglátogatni. Ha helyesen veszem ki az események lényegét, akkor a hölgy (aki, amikor nem hihetetlenül okos, és mély, akkor egy meglehetôsen szeszélyes bizánci császárnô…;-) a beígért látogatásunk általi ’veszélyre’ hívatkozva, kivitette magát a Szentendrei öreg kertbe, a mester kertjébe, amúgy mintha vonakodó gondozóival, ’felvigyázóival’. Miért jelentett volna veszélyt a látogatásunk? Hát ezt csak találgatni tudom, de tény, hogy amikor felbukkanok nála (néhány évenként egyszer) akkor a Hamvas ügyben eddigi legnagyobb seftelô, külhoni nô, és az életmûvet (az özvegy instrukciói alapján) gépbe író, karmaiba került volt tanítvány szinte mindíg felbukkannak. Ezúttal a velem együtt látogatást tervezô könyvtáros barátnémtól megtudom legalább, hogy miért is. "Az Ervin az, aki meg akar élni Hamvasból."- terjeszti rólam az üzletasszony. Ha-ha-ha! Ez lett a sok-sok éves, a mestert, de fôképpen legfontosabb gondolatait közkinccsé tenni kívánó, amúgy igen szerény bevételeimhez képest szerfelett költséges munkámból. (Persze jellemzô, hogy ki mondja;-)
Kimehetnénk Szentendrére, kedvünk is volna ott beszélgetni az özveggyel, de az illetô nôhöz egyikünknek sincs kedve. Márpedig ott lesz-nek, derül ki a volt tanítvánnyal folytatott telefonbeszélgetésbôl. Hiszen azt mondám - jut eszembe - hogy haza akarok költözni, és a további iskolamunkát is szerettem volna kicsit megkonzultálni, ráadásul harmad magammal. Netán ’le akarjuk nyúlni’ az özvegyet, gondolhatják talán az ebben sántikálók… Ajjjaj.
Megengedem magamanak azt a szomorkás tréfát, hogy csak a késô délutáni, megbeszélt idôpont elôtt fél órával mondom le a találkozást. Addig talán az özvegy is kiélvezheti a kirándulást - reménykedünk benne.

Kendo és rózsaszín kombiné
Barátom, volt sógorom, szintén zenész, és szintén Szabados tanítvány, ráadásul kendo, azaz a japán ’bambuszkardvívás’ Európa és Világbajnoka; bizony (meg fafaragó, vadász-halász, borkészítô + minden;-) meginvitál a Kendo Hungária kupára. Ez egy nemzetközi verseny egyéniben és klubok számára. Valamikor magam is kacérkodtam e harcmûvészettel (mint majd minden, a japánok által tökélyre csiszolt zen-buddhista mûfajjal). De részben a felszerelés hajdan nagyon drága volta, részben a tanítás felé elhúzásom okán csak egy bot-kátáig jutottam a dologgal, azt is csak egy színházi elôadás kedvéert. (Dürrenmatt: A vak - kétszereplôs változat; játsztuk csûrben és a Várban is…) Viszont élôben soha nem láttam egy komolyabb nemzetközi kendo-versenyt sem, hát még barátaimat vívni, ezért elhatározom, hogy elmegyek.
A Bp. rendôr se. sportcsarnokában van az esemény a Vágóhíd utcában. Oda vezetô utamon látom az új Nemzetit a villamosból. Örülök persze, hogy megszületett végre, de valahogy nem vágyom körül-belül rajongani. A helyét meg (még?) egyáltalán nem értem.
A Vágóhíd utca olyan széles, hogy hatalmas csordákat terelhettek végig rajta annak idején (vagy mit tudom én). A vasárnapi táj kihalt amúgy rendesen. Óriási épülethez érek, több száz méteres út vezet a grandiózus bejárathoz, színes, többnemzetiségû zászlók lengedeznek, na gondolom, helyben vagyok. De nem, ez csak a pénz, a fogyasztás  egyik új temploma, valamilyen nagyképûen hivalkodó ’Ház’ örökkön nyitvatartó (?) bevásárló központja. Ránézésre van vagy kétszerakkora mint az új Nemzeti! A parkoló ôre viszont, korából ítélve is ’régi BM-es motoros’ lehet, egybôl elmagyarázza, hogyan is találom meg a szomszédban rejtôzködô tornacsarnokot. A sorompónál csak annyit kell mondanom, hogy barátaim hívtak meg a versenyre, szinte tiszteleg a fiatal ôr. De nem sok ’mezei’ nézô lehet jelen, azt hamar be kell látnom. Zártkörû ’Kánaán’ vár. A rekkenô hôségben a nyílt vizû medencében lubickoló rendôrökkel, rokonaikkal és ismerôseikkel (gondolom én), ’filléres’ büfével, no és nem utolsó sorban az egyik legemberpróbálóbb és építôbb ’sport’ legjobbjaival a szellôs tornacsarnokban. Ráadásul majd minden csapatban van egy-két nô is. Barátom párja is ott van. Már lement néhány kör a csapatversenyeken mire megérkezem, de ôk még igencsak versenyben vannak.

Ha az ember nem igazán tájékozott abban, hogy a két helyszínen a három-három (majd kivétel nélkül japán) bíró mit is integet a kis piros, vagy fehér zászlókkal (maguk a versenyzôk sem mindíg, amint bevallják késôbb;-), akkoris hamar ráérez arra a manapság már szinte hihetetlen rituális összpontosításra, ’vallásos’ önfeladásra, páros küzdelemre (egymásért!?) ami e tradicionális diszciplina lényege. Több óra múlva barátaimék ezúttal negyedikként zárnak, nagyon boldoggá téve a harmadik helyükkel egy német egyetemista klubot. Barátom házat épít, sokat haknizik, turnézik népszerû zenekarokkal, és ezért már vagy két hónapja nem edz rendesen, mentegeti magát. De nincs miért. Az ô példája nyomán (is) már ott vannak a fiatal magyar gyôztesek (a döntôben két magyar csapat!), akik egy kis magyar falut is ’feltettek a világtérképre’ kendo Világ, és Európabajnokaikkal.
A verseny után pedig vizsgák következnek. Felôlem nézve baloldalon a gyerekek, jobbra az ifjak, összesen lehetnek vagy háromszázan. Párosával ’lépnek föl’ a vizsgabizottság elôtt. (Közöttük barátom tizenéves kislánya is.) A többiek ott fognak ülni több órán keresztül, a hagyományos pózban és felszerelésben, amíg mindenki nem végez, tudom meg barátaim révén megismert - szintén kendós - ujdonsült ’szakértômtôl’. Elmondhatom, hogy kivételes élménnyel lettem gazdagabb ezen a napon. Láthattam egy meglehetôsen szép számú nemzetközi gyülekezetet a legôsibb, avagy legeredetibb emberi erényeket praktizálni (pénzre, szponzorra, követítésre, stb való kacsingatás nélkül), olyan fizikai és szellemi kondícióban, aminek elérését legálább megkísérelni minden magára valamire adó iskola, képzés, csapatépítés célkitûzésévé kellene, hogy tegye. (Mármint ha nem pénz és gazdaságkor profithajszája diktálna majd’ mindent egyre kiesebbé váló bolygónkon. Ghrrr…)

Közben egy nô
Alighanem nagyrészt a kendónak köszönhetem az utóbbi idôben igencsak kivételes nô élményemet is ugyanez alkalomból. Barátaimnak, ’tanítványaimnak’ - talán kissé a megengedettnél nyeglébben; de inkább csak a meglepetés miatt - így kezdtem tanulságként (is) a beszámolót: ’És akkor ott ült szemben velem egy nô, aki legalább tíz percig szemrebbenés nélkül nem hazudott a szemembe!’ Értve ezalatt persze, hogy semmi módon nem akarta ’kijátszani, vagy eladni’ magát, és miután minden szavát komolyan (avagy viccesen) véve reagáltam a szavaira, ô is így tett az én hozzászólásaimmal. Megdöbbentem. Amint elfogultság nélkül, beleélve magát a dologba, közelmútbéli Törökországi látogatásáról mesélt, a nekünk jó esetben belülrôl is ismerôs pénztelen ’ázsiai békérôl', de komolyan fontolóra véve még a többnejûség kérdését is - valósággal beleszerettem. Persze csak úgy, inkább megtisztelni akarván, hiszen nem nagyon akarom mán rásózni ezt az egyre természetesebben romló figurát senkire. (Nem mintha nem szeretném, ha valaki ezt ki tudná kényszeríteni belôlem, avagy el tudna csábítani!;-)
Ide tartozik azért az is, hogy amint eldöntöttem, ha egy mód lesz rá hazaköltözöm, egyre több érzéki, csábos nôt láttam meg otthoni útjaimon. Pedig a már kb. öt éve tartó cölibátusom, jobban mondva férfiúi sztrájkom (vagy valami ilyen feneség) nyomán azt képzeltem, hogy már megmaradok az embertársi részvét, és a némileg még mindíg nyugtalanító képek bámulása szintjén ami a hölgyeket illeti. Merthogy miért is? Kéremszépen, errrefelé, vagyis ’a szabad, demokratikus nyugaton’ a nôi alapállást nagy vonalakban talán így lehetne leírni: ’Kellene ugye? No hát, ha úgy viselkedsz, ahogy nekem tetszik, akkor nincs kizárva… Miért pont veled ne? De akármi lesz tudd, hogy ez egy egyszemélyes projekt a részemrôl, és ÉN vagyok a fôszereplôje. Akkor rúglak ki, amikor akarlak. Mi az, hogy mi az, ami nekem tetszik? A periódusaim, a legújabb gurum, a barátnôm, vagy a szél majd megmondják; basta. No és a karrierem a legfontosabb persze...’ Nem tudom, ki hogyan van vele, de ezek a különben sokszor meglehetôsen jó kiállású, sokat meztelenkedô, provokáló, (’Ne nézd ha zavar!’) ôrmesterjárású, egyébként dolgos, és úgymond önálló nôk engem nem vonzanak igazán. Vagy mondjuk úgy 3 méter távolságig. (Bizonyos tünetekbôl ítélve vannak kivételek, csak valahogy nem sikerült találkoznom velük.) De hallottam én a panaszt itt felnövô több náció kamaszaitól ugyanúgy, mint olvastam kétségbeesett dán férfi, sôt nôi írásokat, elemzéseket is a ’csendes matriarchátus’ mérgérôl, és a várható, nem éppen bíztató társadalmi következményekrôl. Mást ne is említsek, csak az ’egyedülálló’ anyák gyerekeivel kapcsolatos súlyos tapasztalatok kapcsán. Amíg a piacnak szüksége van rájuk nem sokat tehetünk, úgy néz ki. Igazában már csak az bosszant, amikor megjelennek mondjuk Bhutanban, és segítségük legelsô ellentételezéseként a könnyû válási lehetôség megteremtését követelik. Búúuuu… (No de errôl az egészrôl már eleget panaszkodtam az interneten, a ’Magyar-dán Hüperion’ esszeféleségei-m-ben).
Mindenesetre egyik feldobó élményem volt az itt említett találkozás egy érdekes, értelmes, ön és egyedülálló magyar nôvel, akivel beszélgetésünk során igazán felüdítô volt például, hogy egyikünk sem monologizált. Persze meghívtam Kopiba (mint mindenkit, aki szépen nézett rám legalább, mondván, hogy: ’Addig gyertek, amíg ott leszek!’;-) megadtam az összes elérhetôségemet is, és még mindíg álmodom róla, hogy megpróbálkozik valamivel. Ha, ha, ha…

Amikor eljöttem a csarnokból (a vizsgát már nem várva végig), a Nagyvárad tér felé vettem az irányt, mert úgy emlékeztem, hogy arra jár egy villamos, amivel egyenest a Keletihez húzhatok. De mindenekelôtt egy wc-ét kerestem. Az alujáró körbe volt plakátozva nyilakkal, és feliratokkal: "<- Toalett!", de hogy-hogynem egyetlen nyitott ajtót sem találtam, nemhogy wc-ét. Az aluljáróból felbukkanva szemem az Orczy kert fôbejáratára esett. Tudtommal még soha sem voltam benne, és hát ha máshová nem, valami bokorba majdcsak sikerül kiadni a fáradt fröccsöket - gondoltam. Amint befelé haladok a szép nagy, focipályás kertben, egyre erôsebben hallom: "Kombiné, kombiné, csipkés kombiné…" No és a látvány: több száz nyugdíjaskorú táncos mulat, táncol az élôben nyomott ’lakzilajcsis’ (?) repertoárra a hôségben. A hölgyek - úgy 70 körül és túl - felcsillanó szemmel követnek, amint a büféhez megyek rendelni egy fröccsöt, no és megtudakolni hol is van a wc. Hiába no, nem lehet kinôni a ’szerelmes’ igényeket, legfeljebb a bôrünket, testünket… Igyekszem úgy tenni, mint aki nincs ott (miért okozzak felesleges csalódást, ha nem muszáj?) azután meg elôveszem a fényképezôgépet, mint valami újságíró féle (hiszen amúgy is zsebemben a skandináv-magyar újságíróigazolvány;-), csinálok egy fotót, bár nappal szemben állok…

Végülis egy szemeit gyanúsan a földre tett hátizsákomra függesztô, meghatározhatatlan korú és nációjú vaskos alak körülöttem sertepertélése elég okot ad arra, hogy hamarost kifele induljak a villamosmegállóhoz. (Miért hozzam olyan helyzetbe, hogy megpróbálja elcsórni esetleg? Rossz karma;-) A villamos tényleg a Keletihez visz, amint vagy 25 évvel ezelôttrôl emlékeztem rá.

Mester és forradalom
Zenész barátommal, munkatársammal meglátogatjuk a nem csak mûfajában, de emberségében és magyarságában is példaadó muzsikust. Aki ráadásul nem csak, hogy eljött tanítani egyszer velem (hihetetlen érzékenységgel és alázattal végigcsinálva), de még egy egyesület elnöki pozícióját is vállalta volna, hogy tovább vihessük az iskolaügyet netán. (Talán már mondanom sem kéne, hogy a ’szakmabeliek’ elszabotálták az egészet. Vagy nem értették mit is - nem - tesznek, vagy…)
Borozunk (jómagam ásványvízzel, ahogy szoktam az utóbbi években), és hallgatjuk vendéglátónkat, hol megrendülten, hol mintegy felszíva tanító szavait. Forradalomról beszél többek között, ami nélkül, úgy néz ki elvész a nemzet, az ország. Nem csak tôle hallottam már ezt, és elég jól látom - azt hiszem - miért is látszik ez bizonyos nézôpontból ennyire erôsen nyilvánvalónak. A pénz globál malmainak urai, s hazai helytartóik semmi jót nem ígérnek nekünk sem, az biztos. Mármint emberségünk, magyarságunk felvirágzását illetôen legalábbis. No meg ha megcsinálják a földkiárusítást például… Hajjaj!
Magam is ott leszek, ha muszáj - mondom, furulyával a kezemben, és igyekszem majd nem gyilkossá tenni senkit; de valahogy nem tartom elegánsnak a dolgot. Szinte fölém tornyosul a kis konyhai asztal szembeni oldalán: "A véráldozat nem elegancia kérdése." Amit készséggel belátok, csak valahogy viszolygok attól a gondolattól, hogy "ezek" ilyen, hogynemondjam kétségbeesett, sôt végletes lépésre kényszeríthetnek bennünket - próbálom magyarázni. Hiszen jószerivel még nem is próbáltuk a személynyitogató, felnôttképzô iskolát például - kapaszkodok abba, amit biztosan tudok. No és  a gyerekek…
Azután beszélgetünk még, nagyon mélyen a zenérôl, az igazi - zenére alapozott! - iskoláról, és többek között - a nôkrôl! "Miért nem elég nekik, hogy e-világi, érzéki életünket teljesen uralják? Miért kell provokálniuk, sokszor, míg meg nem vadul a férfiember?!" - tisztel meg avval, hogy mintha tôlem várna valami magyarázatot. Csak nyökögök. Hatalmi harc, butaság, a természet kényszeres gubancos termékenysége, szent gyilkosság… Hm?! Vagy négy órával késôbb szinte kimerülve jövünk el, annyi sok jót, szépet és keményet hallottunk, oly sok nehéz kérdésrôl váltottunk szót.
Az utcán barátomhoz fordulok. Te mit szólsz ahhoz, hogy vendéglátónk sejtette velünk, miszerint netán az elôzô kormány miniszterelnöke lenne, lett volna légyen (?) az álruhás ’szakrális király’?!’ (Jómagam, bevallom, nem tudom nevessek-é - no nem éppen jó kedvemben - avagy sírjak…) Nem tudom - von vállat, de látom rajta, hogy ô is hajlik a feltevésre, vagy inkább remélne. Háát…
Nincsenek egyedül. Ahová most megyünk tovább, volt sógoromhoz, barátomhoz, ott is összevitatkoztunk már ezen a kérdésen. Mit vártok egyáltalán egyvalakitôl, röpködne bár fölöttünk arany szárnyakon - próbáltam érvelni - helyettünk senki, semmi lényegeset nem tud-hat jobban, röpkölôdni sem… "Példát fog mutatni." - hangzik legjobb esetben a válasz.
No hiszen - gondolom, merthogy hangosan kimondani mostanában nincs itt az ideje, annyira nagy az elkeseredés. Mintha ’csak’ példák hiányoznának. Hála az Égnek (vagy, amint tetszik;-) példában, de leginkább kivételben azért nem szûkölködünk. (A halottaink között legalábbis;-)
Azt látom viszont, amerre nézek, hogy hiába a manapság rengeteg hozzáférhetô irodalom, csináld meg magad kézikönyv, és ilyen-olyan guru, vezér, a hétköznapi ember általában szinte elképzelni sem tudja, nemhogy kipróbálni, mit is tesz a ’saját’ alkotóerô, és az igazi felelôsség. Persze a piacra idomító iskolákban, tanfolyamokon ezt soha nem is fogja megélni. Ugyanezért azt sem tudja felismerni, hogy ki is az a szellemi ember, akire egyáltalán érdemes odafigyelnie.
Az biztos, hogy az illetô soha nem fogja avval kecsegtetni, hogy megtalálta számára (is) a csodaszert, neki csak követnie kell, és akkor… Búúúuuuu. ’Recept nincs’ - írta a mester, és ebbe elôbb-utóbb bele kell törôdnie mindenkinek. A beszámolók szerint ha elôbb nem, hát a halálos ágyon. De persze értem miért is a nagy szomjúság-éhezés, akár valami emberileg követhetô magyari vonalra, akár vezérre a teljesen embertelen piaci ördögszekérrel, avagy úthengerrel szemben.

A taxiban, amivel továbbmegyünk Óbudára, kifaggatom a sofôrt, mi is a helyzet szerinte. De nem is kell faggatni, dôl belôle a sértett szó. Igen, ô is forradalmat emleget. Két kisgyereke van, de az a jövô, amit a ’cucilista hálózati kormány’ képvisel, nem jövô a számára. Nem magyar, és nem európai, és nem embernek való. Csalók, hazugok, sunyi hazakiárulók valamennyien. Megpróbálok közbemotyogni egy-két kérdést arról, hogy mit is csinált, meg fôként nem csinált a ’polgári oldal’, amíg hatalmon volt, de látom, hogy e taxisofôrrel sem fogjuk tudni megvitatni a kérdést.
Lehet találgatni kinek a malmára hajtja a vizet, ha az ország két fele nem beszél egymással, és az önkritika ki van iktatva mindkét oldalon (amely ’oldalak’ elitjei azért naaagy vonalakban ugyanannak a pénzdominálta világnak dolgoznak ám!). Nos?
Ó, hogy mennyivel ’könnyebb’ lenne a barrikádra menni, mint iskolát próbálni alapítani. Az önként felnôni kívánó okos polgárok mellett netán még a ’lumpenproletároknak’, és ’megélhetési bûnözôknek’, és ’munkanélküli-munkakerülôknek’ kikiáltottak részére is, hátha ôk is emberek, csak kicsit másképpen lettek bolondítva, mint mondjuk a (megyötört Földön, több milliárdnyi nyomórgó, éhezô, szomjazó, haldokló közepette) ’gyarapodó polgársággal’ kecsegtetettek - gondolom magamban. Miközben persze sok sikert, az igazság kiderülését, meg ilyeneket kívánok a taxisnak, amikor kiszállunk, kezet is fogunk.
Mostmár  látom, hogy nem állhatok be egyik politikai táborba sem, mégha volna is néhány alapvetô dolog, amiben mélyen egyetértünk, különösen a ’nemzeti oldalon’. Mint ’néptanító betyár’ azonnal hitelemet veszteném, talán még önmagam elôtt is. Hiszen a pártválasztásnál messze beljebb, vagy mélyebben dolgozunk, amikor hozzájutunk.
Csak a SZEMÉLY alapállásának alakulása számít igazán - vígasztalom magam. ’Így meg nem lesz iskola soha’ - vigyorgok a saját képembe titkon. Minden oldalról visszhangzik ugyanis az, ’aki nincs velünk az ellenünk’ csatakiáltás. De mégis, inkább a ’senki földje’ aknái, mint az átláthatatlan zavaros pátoszban, vagy a még átláthatatlanabb hálózatos konspirációban keverés - döntöm el, egyelôre legalábbis. Ha hamar megszámolhatóak is, de nem a legroszabb társaság a hasonló ’félnótások’ köre vígasztalom magam, amikor éppen magabiztos stádiumban vagyok: Síklaky, Lányi… és még néhányan. De jellemzô módon, a legszûkebb baráti körben is többnyire kerülgetjük e kérdésben az állásfoglalást, mint macska a forró kását.

Szobor
A sok kisebb-nagyobb talákozás, látogatás között most is a fontosabbak közé tartozik a szobrászmûvésznôvel való találkozás. Tôle is sokat tanultam, inkább a tanítást, illetve a gyerekek akotó helyzetbe hozását illetôen annak idején. Elsô hívási kísérletemkor a mama veszi föl a telefont. "Ó maga az? Tudja, amikor bemegyek a  mûterembe meg szoktam simogatni a fejét." - nevet. Tényleg ott van a vagy 25 évvel ezelôtti portrém, és hát ezúttal le is fogom fényképezni, határozom el.

Meg is teszem, noha ez a látogatás a Százados úton röpkére sikerül. Úgy tûnik a mûvésznô végül olyan partnert talált élete érettebb periódusára, akinek igencsak ad férfiúi szavára. Még a szobrászatát illetôen is, amiben eddig végképp befolyásolhatatlan és hajthatatlan volt. De errôl ennyit ezúttal. Még azt sem tudtuk igazán megbeszélni, hogy legutóbbi, Indiai beszámolójának miért is volt utolsó mondata az, hogy: "Újjá szeretnék születni." Mindezt a Gangesz mellôl, ahol idôtlen-idôk óta folyamatosan hinduk milliói imádkoznak azért, nehogy még egyszer végig kelljen csinálniuk ezt a kemény földi ’iskolát’! A hölgy - ha jól emlékszem - avval a kétértelmû tréfával üti el a kérdést, hogy: "Megérdemlem, nem?!" Háát…

Már csak ideiglenes lakásomban olvasom el az ajándékba kapott kis könyvében ajánlásként aláhúzott, rólam is szóló fejezetet. Ide írom egy részét:

"Két történet tizenhat képben.
1982-ben [Szerintem '80 körül! E.] beállított Sz-hoz [akkor a mûvésznô férje!] egy magas, vékony vörösesbarna fiú, azt mondta régi tanítvány****, kíváncsi mi van a mesterrel. Elmondta mi történt vele azóta. Magas alkata miatt kicsit púposnak tûnt, le kellett hajolnia a kisebbekhez. Egyszer Sz. megkérte üljön neki modellt a hátával, fotózáshoz. Jó, mondta a fiú. Fekete háttér elé ültette a mester, és azt mondta: most fordulj beljebb, még beljebb, teljesen bele a feketébe. Jó, mondta a tanítvány, de miért? - Nem tudom, csak sejtem, de tetten akarom érni. - A sötétséget, vagy engem? - A kettôtök viszonyát. - És a mi kettônk viszonyát, mondta a tanítvány. Késôbb tanárrá vált a mester mellett, majd külföldre távozott. Miféle külsô, vagy belsô sötétségeket figyel most?! Szentiván éj az, vagy az ismeretlentôl való félelem?"

Hosszasan - és talán némileg büszkén is - kommentálhatnám persze a történetet, elmesélhetném, hogy fotóztunk mi együtt a mûvésznôvel is, stb., de inkább megpróbálok nagyon tömören válszolni a költôi kérdésre: ’Minden sötétségek és fények káprázatai közepette a legnagyobb érdeklôdéssel azt figyelem aki-ami figyel benn-em.’ (Vagy kicsoda-micsoda?!;-)

Tanfolyam és kórház
No de közben elrepült a három hét, elérkeztünk a legfontosabb állomáshoz. A képzésnek ezúttal az a címe, hogy: "Értelmiségi csapatépítô tréning." Alapjaiban ugyanaz, mint az elsô ilyen jellegû ’bemutató’ a Pilisben, és azóta is mind. Ezúttal azonban (mint már többször azóta) van egy ’területfejlesztôi’ szakmai része is a kurzusnak. Kész csoda, hogy az ôspesti, de meggyôzôdésbôl hosszú évek óta vidéken élô szervezô hölgynek (aki szintén ott volt a Pilisben) megint egyszer sikerült megpályáznia a szükséges pénzt. Bár, ha jól rémlik olyan EU ’támogatásról’ volt szó, ami már egyszerûen elveszett volna ha nem csinálunk vele valamit! Hát igen…
Miután ez a negyedik hét, el vagyok fáradva alaposan. Nem igazán tett jót az sem, hogy mintha Magyarországon még Dániához képest is sokat kellene inni és éjszakázni ahhoz, hogy valami történjen valakivel, valakiben… Már ekkor egy ideje baj van az emésztésemmel, és elég rossz a közérzetem is, de azért jókedvûen indulunk kocsival Pestrôl a muzsikussal. ’Sofôrünk’, aki önszorgalomból, saját költségén fuvaroz le bennünket a déli határra (sôt útközben még egy ebédet is fizet mindannyiunknak!), szintén részt fog venni a bentlakásos egy hét összes programjában. Egy Budapest környéki kisvárosban fölveszünk még egy résztvevôt, könyvtáros barátnômet, aki ’tobábbképzésre’ jön, hiszen már több alkalommal vett részt a dologban, sôt volt már szervezô is (a  késôbb Hamvas nevét fölvevô könyvtárban).
Mindenki fáradt, sokat viccelünk hát. Magam részérôl többek között azt mondogatom, hogy ’csak ezt a kurzust végigvigyem, panaszt teszek az Angyalállami Hivatalnál, és átszereltetem magam a dánokkal, mert ez a boros-viz üzemanyag mintha már elavult volna’; meg ilyeneket. Ó, ha tudtam volna milyen hamar teljesül az óhajom. ’Sofôrünk’ azt mondja, hogy talán mégiscsak jobb lenne Magyarországon, olyan nyelven, amit jobban bírok. Elég, ha egyszer komolyan berúgok, és kórházba kerülök mondja. Visszatekintve megdöbbentô, az akkor csak viccnek szánt megjegyzés; de ne szaladjunk annyira elôre.
Megérkezünk ugyan rendben, és bejárjuk a tanfolyam helyszínét, a különben bio kísérletek, és termelés központjának is indult, de mostanában leginkább csak különféle oktatásnak otthont adó Kúriát, és tanácskozunk szervezônkkel, vendéglátónkkal is. De már lefekvéskor van valami rossz elôérzetem, alig merek elaludni. Nos, hajnalban iszonyúan szorongva riadok fel. Nem tudom mi is a baj, de az biztos, hogy a szívem ugrál, és alig kapok levegôt, és… Azért átgyalogolunk szervezônk házába reggelizni, megbeszélni a napot. Azzal kezdem, hogy muszáj orvoshoz mennem. Hiszik is meg nem is. Nem látszik rajtam talán igazán, hogy valami a határra ért bennem. De azért ’sofôrünk’ elfuvaroz, a körzeti orvoshoz, és még az adminisztrációt is sikerül neki úgy elintézni, hogy egyelôre nem kavarjuk bele a dologba a dán betegbiztosítást, hiszen egyikünk sem tudja igazán, hogyan is állunk az ilyesmivel. A doktor (mint késôbb kiderül a legközelebbi kisváros kórházának volt vezetôje) nem talál ugyan semmi igazán különöset meghallgatván, kopogtatván, de beutal EKG-ra volt kórházának ambulanciájára.
El is autózunk mindjárt. Egy kis adnminisztrációs zûrzavar után (itt már persze muszáj azonnal a valódi papírokkal fellépni) még az EKG vizsgálat is megtörténik, ami azt mutatja, hogy a szívemel nincs baj. Igenám, de a fiatal ügyeletes belgyógyász orvos nem hagy békén. Hallgatózik, és fôként sokat kérdez. Amint meghallja, hogy napok óta fekete, ’szurokszerû’ a székletem elém áll, és azt mondja: "No akkor innen mostmár csak akkor mehet ki, ha aláírja, hogy saját felelôsségére hagyja el a kórházat." Merthogy, amint elbeszélésébôl kiderül, a tünetek alapján vérzik a gyomrom, és a vérhígítóval, amit szedek (mélyvénás trombózisaim óta) bármelyik pillanatban meghalhatok. Nesze nekünk tanfolyam, látom kísérôm szemében a rémületet. De az orvos nagyon meggyôzô, és hát hajnali ébredésem óta magam is tudom, hogy valami nagy baj van, lett… Amint beleegyezem a kezelésbe azonnal lefektetenek, és betolnak az "Ôrzô kórterembe", ahol infúziót kötnek a kanylbe, amit hamarost a bal karomba illesztettek.
Már az ambulanciáról mobilozunk a szervezôvel és a többiekkel. ’Avval segíthettek a leginkább, ha szépen végigcsináljátok az egészet.’ - mondom, és az elsô reakciók bíztatóak. "Meg fogjuk csinálni."
Alig két óra múlva megjön a kórházba az elsô küldöttség ’sofôrünkkkel’. Muzsikusunk szkeptikus: "A beavatás részt ki kéne hagynunk, mert azt senki nem tudja megcsinálni helyetted." - mondja. Hümmögök, de hát mit is válszolhatnék?! ’Sofôrünk’ viszont már humoránál van: "Jó kis vizsgát találtál ki nekik" - hunyorít rám, és nevet-ünk. Még aznap este eldôl, hogy az idôközben megérekezett pszichológus-szupervizor hölgy, akivel most már harmadszor dolgoztam volna együtt, el meri vállalni a vezénylést. ’CSAK’ ÍGY! Persze többször konzultálunk, de milyen jó is, hogy a legutóbbi tanfolyam szinte minden fontos perce, gyakorlata (vagy 24 óra) videón van, és el is hoztam a VHS változatot - örvendezek magamban. Már amennyire tudok.
Ugyanis kezelôorvosom titokban - arra az elbeszélésemre alapozva, amivel a három hetes, kissé tényleg elszállt boros-vízivást is leírtam neki - alkoholistaként is elkönyvelt, sôt ’delírium trémens’-t is diagnosztizált. Mindezt úgy, hogy - amint késôbb elmesélte - soha életében nem ivott egy pohár bort! (Egy antialkoholista, amint iszákost kezel!) Mindez csak annyiban volt érdekes (túl azon, hogy immáron legalább papírom van a ’delíriumról’, mint annyi naaagy embernek;-), hogy a legvadabb, például epilepszia elleni nyugtatókkal is ellátott. Nincs kizárva, hogy néminemû zavarodottság volt érezhetô rajtam, ami a halálos fenyegetésre következô normális megrendülésen túl abból is jöhetett, hogy a véralvadási értékem a nemzetközi szabvány 2-3 közötti értékbôl 6,05 (!) - re hígult, és hát akár az agyamban is szivárogni kezdhetett, mint az emésztôrendszerben. Bizony-bizony mégiscsak nagyon érzékeny ez a mi állati bio-kémiai rendszerünk…

Tanítások és tanulságok
Azt kell mondanom ugyan, hogy közben, noha két napig egy falatot sem ehettem, és folyamatosan kaptam az infúziót, a napi rendes látogatókkal szépen tudtam konzultálni a képzéssel kapcsolatban felmerült összes kérdésrôl. Sôt, miután amíg ott feküdtem más nem került az "ôrzôbe" (amint valaki elmondta, a nyaralási idôben az emberek elhalasztják a betegségeiket;-) a mobilomat is sûrûn tudtam használni.
Amint pedig lealkudtam egy kicsit a vad nyugtatókat (néhány nap múlva legalább már nem vénába kaptam, végül meg csak tablettaként) a helyzet ’fekete humorát’ is tudtam kicsit élvezni.
’A szimultán pofon esete’- gondoltam Hamvas Karneváljából a beavató Márkus mesterre. Nem elég, hogy közérzeti és üzemanyag panaszaimat (lásd kicsit fentebb!) egybül meghallgatta az ’Angy. Hiv.’, de évek óta vonakodó társaim az iskolaügyben rákényszerülnek arra, hogy maguk is kipróbálják a modellt. Mégpedig, a napok múlásával egyre biztosabban látszott, nem is akármilyen sikerrel! Utólag elolvasva például a bevezetô látókör 'jegyzôkönyvét' megható és felemelô az, ahogyan mind korábbi munkatársaim, mind a képzésre érkezett résztvevôk bíztatták egymást, hogy a korábbi tapasztalatokból kiindulva valami igazi történhet velük, dacára a balesetemnek. Komoly erôt adtak bizony evvel! Egymásnak is.
A ’beavatások’ elôtti délutáni konzultáción még video üzenetet is küldhettem a résztvevôk bemutatkozó videojára válaszul. (Kezelôrorvosom erre a hírre is kicsit hitetlenkedve nézett, lehet, hogy ezen beszámolómat is a ’delírium’ rovására írta, hiszen ez vasárnap délután történt, és mire ô hétfô reggel bejött, a szemtanú személyzet teljesen kicserélôdött;-)
Az utolsó este kapott sms már szinte diadalmas volt: "A modell 100 %-ig mûködik, még elrontani is nehéz." Vagyis az instrukciók elég kicsiszoltak ahhoz, hogy, aki tudja mirôl is van szó (mert maga is végigcsinálta legalább egyszer!) le tudja vezényelni az egészet. Ez sokkal-sokkal jobb hír volt, mintha megint csináltam volna egy ’mutatványt’ - gondoltam, és mondtam is nagy örömmel mindenkinek, akivel találkoztam, vagy beszéltem.
Azóta azt is tudom, hogy ez azt is jelenti lényegében, hogy vállalt munkám lényegét elvégeztem, a ’bevatási népfôiskola, felnôttképzés’ alapjai le vannak rakva, a modell bekerült a megvalósultak, választhatók ’készletébe’, még akkoris, ha egyelôre csak kevesen tudnak róla.

Hátterek
Amint kiderült, a családtagokon, édesanyámon, húgomon túl is bizony sokan aggódtak értem. Avagy a maguk létének kikerekedéséhez ezért-azért fontosnak érzett figuráért (vagy, amint tetszik;-) Meglepô is volt, hogy mennyire nem magánügy az ember betegsége. Sôt határozott adósságokat éreztem nem egy esetben. (’Csak nem gondoltad, hogy ilyen simán megléphetsz’ - mondta már újra Dániában orvos barátném.) Ami persze, a kórházi csupasz nyilvánosság terhével együtt bizony kicsit nyomasztó is volt olykor. De nem mondom, hogy nem esett jól az együttérzés, gondoskodás! Különösen, amikor idônként valahogy elkeserítôen kényelmetlenné vált a kórházi tartózkodás. Az ágyat például - állítható fejrész ide vagy oda - nem tudom valójában mire is találták fel, mert fekvésre, pihenésre biztosan nem, se méreteit, se matracát, se az ágynemût (pld. párnát) tekintve. Az, hogy csak egy szegény magyar vidéki kórház (egyetlen fizetô!) ’vendége’ voltam meg olyasmikbôl derült ki, hogy például amikor a bal karomban begyulladt a kanyl (úgyszólván véletlenül fedezte fel a fölfelé kúszó vörös csíkot az engem az átlagosnál talán kicsit sûrûbben látogató orvosom), a jobba már egyáltalán nem jutott újabb; kifogyott! Wc papír pedig egyáltalán nem is volt, még a személyzetnek sem. Az infúziot kicserélni, kivenni rendszeresen elfelejtették a sok munkában kicsit elveszett, de különben nagyrészt kedves nôvérek, és még sorolhatnám a kisebb-nagyobb szegénységi tüneteket. Ugyanakkor nem tapasztaltam a ’legendás’ paraszolvenciát, legfeljebb gyanakodhattam kissé egy-egy tünet kapcsán. De miután szokás szerint úgyszólván egy vasam sem volt, és hát családtagjaim is szegények (dacára a húgom kitartóan megbukó-újraindított vállakozásainak;-) úgy tettem, mint  - Dániában. Ahol egész egyszerûen elképzelhetetlen, hogy egy beteg ember azon gyötörje magát, hogy ugyan mennyi borravalónál számíthat tisztességes kezelésre. Még egy csokor virágot sem igazán szívesen fogadnak… No persze otthun kicsit különleges volt a helyzetem a ’lebegô’ dán betegbiztosítási kártyámmal, amirôl azért legalábbis azt lehetett biztosan tudni egy idô után, hogy valóban biztosítja a a cehhet (ami a hat nap alatt felment 90.000 forintra). Kéremszépen, egy koppenhágai klubtagunk intézkedése nyomán két ízben is felhívtak Dániából az Európai Utazási Biztosító RT-tôl a mobilomon, és hát olyan emberien és kedvesen beszéltek, valamint szinte már mesébe illô kérdéseket tettek fel (például, hogy hazaérkezésem napján rendeljenek e taxit a reptérre - nem vicc!), hogy egészen megnyugodtam lassan azt illetôen, hogy most mi is lesz.

Az egyetlen kép, amit a kórházban csináltam. Az elsô emleti gyerekosztályról valahogy kikerült,
kidobott ('megszökött'?) beteg nyuszi a második emeletrôl fotózva

Nos, ehhez képest, aznap, amikor kiírtak végre (ippeg a kurzus zárónapján egyébként!) egy rémálomban találtam magam, a Pestrôl értem autózó húgommal együtt. Ugyanis, amint lassan kihámoztuk a felsôbbség által postásnak használt orvosom szavaiból, a kórház "teljhatalmú urának" (<idézet!), a csôdbiztosnak (aki biztosítja a csôdöt!?) a karmai közé kerültünk. Ami szó szerint azt jelentette, szólt az üzenet, hogy amíg úgymond nincs a kezében a pénz így, vagy úgy addig nem hagyhatom el a kórházat. Mindez már több órás várakozás után! Elsôre persze nagyon felháborodtam, újságíróigazolványommal hadonásztam, és emberi meg személyiségi jogaimat emlegettem. Itt kissé visszakoztak, de magyarázatként meg azt kellett hallanom, hogy lássam be Magyarországon vagyunk (!) és hát a dánok által ügyintézésre, fizetésre kijelölt magyar cég az S.O.S Hungária is lehet egy akármilyen szélhámos banda, dacára az általuk faxolt bankgaranciának, és hát meg kell vizsgálni a hitelességüket, stb. Tekintsem természetesnek mind a gyanakvásukat, mind ami evvel jár. (Hm?!) Ez a ’vizsgálat’ még további órákig tartott, amikoris kezdett a számunkra nyilvánvalóvá válni, hogy itt ’fingatnak’ bennünket, csak az ördög tudja milyen okból, vagy reménybôl kifolyólag. Szerencsére megkaptam az S.O.S. H. telefonszámát, és így délután 4 óra ’magasságában’ (brrrr) be tudtam ’mószerolni’ (grrr) a csôdbiztost a cégnél. Megígérték, hogy újfent elfaxolják a bankgaranciát, és rájuk is telefonálnak. Három perc múlva jött is az orvos, "Minden rendben!" - kiáltotta, és ígérte, hogy mostmár meglesz a zárójelentés is, a recept is, de még a fônöke is megírja a az angol nyelvû rövid összefoglalóját. Vagy újabb két óra múlva, már késô délután szédelegtünk át a gyógyszertárba, aholis a vad ideggyógyszereken kívül teljes árban, bô 10.000 forintért kiváltottuk a különben csak egy-két hétre elég szükséges gyógyszereket. Mindenekelôtt az újabb trombózist (vérrögöt, tüdôembóliát, halált) megakadályozó vérhígítót (ezúttal Chinoin változatban, ami nem csak hígít, de állítólag regenerál is valahogy!?), amit magamnak kell beinjekcióznom vagy hat napig, reggel, este. Amikor eljöttünk, olyan rossz állapotban éreztem magam, a reggeli frisességgel ellentétben, hogy azt mondtam: - ’most akár vissza is fekhetnék, mint beteg’.

Az utolsó napok
No azért nagyon jó érzés volt szabadon elautózni, és élvezni… amit lehetett. Utóljára gyermekkoromban voltam kórházban. Azt hittem, hogy valami módon kicsit ’más ember’ leszek ez után a kemény ügy után, a böjtölés nyomán, avval, hogy nem iszom (azóta sem!), stb. De nem szabadul olyan könnyen az ember a gubancaitól (se’). Édesanyám, és húgom viszont annyi év után egy este ’babázhattak’ velem egy kicsit. Édesanyám, aki elég idôs már ahhoz, hogy sok egészségügyi problémája legyen szegénykémnek, valósággal ’kivirult’ aggodalmában egy rövid idôre, és hát persze húgommal is elfelejtettünk minden vitát egy darabig.

Az utolsó napokban, amellett, hogy kis dániai barátom és mamája (utolsó tartósabb nôi társam, azóta barátom- barátnôm különben) jött fel még Pestre látogatóba, körbe-körbe telefonáltam akit értem, hogy elmeséljem a történteket, a csudálatos jó hírre, az immáron nélkülem is kiválóan mûködô iskolamodellre helyezve persze a hangsúlyt.
No meg hát azért az a hazaköltözés gondolat sem hagyott békén. Noha… Bevallom nem csodálkoztam különösebben azon, hogy alig néhány hét elmúltával a kezdeti lelkesedés leendô potenciális partnereimben is alábbhagyott kissé. Volt persze olyan félreértés, ami fájt kissé, hiszen semmiképpen nem akartam rásózni magam senkire. Hiszen senkitôl szívességet nem kértem, vártam el, legfeljebb a munkám közérdekû ’támogatását’.

Az elsô tényleg kicsit meglepô esemény az volt, amikor valaki, akivel több éve munkakapcsolatban vagyok, a hírre azt kérdezte, valami kissé (nekem) fura ártatlansággal, hogy:"akkor ezek szerint CSAK munka és lakás hiányzik, ahhoz, hogy hazagyere?!" Ugyan mi még?!

Utólevelezés
Már csak itthun, ’Kopiban’ derült ki számomra, hogy a kérdezô talán nem is volt egyedül abban a hitében, hogy nekem úgymond jó ez az emigráns státusz, fura szabadulómûvész szerep, a virtuális világítótotronyban való bohóckodás, és a havi egyszeri ’közösségi élet’ az éppen csak hogy létezô, lélegzô egyesületben, stb. - ha nem változtatok rajta ugye. Amikor meg szinte felháborodva azt írtam válaszul, hogy mán tíz éve próbálok találni valami ’hivatalos’ partnert, hogy tehessem a dolgom, még ki is kaptam:
"Hát te tényleg egy csodapók vagy! Eszedbe se jut, hogy hivatalos meghívást igazából senki sem kap, még Faludy György is csak már hazajötte után kapott Göncz Árpádtól egy lakást, még ha rengetegen hazavárták is. NEM várhatsz másokra, a hugod, vagy a fiad jóindulatára, szeretetére sem. Ennyi tapasztalat után tudnod kell, hogy noha sok ember örülne a hazajöttödnek, nem vállalhatják személyenként a felelõsséget helyetted a megélhetésedért. Neked kell vállalnod a kockázatot - talán egy idõnként nyomorgósabb, idõnként vidámabb ûj, de itthoni életért."

Válaszombul: " Nem 'meghívást' vártam én, hanem alkalmazást, a felnôttképzéssel kapcsolatban a népjóléti, szociális, népmûvelô, stb 'felelôsök' kötelességének teljesítését! Mai napig szolgálati lakást kapnak példul a falusi tanítók, lekészek, orvosok. Miután nyilvánvaló lett, hogy nálunk egyelôre (?) az 'elit'-nek esze ágában sincs önállóan gondolkodó, hogy ne mondjam, szabad emberek képzése, önmaga ellenében (grrr!) akkor meg arrafelé próbáltam hatni, hogy valamely kisebb-nagyobb közösség, vagy intézmény láthasssa be elemi érdekeként, hogy... igen, alkalmaznia kéne ez otthun majdnem egyedülálló tudással és tapasztalattal bíró figurát. Basta!
Amit különben csináltam, az interneten például, mind ebbôl a tragikomikus helyzetbôl lett olyan, amilyen. Jobb híján... Kísérlet arra, hogy valami példát adjak rá, hogyan IS lehet meghívás, társadalmi megbízás nélkül tartalmas életet alkotni. Ennek ippeg ellentéte a piaci hajsza. Abba sem egyezek bele, hogy bármi értéket csakis erôlködve, az ár ellen, a kapari hülyék, és manipuláltak valamilyen 'kijátszásával' lenne szabad megcsinálni.
Ráadásul, amiben én utazok (személyben-n;-) a 'tanításban'  nem is lehet ily módon. Szükség van a többiek részvételére, önkéntességére hozzá!  'Megélhetés'?! Ha ez lenne az érdekes eszembe sem jutna
hazaköltözni. Ha kegyelemkenyér, akkor inkább 'idegenektül'. Öreg vagyok már bohócnak a hamis megélhetési cirkuszban (ahol semmi sem annyiba kerül, amennyit ér, vagy fordítva) mások profitjáért cigánykerekezni. Mondhatnám, sokkal fontosabb dolgaim vannak. Búúúuuu...
És most nehogy azt hidd, hogy netán 'lenézem' azt, amit te csinálsz például! Csak más a dolgod, ha nem is alapvetôen, mert az nem lehet, de mégis... Hm?!"

A még mindíg mintha kicsit értetlen viszontválaszból: "Akkora közösség, amelyik a pedagógusnak szolgálati lakást ad, soha nem tud kigazdálkodni egy "önkéntes" feladatot. Ezek az önkormányzatok kötelezô feladatai, amit iszonyú nehézségek árán és csakis kényszer hatására oldanak meg. Amire te gondolsz, ahhoz nem egy közösség kell, hanem egy multimilliomos megszállott, mint pl. S. és Gy. munkáltatója, vagyis nem szabad emberek összefogása, hanem egy szabad nábob sugallata. Persze, lehet egy ügyes menedzserrel is, akit évek óta nem találok, de ha megtalálom, akkor meg frászt kapok tôle, hogy, hogyan lök a tôke karmaiba és tesz egyenirányítottá."

Nesze nekünk pályázati tarhonya - válaszomból:"Ami a csodapók elvárásokat illeti, nem maradhatnánk abban, hogy egy tipikusan közösségi, társadalmi, állami feladatról van szó! Dacára a legutóbbi idôszak, 'pályáztatásos' cigánykerekezésének. Soha nem lett volna dán népfôiskola, ha az állam a népfôiskola törvény-ek-ben nem vállalta volna, hogy a tanulók létszámának megfelelôen, a többi oktatási intézményhez hasonlóan fizeti az oktatási költségek komolyabbik részét - vagy száz éve már legalább! Ennyi. Bevallom nem is egészen értem, hogy az 'értelmiség' otthun hogy mehetett bele ebbe az alamizsnás rendszerbe, ahelyett, hogy kikövetelte volna a költségvetésbôl a létfontosságú feleadataihoz a JUSSÁT. Persze ez sokkal nehezebb harc, és eszméletlenül nagyobb kitartást kívan-na, mint a szétszórt 'partizánháború'. Na de ez a normális felfogás is lassan már atavizmusnak számít; vagy mi;-)"

Azt persze sürgôsen ide kell írnom, hogy levelezôpartnerem azon kevesek közé tartozik, aki tényleg átélte az iskolát, és azóta is folyamatos munkakapcsolatban vagyunk, és már a többedik tanfolyamot, ’beavatást’ csináljuk együtt!
Persze, hogy látom magam is, milyen délibábos távolságba került még a gondolata is annak, hogy valaki személyesen, valami közösségi szempontból tényleg fontos képessége, munkája révén alkalmazásba kerüljön. Tessék csak ízlelgetni ezt a  mondatot kicsit. Elôbb-utóbb cement, vagy inkább pénzízû lesz. Mert mi a gyakorlat ma nagy vonalakban? Mi a fontos? Az, hogy mibül lesz profit. Amikor ezt a vonalat megszavazzuk (ha másként nem hát hallgatólag), azt is vázoljuk milyen ’munkakörök’-re lehet ez ügyben majd pályázni. Oszt különféle, nem éppen egyértelmûen tiszta szabályok szerint összeállított kuratóriumokban megszavazzuk a pályázók közül azt, aki ezért, azért, amazért zsebünk legkedvesebbje. (Tisztelet a kivételeknek!)

Igazán zavaró lehet-ne, hogy az emberlét legfontosabb kérdései és ügyei nem éppen profitábilisak. Hm?!

Pontosan lehet látni, hogy mit akar az ’ellenfél’. Csakis olyan tevékenységet, amibôl profitálhat. Teljesen mindegy mi az, mire jó, mire rossz, vagy mire nem. A piac termékeinek minimum egy harmada - szerény becsléseim szerint - nem csak teljesen fölösleges,  hanem testileg-lekileg, környezetileg többnyire súlyosan mérgezô.
MI, akik állítólag emelkedettebb szellemek vagyunk, miért nem tudjuk mit, miképpen is AKARUNK?! (Megint csak tisztelet a kivételnek, mint az Összefogás a fennmaradásért mûhelynek például!)
Tüntetgetünk itt-ott, dünnyögünk, szenvelgünk, mondogatjuk, hogy mit nem akarnánk, de hajtunk tovább. Miért hagyjuk belecsavarni magunkat egy olyan életmenetbe, olyan politikai ’valóságba’, ami semmi másról nem szól, csakis és kizárólag a pénzrôl (és leginkább a Kajmán szigeteki másokéról!)?
Mégha olykor másról is fecseg a felszín, mint szabadság, és demokrácia például, miközben mindenki tudja, mitôl döglik a hal, és hogy az árral szemben veszélyes. Akkoris, amikor robotolunk, de akkoris, amikor úgymond szórakozunk. Akkoris, ha iskolába járunk, ha betegek vagyunk, az ágyban, és egyáltalán mindenütt. Egy mondat a zsarnokságról? Money.

No de itt azután mintha már megen elkanyarodtam volna az eredeti szándékomtól. Attól, hogy miközben egy remélhetôleg valamennyire másnak is tanulságos személyes ’járkáló’ beszámolót írok, szokás szerint megpróbálom fölhívni a figyelmet az iskolaügyre (egy kis reklámmal e figurának is;-), no és feldolgozni a történteket, tanulságokat levonni, stb. De lassan úgy néz ki, a hazaköltözés gondolatától kezdve a tanítás-tanulás kérdéséig, és tovább - mégiscsak pénzkérdés az egész. Tényleg?!?

Lázár Ervin Járkáló
Hamvas Béla Klub
Koppenhága
2002 augusztus-szepember

Utóirat: Természetesen sok kisebb-nagyobb találkozás, (egyáltalán nem érdektelen) élmény, konzultáció kimaradt e palackpostából, amint persze egészen más stílusban, koordináta rendszerben is meg lehetett volna írni a dolgot. (Arról nem is beszélve mennyivel jobban!;-) Azoktól, akik - akár azért mert, és ahogyan szerepelnek itt, akár azért mert nem - netán kicsit kínosan érintve érzik magukat, elnézést kérek. Ez idôtájt ennyi tellett tôlem.

---------------------------------------------------------------

* ’Angyalállami Hivatal’ Azon tüneteggyüttes ’felelôseinek’ (amennyiben vagynak ilyenek persze;-) fedôneve amikoris valahogy megmagyarázhatatlanul, netán hirtelen és meglepôen összetalálkoznak dolgok, helyzetek és emberek, valamely jó ügy, vagy jó megközelítés felôl nézve. Baráti körben újabban ’Az angyalba’, és hasonló felkiáltással figyelmeztetjük egymást valamely ígéretes tünetre.
Az ellenfeleket illetôen pedig ez azt jelzi, hogy jómagunk is ügynökök vagyunk (ha már…) ügynökei vagyunk, nem csak valamely jó ügynek, de még egy vitán felül a közjón dolgozó ’hálózatnak’ is (legjobb reményeink szerint). Az sem baj, ha valaki gyerekes játéknak tartja az egészet.

** Az ATTAC (a svédországi egyesület honlapja alapján) egy olyan nemzetközi népmozgalom, amely szemberfordul a domináns nemzetközi pénzügyi csoportok, a tömegmédia és a politikusok által kepviselt kizárólag gazdasági gondolatmenettel. A mozgalom, összefogva a felelôs politikusok, kutatók, civil egyesületek laza hálózatát különös hangsúlyt fektet a spekuláns valutatranzakciók megadóztatására, a 'Tobin-adóra', amit a névadó nóbeldíjas nemzetgazdász fogalmazott meg elôször.
Az ATTAC négy fô követelése (a dán Information vitafórumáról): a) az ún. Tobin-adó bevezetése; b) a 'szegény' országok adósságainak eltörlése; c) az ún. adóparadicsomok megszüntetése; d) a nyugdíjpénztárak befektetéseinek társadalmi ellenôrzése.

*** A Koppenhágai Hamvas Béla Klub honlapjának (Http://hjem.get2net.dk/hamv.laz) ’Csontváry Szellemi Csontkovács Mûhely’ rovatában vagy egy bô éve hosszú vitába keveredtem egy volt munkásôr vezetôvel, többek között a ’besúgók’ kérdésérôl. Emiatt is hagytam abba a párbeszédet vele. Nem mondom, a nyelve, szlengje néha több volt mint elég, de talán ma sem érdektelen a szomorú fejtegetései közül néhány. Most is megtalálható a dokumentáció a rovat ’régebbi csontkovácsolások’ linkjén keresztül.

**** ’Régi tanítvány’ - hát igen. Még bevonulásom elôtt, ’72-’73 táján jártam a ma már legendás rajzszakkörbe az újpesti Ady (?) mûvelôdési házba…