Inge Houmann emlékére!
Egy 'reprint' 1997 karácsonyáról.
A fordítás, és az interneten való közzététel is a szerzô hozzájárulásával történt!

Motto: "A szentesítés célozza az eszközt."(Klubközmondás)

Karácsonyi levelezõlap helyett küldjük az alábbi fordítást
az újjáalapított Koppenhágai /"Régi"/ Hamvas Béla Klubból 1997 november-decemberében


 

INGE HOUMANN:
AZ INFORMÁCIÓ KISÉRTETE

/"Az információ társadalma" Az információ kora emberének és társadalmának jobb megértéséért.
Aarhus-i Egyetemi kiadvány 1985-bõl!/

Miután a felkérést ezen antológia témájához való hozzászólásomhoz "Nihilizmus" címû teológia-doktorátusi értekezésem indokolta (1983-ból), amelyben Friedrich Nietzsche nihilizmus értelmezését analizáltam nyelvfilozófiailag, ezért hozzájárulásom nagyrészt a fent nevezett értekezés azon szempontjainak kiemelése lesz, amelyeket az antológia fõ témája szempontjából a legfontosabbaknak tartok. Részben azért, mert hiszen nem nagyon változott a felfogásom a könyv forgalomba kerülése óta eltelt rövid idõ alatt, részint meg azért, mert csak kevesektõl várható el, hogy közvetlenül konfrontálódnak a termetes könyv egészével.

Írásom címéhez kommentárként annyit, hogy a kísértet, amint az köztudomású egy olyan lény, amely-aki halála után is tovább mászkál, ahogyan az szerintem a nyelvvel történik a legszélesebb értelemben felfogva ("informatív repeterende virksomhed'  ["ismétlõ információs mûködés"] - és többnyire hasonló üresjáratban. Imígyen tud Nietzsche, ezen nézõpontot illusztrálandó úgy beszélni a nyelvi "igazságokról" (rutin-igazságokról), mint egy olyan konzervatívizmusról, amit össze lehet hasonlítani azon vésetüket vesztett pénzérmékkel, amelyeknek már legfeljebb csak fém-súly-értékük számít.

Szemiotikai nihilizmus
Megtámogatva Nietzschének a nyelvvel kapcsolatos töredékes, és nem éppen teljesen ellentmondásmentes töprengései által készítettem a "szemiotikai nihilizmus" terminust, aminek azt a viszonyt kell kifejeznie, hogy a nyelv, és az amirõl nyilatkozni kíván nem fedik egymást, vagyis a nyelv alkalmatlan a valóság leírására. Ez a hozzáállás persze avval a következménnyel jár, hogy a hagyományosan magasra értékelt olyan kifejezések,
mint "igazság", "tudás", megismerés", "objektivitás", stb. klasszikus jelentésükben kitaszítottá válnak a nyelvbõl, mint kiüresedettek, vagy munkanélküliek - hacsak nem õrzõdnek meg ideálokká konvertáltan.

A nyelvi atavizmus
Az, hogy a nyelvet, mint a megismerés eszközét kénytelenek vagyunk bizalmatlanul kezelni, gyaníthatóan az emberi történelem egy olyan korszakából ered, amikoris a babona és a legnaivabb elõítéletek állottak annak hátterében, amit szabad volt megfogalmazni. Sören Kierkegaard így fakad ki álnév alatt "Az élet stációi" ( "Stadier pâ Livets Vej' elsõ részében: "ó, hogy milyen gazdag a Nyelv a Vágyak Szolgálatában, és evvel Összehasonlítva mily szegényes, ha a Valóságot kell leírnia". Én ehhez a nézõponthoz csak csatlakozni tudok, sõt Nietzsche-vel egyetértve úgy vélem, hogy a nyelv eredetileg nyelvtelen õseinknek abból a "vágyából" keletkezett, a kommunikációs szükségletek által is hajtva, hogy a közösség számára tolmácsolás /rendszerezés révén elfogadhatóvá tegyék a "kaotikus" világot - mely rendszerezés egyébként a szocializált individuumok létrejöttének conditio sine qua non - ja is volt.
A nyelv már innentõl kezdve sokkal inkább volt a megegyezés, a többségi akarat, és a siker, vagyis: a túlélés, mint az igazságkeresés eszköze. És éppen nem a "racionalitás" volt ami arról határozott, hogy mi kerül elõtérbe az egyedek közötti "interszubjektív információs-szféra" -ban, hanem a fogalomalkotó képzelet, és alkotóerõ, amely a "vágyak" szolgálatában teljesen alaptalanul úgy tolmácsolta a meghatározatlant, elmosódottat és kaotikusat, mint valami szilárdat és határozottat, a sokaságot egységgé, a viszonyokat pedig dolgokká (lényegekké) változtatta. Tette ezt pedig úgy, hogy a "káosz" bizonyos vonásait kiemelte és hangsúlyozta, míg másokon vakon keresztülnézett. Ebben a folyamatban az identitásélmény is kardinális szerepet játszott - de megismeréskritikai szempontból nem létezik két azonos élmény, így csak egyet tudunk érteni Herakleitosszal, hogy soha nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.
De a nyelv, amit Nietzsche úgy jellemez, hogy nyers, csiszolatlan, felületes és korlátolt a mai napig megtartotta a befolyását egészen a vezetõ filzófiai és tudományos teóriagyártásig, hiszen amennyiben ennek vélemény, vagy világkép-alkotónak kell lennie (a matematikát a matematikusokra bízom), úgy kénytelen elfogadni az aktuális nyelv szolgálatait amely, amint a fizikus Werner Heisenberg is figyelmeztetett rá változatlanul úgy jelenik meg elõttünk, mint a gondolkodás a priori -ja; vagyis ha az ember elhatározná, hogy soha nem akar "becsapódni, vagy becsapni" akkor kénytelen lenne hallgatni.

Nyelv és értelem
Nagyon ritkán tesszük azonban tudatossá a nyelvi "csalást", már ami ennek leegyszerûsítõ, elszigetelõ és alapképezõ mûködését jelenti, amint kijelöli mértékadó "valósághorizontunkat", hiszen intellektusunk menthetetlenül kiszolgáltatott a fejlõdése alapját is képezõ alkalmazott fogalomhálózatnak.
Errõl a viszonyról ad néhány jó illusztrációt az amerikai nyelvelemzõ Benjamin Lee Whorf, amennyiben rámutat, hogy a nyelv nem kevésbé hat a gondolkodásunkra, mint a nehézkedési erõ a testünkre, vagy miként teszi a nyelv a tudatot "...a mere puppet whose linguistic maneouverings are held in unsensed and unbreakable bonds of patterns". ["... merõ bábuvá amelynek nyelvi manõverezési lehetõsége egy készlet érzéketlen és eltéphetetlen sablonkötegbõl áll".]
Mindevvel egybehangzóan jelentheti ki Nietzsche, hogy a nyelvi struktúrákban metafizikai kényszer rejlik, ami az "ész-elõítélet" alapját is adja. Igen, Nietzsche olyan messzire ment, hogy azt állította az értelemben való hitünket nyugodtan a grammatikában való hitre redukálhatjuk. A nyelv struktúrái határoznak az értelem struktúrái felett, miután kibogozhatatlanul "... den Schlingen der Grammatik (der Volks-Metaphysik)" ["... függünk a grammatikától (a népi-metafizikától)], vagy attól a "mítosztól", ami be van építve az aktuális fogalmi sémákba. A rendelkezésünkre álló szavak alkotják a "megismerési" horizontunkat, gúzsbakötjük magunkat és nyelvi börtönbe zárjuk amennyiben muszáj úgymond szemléletesen gondolkodnunk.
Bertrand Russel (1921-ben) Nietzsche-hez igen hasonló következtetésre jutott, amikor a nyelvnek a gondolkodásunkban játszott szerepét mérlegelte: amennyiben rámutat, hogy a szavak (különösen az általános fogalmak) hozzásegítenek, bennünket, hogy absztrahálni tudjunk, ami nyelv nélkül teljesen lehetetlen volna, ugyanakkor jogosan figyelmeztet bennünket a kifejezések egyeduralmára, amennyiben túlságosan is hajlamosak vagyunk hinni abban, hogy egy mondat szerkezete arról a valóságról tudósít bennünket amirõl beszél. Elgondolkodtató továbbá, hogy Russel lett legfõbb képviselõje annak a véleménynek, hogy a gondolkodásunk fõként "belsõ beszéd"-bõl áll, mely esetben egy olyan információs tér keletkezik, ahol az artikulált túlbeszélést felváltja a "belsõ" túlbeszélés, dacára annak az általános véleménynek, mely szerint "beszélni ezüst, hallgatni arany".

A nyelv ideológiai karaktere
A szemiotikai nihilizmus és atavizmus következményeként végülis muszáj minden fogalmi kultúrterméket az emberi idea-világban ideologikusnak is bélyegeznünk, noha a nyelv amit alkalmaz igazság, és valóságleíróként mutatja be
magát. Evvel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy Nietzsche nyelvfilozófiai reflexióiban attól sem riad vissza, hogy saját gondolatait is mint valamilyen ideológiát fogja fel, ami azt mutatja, ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni filozófikusan, muszáj szkepszisét kifejeznie az ideológiagyanúval kapcsolatban méghozzá ugyanabban a nyelvben, amely rejtetten szerkezetében hord koholt és indokolatlan elõzetes követelményeket.
Georges Bataille francia filozófus, amint ezt "L'experience intérieur" ["A belsõ tapasztalat"] címû könyvében (1954-ben) kifejti, szeretné gondolatait olyan bensõségesen összefûzni Nietzsche gondolataival, hogy az már bizonyos értelemben nem is két különbözõ gondolatmenetet, hanem ugyanazon folyam-at két 'partját' jelentené - részben nyelvkritikai következtetések alapján szintén kikel a társadalomban uralkodó ésszerûség, mint ideológiai gyakorlat ellen. Bataille könyve íly-módon úgy is jellemezhetõ, mint egy elkeseredett kísérlet, amely megpróbál szakítani a következtetõ, okoskodó ésszerûséggel, vagyis a nyelv kábító, narkotikus jegyeivel. Idézet: "azt hiszem, hogy a tudálékosság rabszolgává aláz bennünket, és minden tudás mögött szolgalelkûség rejlik...". Ugyanakkor õ is, éppúgy, mint Nietzsche meg van róla gyõzõdve, hogy mind intellektuálisan, mind egzisztenciálisan kikerülhetetlenül foglyai vagyunk a nyelvünk csapdájának - vagy, hogy használjuk az író saját hasonlatát, ideológiakritikánkban úgy állunk, mint akit a homok betemetett, és minden ellenállásunkkal csak mélyebbre süllyedünk. És ebbõl a belátásból következõen törhet ki õ is nem minden festõi pátosz nélkül imígyen: "Késztess némaságra ... varrd össze ajkaimat, mint valami sebet!" Ezen kijelentések, amelyek mindegyikét - jóllehet másmilyen terminológiával - Nietzsche is elõadhatta volna, erõteljesen kidomborítja mindkét gondolkodó sötéten látását a nyelvvel, mint "elhülyítõ médiummal" kapcsolatban.
De hogy ismét felvegyük az elõzõekben vitt fonalat, amint utaltunk rá már korábban Nietzsche egy totális ideológia fogalommal operál, amint részben Bataille-hoz hasonlóan visszahívja az összes leleplezett kulcsfogalmat és alaptézist saját filozófiájában, ami ennek következtében kaleidoszkopikus és öngerjesztõ lesz. E folyamatban tudja felmutatni:
"Gegen die erkennfnistheoretischen Dogmen tief misstrauisch, liebte ich es, bald aus diesem, bald aus jenem Fenster zu blicken, hütete mich, mich darin festzusetzen, hielt sie für schádlich ... ["A megismerésteória dogmája miatti gyanakvásomban kénytelen vagyok hol ebbõl az ablakból, hol egy másikból kilesni, nehogy belemerevedjek valami ártalmas nézõpontba..."] De, mint egy "Don Juan der Erkenntnis" [a Megismerés Don Juan-ja] hagyja magát stimulálni az "ellentmondásokban oly gazdag gondolkodás varázslata" által. Evvel a háttérben, amint folyton emlékeztet (in mente) rá, hogy minden szó egy elõítéle,t beszélhet Nietzsche oly szuggesztív nyelven egy embertípusról, aki "kun nar! kun digter!" ["csak bolond! csak költõ!"] intellektusa gyenge, hogy ne mondjuk megnyomorodott a nyelv "hazugságaitól" és ezért kénytelen a nyelv "bûvészévé" válni, hazudni tudni, meg kell tanulnia viselni a csörgõsipkát vagy bohócruhát belátván, hogy nincs más alternatíva e nyelvi "Narretei" - ben ["Bolondságban"], ebben az élethossziglani hazudozásban
.
Fogalomköltés és ésszerûség
Amint fentebb már említettük, Nietzsche (és a magam) véleménye szerint nem éppen az ésszerûség volt a primus motor -ja a személyközi információs univerzum létrejöttének, hanem a teremtõ fogalmakat költõ fantázia, aminek következtében teljesen irracionálisan és alaptalanul, a kívánságok szolgálatában beindult a szociális kommunikáció. Ílymódon a hagyományos ellentét a teoretikus gondolkodás és a kötészet között Nietzsche szerint hamis alternatíva, miután a teoretikus gondolkodás látszólagos objektivitása csak azon alapul, hogy az eredetileg intuitív-költõi, irracionális fogalmi fantáziaproduktumot a személyközi viszonyokban elfogadták/kanonizálták, és csak ezután érte el a racionalitás státuszát. Abból következõen, hogy a "megismeréshez" elõször költeni kell, a mûvészetnek nyilvánvaló elsõbbsége van "az igazsággal" szemben, hiszen az utóbbi csak az elõbbi következtében jöhet létre. Az éles különbségtétel a költészet és gondolkodás között ezért teljesen idegen Nietzsche világától, amint a saját pozitív filozófiáját is mint tudatosan egzisztenciális költeményt a szkeptikus negatívizmusba horgonyozta le a túloldalon.
De Nietzsche gondolatvilágának ezen irracionális beütése nem a logikus gondolkodás könnyelmû elutasítása, hanem a szélsõséges ideológiakritika következménye, amikoris a racionalitás érvként feloszlatja magát valamiben, ami teljesen nyíltan irracionális. És ha a nyugati filozófusok - amint eddig, és nyilván ezután is - elutasítják Nietzsche "intuitív" fogalomköltészetét, mint miszticizmust, ráadásul egy negatív felhanggal, úgy Nietzsche visszavág avval, hogy a nyugati filozófusok nem mások, mint ésszerûségideológusok, éppen abban a mértékben, amennyiben úgy vélik, hogy adekvát módon nyilatkozhatnak a kaotikus valóságról az atavisztikus, korlátolt, merev és elõítélettel teli nyelven. Evvel nem azt mondjuk, hogy Nietzsche teljesen elveti a nyelvi ésszerûséget, hanem csak rá kíván mutatni ennek a leggyakrabban tagadott pragmatikus eszközszerûségére, és behatároltságára. Nietzsche szerint a fõ cél a nyugati gondolkodásban ezidáig mindig is a filozófiai térben különféle "racionalizálásokkal" való nyugalom és rendteremtés volt - szemben, mint ahogy õ maga is tette a felerõsíett és sürgetett gondolkodásbeli anarchiával, amibõl bármilyen átgondolt ismeretelméleti kritika születhet egyáltalán. Vagy más szavakkal, az ember nem meri tudni azt amit valójában tud. Amint Bataille kifejezte ezt:
"Teljesen bolond módon reménytelen tudni valamit - úgy, hogy a megismerés eszközei nyilvánvalóan hiányoznak - ahelyett hogy elismernénk a tudatlanságunkat ... de még gyászosabb azok utálatossága, akik amikor kifogynak az érvekbõl beismerik ugyan, hogy nem tudnak sokat, de hülyén begubózzák magukat abba a kevésbe amit tudnak."

Fogalomprojekció
Szemben a hagyományos és "naiv" nézõponttal, mely szerint a világ kész struktúrákban fekszik és a nyelv csak egy passzív leíró szerepet játszik a megismerésben, több gondolkodó - inter alfa [többek között] Nietzsche és Lee Whorf - azon alternatív szempont szószólói voltak, hogy elõször a nyelv az, ami világunkban a fogalomprojekción keresztül megteremti azokat a tényeket, amelyekbõl szerkesztõdik a valóság. Vagyis, más szavakkal nem találunk tényeket a világban, hanem magunk teremtjük õket fogalomköltészetünkkel. Lee Whorf rögzíti ezt a tézist avval, hogy bevezeti a "nyelvi relativitás" alapfogalmát, ami azt jelzi, hogy a különféle nyelvek különféle "tényeket" konstruálnak, vagyis amit az ember egy nyelv szemüvegén át Iát, arra teljesen vak lehet egy másikkal. Ez a bizonyos fogalmi projekció [rávetítés], amint erre már utaltunk, ráadásul hajlamossá tesz bennünket arra, hogy egyszerûbbnek lássuk a dolgokat, mint amilyenek, elválasztva egymástól, egymástól függetlenül létezve, merthogy több mint hajlamosak vagyunk a fogalmi egységet a dolog egységeként felfogni, és imígyen nem vesszük észre a különbözõ nyelvek különféle szintetizáló funkcióját.
Végülis ebben az összefüggésben muszáj aláhúznunk, hogy nevet adni valaminek, vagy címkézni egy dolgot nem jelent magyarázatot, vagy megismerést is egyben ahogyan ezt gyakorta hisszük, mert csak nehézségek árán tudjuk a szimbólumot és a valóságot elválasztani egymástól, miután úgy véljük, hogy a fogalmakkal valami tudást fejezünk ki a dolog lényegérõl, hogy ismerjük az igazságot vele kapcsolatban.

Információ-ontológia
Ezt a terminust találtam alkalmasnak arra, hogy jelezze annak a folyamatnak a végeredményét, ahol az ember fogalomköltészetébõl és fogalom-kivetítõ tevékenységébõl megteremtõdik kutúrális valósága - fenntartva ugyan, hogy a fogalmi sematizálás személyfüggõ - valami, ami ontológiai [úm. személytõl független valós]. Vagy másképpen kifejezve - azután, hogy a fogalmakat egy elszámolási jegyzõkönyvhöz hasonló sémákba rendeztük, a homo sapiensnek már nincs más dolga minthogy azonosítsa a valóság szerkezetét a sémával, és a köznyelv alapján szabályozza a szociális ontológiát is; amely azután, hogy úgy mondjuk a nyelv veteményeskertjévé válik. Az információ-ontológia ílymódon minden túlzás nélkül kimondottan antropológiai karakterû, egy "mûalkotás", amit az ember hozott létre, megdolgozott és újra megdolgozott évezredeken keresztül, állandóan kicserélve a régi magyarázatokat (fogalmakat) újabbakkal. Ez többek között úgy történt, hogy az ember, mint saját életének mûvésze, és festõje fogalomösszetételeket és ellentmondásokat költött a világba, így ez mélységet és új dimenziókat kapott, színes lett és érdekes. Gondolhatunk ilyen fogalmakra, mint igaz-hamis, hasznos-haszontalan, szellem-anyag, szubjektum-objektum, szép-csúnya, stb., csupa antropomorfizmus, ami "némi színt vitt a képbe".
De amikor ezt kimondtuk, ugyanakkor hozzá kell fûznünk, hogy az információ-ontológia magával hoz egy látókör beszûkülést is, hiszen nagyjában-egészében csak a megfogalmazott világ az amit reális-ként fogadunk el. Nietzsche ílymódon jelentheti ki a személyközi információ-ontológiáról, hogy az egy "vergmeinerte Welt" ["megtévesztõ Világ"?], ami azt hozza, hogy "... dass alles, was bewusst wird, ebendamit flach, dünn, relatív dumm ...wird."
["... minden, ami tudatosodik felhígul, lapos és hülye ...lesz."] Evvel lépést tartva beszélhet Bataille a lenyugtatott alvók világáról, amiben szokás szerint végigvonszoljuk az életünket - awal a diagnózissal megtetézve, hogy a filozófiai rendszerek, a diszkurzív gondolkodás célja mindig is az volt, hogy a lehetõ legteljesebben megfossza a létezést minden olyan forrásától ami alkalmas volna felizgatni bennünket, és kifejlesszen egy szolgalelkû emberiséget.
De amint tisztába jövünk avval, hogy a tudatunk foglya az ideologizált információnak, amely nem ontológikusan megalapozott és imígyen nincs rajta a szükségszerûség pecsétje, lehetõségünk van rá amennyiben bírjuk képességekkel és fantáziával, hogy megszabaduljunk a kísértet ölelésébõl - ,hogy felemelkedjünk abból a majdnem blaszfémikus trivialitásból, amit általában a világunknak tartunk.
Nietzshe azonban azt is tudatja, hogy a nyelv korlátozottsága ellenére amint belátjuk, hogy az információ-ontológia elsõdlegesen a nyelv által költött emberi mû, azonnal képessé válunk rá, hogy a kulturális valóságnak megadjuk azt a "make-up"-ot amire igencsak rá van szorulva, sõt megteremthetjük a legkívánatosabb új költõi dimenzióbirodalmakat és "elragadtatott" pszeudó-ontológiákat tudván-tudva, hogy a fogalom/információ robbanóanyag - valóságos dinamit. Ezt kommentálja Nietzsche így: "... es genügt, neue namen ... zu schaffen, um auf die Lânge hin neue `Dinge' zu schaffen." ["... elégséges új neveket kitalálni, hogy távoli új 'dolgokhoz' jussunk."] És mindez a nyelv fogalmainak hyposztatikussá [alapvetõvé] tételébõl következik, amikoris a nyelvi absztrakciók amint eléggé elfogadottak lettek, azonnal önálló és kipróbált realitásként tûnnek fel. Más szavakkal: ha megtagadjuk, hogy szolgaian alávessük magunkat az éppen aktuális információtömegnek megtehetjük (talán), mint távoli õseink, hogy a nyelvi fantáziánk révén újjáteremtsük, kitágítsuk és feldúsítsuk a "valóságunkat". Íme még egy Nietzsche idézet: "Es gibt noch eine andere Welt zu entdecken - und mehr als eine! Auf die Schiffe, ihr Philosophen!" ["Van itt egy új világ, ami felfedezésre vár - és még ennél is több! Hajóra filozófusok!"]
Nietzsche-tõl nem volt idegen Lee Whorf "lingvisztikai relativitás" tételének tartalma sem, miután teljesen tiszában volt vele, hogy a nyelvi változatosságra világnézeti változatosság válaszol, úgyhogy a különbözõ idõkben és kultúrákban akár nagyon erõsen különbözõ információ-ontológiák létezhetnek, mint az X-re vetített gigantikus fogalomrendszerek.
Ezen belátás kap hangot abban a markáns kijelentésben, hogy a világ megint egyszer végtelenné vált a számunkra, hiszen nem zárhatjuk ki a lehetõségét annak, hogy talán végtelenül tolmácsolható. Ez nem azt jelenti ugyan, hogy minden értelmezési változat fenntartható, hanem csak azok, amelyek praktikusan is szolgálják az embert egymáshoz és a körülményeihez való igazodásban. Ha pedig valaki közbevetné, hogy azért mégsem lehet "csak úgy felforgatni az egészet" még az emberi megfejtések változatait tekintve sem, azt kell mondanunk, hogy a történelem tanúsága szerint bizony közismerten több ízben fel lett forgatva az egész. Példaként rámutathatunk - csak azért, hogy a nyugati kultúrhistóriánál maradjunk - arra a forradalmi változásra, ami a valóságértelmezésünkben történt, amikor az ótestamentumi "sajtbúra modellt", a thomista és a newtoni világképet összehasonlítjuk a mai - egyre bizonytalanabb - valamivel, amit valóságnak nevezünk. Ezt a viszonylatot domborítja ki Hermann Grimm, aki Nietzsche gondolkodásának ezen pontjánál Thomas Kuhnnak a történelmi forradalmi tudományos paradigmaváltásokra vonatkozó nézeteire hivatkozva hangot ad azon elképzelésének, hogy a változások során nem csak arról van szó, hogy új módon interpretáljuk a régi világot, hanem arról is, hogy az új magyarázatok révén maga a valóság változik lényegileg mássá.

Információ-antropológia
Amint az információ-ontológia esetében, ugyanúgy teremtõdik az, amit "információ-antropológiának" neveznék, amikoris egy meghatározott idõben és kultúrában uralkodó nyelvi a priori a fogalmi sematizálás és kivetítések során, legtöbbször tudattalanul meghatározza azt is mit tesz valójában "igazi ember"-nek lenni.
De, amint például Paul L. Landsberg kimutatja ezt, az emberi természet - a gyakran igen erõsen különbözõ antropológiai koncepciók tanúsága szerint - nem hagyja magát egyértelmûen rögzíteni, merthogy "Es kann etwas im Wesen des Menschen liegen, das wir auch heute noch keineswegs erkennen können ..." ["Valami lehet az ember természetében, amit a mai napig sem tudtunk megismerni ..."], amiértis felszólal egy "werdende Anthoprologie" ["eljövendõ Antropológia"] érdekében. Mindevvel egybehangzóan jelentheti ki Nietzsche, hogy az embert úgy kell felfogni, mint valami "etwas werdendes" ["leendõt"], mint "der ewig-Zukünftige" ["az örök-Eljövendõt"], aki nem hagyja magát definiálni a merev nyelvi fogalom-metafizika által. Az ember természetének antropológiai definíciója ezért valójában nem más, mint kultúra, "politúr" - vagy osztenatíve [kihívóan] megfogalmazva - az ember antropomorfizmus, fogalom-költészet csupán.
A társadalom mûködõképességének szempontjából viszont komoly haszna van egy rögzített információ-antropológiának, hiszen az ember itt úgy lép fel, mint "jó, stabil karakter", oly módon kiszámíthatóan, amely mindenféle közös tevékenység alapja. Elképzelhetõ milyen kulturális káosz törne ki, ha a szocializált egyedek megtagadnák, hogy alkalmazkodjanak az aktuális antropológiai imperatívuszhoz - az információk által irányított rutinhoz. De hogy ilyen történhessen azt meggátolja, hogy az embernek mérhetetlenül nehéz kívülhelyezkedni a kulturálisan elfogadott emberfelfogáson, miután a nyelv kényszerítõ háttérirányításának hatására hajlik arra, hogy "an sich" ["önmagában"] azonosítsa az embert az információ-antropológiával.
Amelynek konzerválásához hozzájárul még az az intellektuális restség (lustaság) is, amely inkább az elfogadott interpretációk majmolására ösztönöz, mint új válaszok keresésére. Ezen a vonalon tud Bertrand Russel is rámutatni, hogy: "Usually, from laziness, people do not notice, but accept the theory of human nature which they find current, and attribute to themselves whatever wishes this theory would lead them to accept". ["Az emberek lustaságból rendszerint észre sem. véve elfogadják az emberi természetrõl szóló pillanatnyilag érvényes elméletet
és magukénak tulajdonítják mindazokat az óhajokat, amelyeknek elfogadásához ez az elmélet vezeti õket." Kovács L. B. fordítása alapján.]
Ráadásul az információs-antropológiától való eltérés általában oktalanságnak, mentális zavartságnak, ha éppen nem bûnténynek minõsül, amivel szemben a társadalom hatalmasságai a "bolondokházát", vagy a börtönt tartják készenlétben. Az információ-ántropológia az amely korlátaival határt szab annak is, hogy mi megengedhetõ és mi az, ami abszolút megengedhetetlen - vagyis: embertelen. A szociálisan kívánatos ember ezért a teljesen kiszámítható, az optimális morális epigonizmust mûvelõ - aki a megszokott antropológiai idea, vagy ideológia alapján gondolkodik és cselekszik: privát és személyes élete olyannyíre el van nyomva, amit Nietzsche szavaival nevezhetünk "Enstelbstung"-nak ["önfeladásnak"], és "Selbst-Enttremdung"-nak ["önelidegenítésnek"], amely nézettel egyetértésben Bataille bemutatja, amint a szavak letarolnak minden élõt belõlünk úgy, hogy már szinte egyetlen zöld hajtás nem marad, ami ne lenne lecsippentve és elraktározva a szavak örökké nyüzsgõ hangyaármádiája által.
Ez úgy hangzik éppen, mintha az anarchista Max Stirner visszhangja lenne, aki az információs hatóságokkal kapcsolatban rámutat, hogy a filozófusok, vallásalapítók, és moralisták semmi mást nem csináltak, mint minden idõben új módszereket találtak arra, hogyan nyomorítsák meg az ént, olyannyira, hogy évezredek kultúrái nyomán az ember felismerhetetlenül idegenné vált a saját maga számára. Idézet: "Der Mensch muss in uns hergesstelt werden, und gingen wir armen Teufel darüber auch zu grunde". ["Az ember muszáj, hogy saját maga építse fel magát, még akkor is, ha szegény ördög tönkremegy ebben."] De az az én, az az ember, akiért Stirner hangját felemelte teljesen egyedülálló, és kiszámíthatatlan, nem hagyja magát definiálni, vagy formulákba zárna beigazítani valami információs-antropológiába ahol kijelentheti: "man sagt von Gott: `Nemen nennen dich nicht'. Das gitt von mir: Kein Begriff druckt Mich aus, was man als mein Wesen angribt, erschopft Mich: es sind nur Nemen." ("Istenrõl azt mondják: `szavakkal nem nevezhetünk meg Téged'. De hiszen ez rám vonatkozik: nincs rá szó, amit a lényegem felmutat; és csak halálra untatnak az üres nevek."]
De míg Stirner a teljesen demitologizált embernél megáll, addig Nietzsche, - itt csak röviden megemlítve - az ember alternatív, új tolmácsolási lehetõségeinek irányába mutat ... Amint azt a történelem is mutatja, az ember csodálatos teremtés, állandó megújulásra készen, teli lehetõséggel, és az uralkodó információ-antropológiával való további szakítás során autonóm módon magának kell új rendet hozni és valóvá tenni azt.

Az önálló, teremtõ ember utópiájával szemben azonban megtalálható Nietzsche mûveiben egy határozottan pesszimisztikus jövõkép is, egy disztópia, amikoris az ember már teljesen "eldemokratizálódott", minden látomásos és újat teremtõ képességét elvesztette - más szavakkal, amikor menthetetlenül megfullad az ontológiai és antropológiai információs paplanok alatt. Ezáltal az ember visszavonhatatlanul elveszti a gazdag távlatokkal való konfrontáció lehetõségét, és ésszerû, szolgai, alkalmazkodó verbális alávetettség az eredmény.
Egyelõre azonban még Nietzsche szerint antropológiai értelemben az ember az önmagával kísérletezõ nagy interpretátor, aki új "mítoszokon", és fogalom-költészetén keresztül kész önmaga újjáteremtésére. "Wir sind Experimente: wollen wir es auch sein!" [Kísérletek vagyunk: és azok is akarunk maradni!"]

Fordította: >Lazarus< 1997 novemberében a szerzõ tudtával és beleegyezésével!

Irodalomjegyzék:

Bataille, G.: L'experience intérieure, Paris 1954. Grimm, R.H.: Nietzsche's Theory of Knowledge, New York 1977.
Heisenberg, W.: Schritte über Grenzen. Gesammelte Reden und Aufsâtze, München, 1971.
Houmann, I: Nihilismen. En sprogfilosofisk analyse af Frierich Nietzsche's syn pâ den nihilistiske problematik med sarligt henblik p dennes konsekvenser for en mulig religionsfilosofisk tydning,. Kobenhavn 1983.
Kierkegaard, S.: Stadier pâ livets vej, Kobenhavn 1845 (Idézett az 1963-as Koppenhágai kiadásból).
Landsberg, P.L.: Einführung in die philosophische Anthropologie, Frankfurt am Main 1960.
Russell, B.: The Analysis of Mind, New York 1921. Stirner, M.: Der Einzige und sein Eigentum, 1845 (Idézett az 1972-es Stuttgart-i kiadásból).
Whorf, B.: Language, Thought and Reality, 1956.
 

A fordító utószava
Inge Houmann, a szerzõ 1939-ben született, és 1983-ban doktorált teológiából (a legelsõ dán nõk között ebben a mûfajban) a "Nihilizmus" címû értekezésével, amelynek alcíme: Frederích Nietzsche nihilizmussal kapcsolatos nézeteinek nyelvfilozófiai analízise, különös tekintette! egy lehetséges vallásfilozófiai olvasatra. I.H. különben a hetvenes évek eleje óta kiállítómûvész is, aki leginkább festményeivel aratott sikert többfelé a világban.
Megjelent még "Nietzsche [- az értékek krízise"] címû 'tankönyve'1972-ben, a "Maskerade" címû szabadvers-kötet 1980-ban, a "Tanke-suk" ("Gondolat-sóhaj"] címû aforizma-gyûjtemény 1989-ben, és a "Drom-vanvid-mystik" [Álom-õrület-misztika"] címû mûve 1992-ben, - alcíme szerint "Egy könyv a gondolkodás alapjairól és szakadékairól".
Ezen legutóbbi volt az, ami elõször a kezembe került, és olyan hatással volt rám, hogy e könyv elolvasása után a szerzõt a dán nyelvû (sajnos mos tmár biztosan kevéssé sikeredett fordítású és nyomdahibákkal teli) elsõ nyugaton megjelent, dán nyelvû Hamvas könyvvel (Az északi korona / Apokalyptikus monológ) megajándékoztam, majd fel is kerestem. Nos az elsõ meglepetés az volt, hogy - igaz külön bíztatásomra - nem csak el tudta olvasni Hamvast (ami több dán ismerõsünk számára megoldhatatlannak bizonyult!), hanem az általam felfedezett és vázolt párhuzamok közül néhányat nem csak fel, hanem el is ismert.
Az "Álom-õrület-misztika" ugyanis például a normális-t vizsgálja. Igaz, a legtöbb szó az úgynevezett közmegegyezéses-hatalmi-hétköznapi-alvó-stb. "normalitás"-ról esik, azt kell mondanom, hogy rendkívül kritikusan - de azért, noha kiáll a csakis egyénileg megélhetõ valóság (-kép) mellett, mégiscsak lelkesen üdvözli az új, talán leginkább a nemrég elhunyt angol atomfizikus, David Bohm nevével fémjelezhetõ holografikus, (=pillanatnyi jobb ötlet híján=) "mindenségegységû" tudományos világképet. Amiben legalább mintha némi biztosítékot látna az általa többek között a fenti írásban szentséggyalázónak is nevezett valóságfelfogásunktól lehetséges 'megmentõnek' mutatkozó, az itt közölt írásában is fõszereplõ teremtõ-költõ-szellemi ember megjelenését illetõen. Legalábbis arra nézve, hogy a tudomány legújabb javaslatai alapján nem lehetne õket többé olyan könnyedén mondjuk elmebetegként félrekezelni és félresöpörni, mint korábban 'vallási' indokokkal, vagy legutóbb például a freudizmus egyeduralma idején.
Aki kicsit ismeri Hamvas "szellemi-ember" ("kaszt") elképzelését bizonyára máris érti, hogy mi lelkesített föl. De azért röviden összefoglalnám: Hamvas szerint minden bajunk elsõ okozója az, hogy olyan "képet" vettünk fel az 'imaginációs központunkba', életképzeletünkben olyannal azonosítjuk magunkat, olyan felé gravitálunk, amely szellemben bûnössé (hazuggá, korrupttá, stb.), lélekben õrültté (mohóvá, telhetetlenné, önzõvé stb.), testben pedig beteggé tesz bennünket. Az, hogy ez milyen "valóságot" kerít körénk, arra nézve idézném a fenti Inge Houmann dolgozatból a "blaszfémikusan triviális" kifejezést. Hamvas szerint egyszerûen méltatlanul élünk, és fõként méltatlanul létezünk, amely vélemény könnyen érthetõvé válik, hogyha az író által javasolt 'legMAG-asabb' imaginációs képpel a mikrotheosszal, a szellemi, a bölcs, Hamvas szerint egyszerûen a valóban normális emberrel vetjük össze azt, amiként általában magunkat nézzük, másokat felfogunk, és ahogyan `kezelnek' bennünket a leginkább önmagukat, no és egymást (a nyelvileg szakértõien terrorizált többség 'demokratikus' asszisztálásával) kinevezett "hatalmak", apparátusok, hatóságok, hivatalok és szakértõk manapság is a "posztkommunista, posztmodern, poszt..., stb." korban. Mely információsnak is nevezett korszak egyik legnagyobb gondja lett a nyelv.
Ha valaki 'bírja a gyûrõdést' javasolhatom tanulmányozásra például "A posztmodern állapot" címû 1993-ban a `Horror metaphysicae' sorozatban a Századvég-Gond kiadó "gondozásában" megjelent könyvecskét. Amiben a leghíresebb-hírhedtebb poszt-modern legitimitásszakértõk (nem vicc!), R. Rorty, J.F. Lyotard, és J. Habermas próbálnak megbirkózni a mintha elsõsorban nyelvi kérdésként jelentkezõ tudományos, mûvészeti, stb., és fõként hatalmi legitimációs válsággal - a saját 'szakértésük' által is tovább devalvált nyelven. Egy példa a viszonylag könnyebben érthetõek közül, amire kicsit késõbb is - a Hamvas idézet kapcsán emlékezni érdemes:

"Elkerülhetetlen, de gyakran ellentmond a tényeknek az a feltételezés, hogy a beszélgetés minden résztvevõje azonos jelentéssel használja ugyanazon nyelvi kifejezéseket. Hasonló idealizációk kapcsolódnak azokhoz az érvényességi igényekhez is, amelyeket egy adott beszélõ támaszt asszertorikus (kijelentõ, normatív, vagy expresszív mondataival szemben: amit a beszélõ itt és most, egy adott kontextusban érvényesként állít, az õ igényeinek megfelelõen transzcendál minden kontextustól függõ, pusztán lokális érvényességû standardot. Egy ténylegesen folytatott praxis efféle idealizáló és mégis elkerülhetetlen kommunikációs elõfeltételeinek normatív tartalmával az intelligíbilis (érzékfeletti] és az empirikus közötti feszültség megtalálja a bejáratot maguknak a jelenségeknek a szférájába. A kontrafaktikus elõfeltevések szociális tényekké válnak - ez a kritikai tüske mélyen a húsában ül annak a szociális valóságnak, amely megértésre orientált cselekvéseken keresztül kell, hogy reprodukálja magát."

Jürgen Habermas: A metafizika utáni gondolkodás motívumai címû dolgozatából talán ennyi is elég, hogy a kedves olvasó érezze a kínt, ami a 'poszt-liberális' (?) "elit" gondolkodás-legitimitás-szakértõit (és fordítóit) ûzi manapság.
Visszatérve azonban a fõ kérdéshez: bízhatunk-é akkor egyáltalán a nyelvben? Inge Houmann szerint ugyan nem ez a kérdés, hanem az, hogy miképpen használjuk a nyelvet. Áttételesen azonban õ is arra voksol, amire Hamvas, például a Mágia szutrában, vagyis hogy 'legközepünkben' egyszerûen szükségünk van valamilyen imaginációs képre és persze, hogy valamiképpen meg kell tárgyalnunk magunkkal és másokkal, hogy mit élünk meg; no és meg-egy-eznünk legalább nagyjából abban, hogy mit is kezdhetünk itt egy-más-sal. Ha maradunk a 'hamvasi-bohmi' ajánlatnál, és valamilyen módszerrel (meditáció, ima, mantra, jóga, stb.) valóban 'beleéljük mag-unkat' (mag-unkba!?), a 'mikrotheosz holo-gram-matikus természete' révén közvetlenül is megtapasztalhatjuk mennyire magunk (is) csináljuk magunkat és a világunkat ... De azért Hamvas szavakban is egy kicsit messzebb (közelebb?) megy szokása szerint, mint a többiek; például:

"- Amit ön gondolkodásnak tart az képletek automatikus mûveleteinek folyamata. A gép is elvégzi. Hallom, hogy egy technikai irány már csinálja is. Jól csinálja, amit Mr. Estevasi rosszul. Én önnek elvi ellenfele vagyok. Szerintem a hyperteória nem az automatizálás, hanem az emberi gondolkozás felszabadítása. Nézetem szerint a hyperteória a szellemi személyiség. (...)
- Az ön törekvése - folytatja Patmore - számomra különösen ellenszenves. Ön feltételezi, hogy valamely mondat számtalanszor ismételhetõ, és mindig ugyanaz marad. Én tudom, hogy mondat valóságossá csak akkor válik, ha személy mondja. Egyébként alaptalan és lényegtelen. A modern ember komédiája, hogy ezt a fényt nem hajlandó tudomásul venni. A formális elvekkel való szemtelen packázás eredete, ami a világpolitikában folyik, itt van. Ezért lehetséges hazudozás és rejtõzködés, és ámítás és propaganda, és félrevezetés. Azért amit mondanak, senki sem áll jót. Nincs felelõsség. Másnap mást mondanak, de ez éppen olyan hamis. Ezért van sajtó és rádió. Ezért van igazolvány."

Hamvas: Szilveszter (232.0.)


Summa-summárum: a nyelv is csak annyit ér, amennyit valaki valóban vállalni, képviselni tud, bír a maga és a másik számára. A többi talán szóra sem érdemes. (Nem mintha nem lenne ön és közveszélyes a 'fedezet' nélküli szócséplés!)
Talán nem is hinné a nyájas olvasó, de még e fenti sorokhoz képest is van hasonlóképpen elragadó tanulsága és lehetséges következménye Inge Houmann írásának. Ez pedig az általa "nyelvi relativitásként" kezelt tény. Ami magyarul annyit tesz, hogy minden nyelvben másmilyen "valóságok" vannak kibontásra, kibomlásra készen. "Holo-gram-matikailag" - hogy hûek maradjunk az írónõ kedvenc, új - egyébként magyar eredetû, de istenigazából David Bohm és társai által kibontott  világnézetéhez.'
Bevallom, hogy az egyik indok, amiért le kívántam fordítani a fenti írást az volt, hogy alkalmasnak találtam kissé fellázítani a saját édes magyar anyanyelvünkbe rejtett lehetõségek megvizsgálására, és komolyabban vételére is. Legalábbis 'Euro-amerikában' egyedülállóan "mindenséges" (`mellérendelõ') nyelvünk ugyanis, amint ezt már másutt próbáltam bizonyítani, szerintem - a mai, fõként szellemi értelemben nagyon sötét korban jóval többre képesít bennünket, mint mi magunk a beteg, bolond, bûnös (= lásd fentebb!) lustaságunkban, és az immár globálisan nagyon gyorsan embertelenedõ üzleti apparátusokkal való szembeszállásnál talán kényelmesebbnek tûnõ lelki-testi restségünkben álmodni mernénk; de végképpen többre és másra, mint amire (Czakó Gábor szavával) gazdaságkor, "a nemzetközi pénzvilág" bérenceivel idomítja a népet manapság, nyelvi értelemben is valójában a természete ellenére. (Lásd Karácsony Sándor ezirányú munkáit!)

Természetesen a legnagyobb gondot és feladatot az jelenti, ha komolyan vesszük, hogy valójában mindenkinek kivétel nélkül magának kellene szembenéznie a helyzetével, és szabadon eldöntenie minek is tartja magát, no és a többieket persze. Soha senki senki helyett nem teheti ezt meg ugyanis! "Ez ebben a percben emberiségkérdés" fogalmazza meg Hamvas az Öt géniuszban. Tapasztalataim szerint amúgy sincs ennél nehezebb és szebb feladata életünknek; talán csak az, amikor egyeztetni is kívánjuk egymással azt, amit immár többé-kevésbé tudatosan meg tudunk fogalmazni, mutatni az indítékainkból. Nem is kívánom elmismásolni, hogy nem könnyû egyáltalán, de hogy végülis csak haza-beszéljek a szó legszebb értelmében, röviden be kell számolnom róla, hogy sok éves gyakorlat mutatja: ez egyáltalán nem reménytelen és lehetetlen.

Elõszöris röviden megemlékeznék a Nemzeti Galéria GYIK mûhelyében töltött éveimrõl, ahol elsõsorban a mûvészetek szabadon használt, teremtõ eszköztárával birkóztunk meg együtt, kicsikkel és nagyokkal - rengeteg dokumentációval is bizonyítottan - az egyik volt tanárunk jubileumi cikkének címe szerint': a normalitás tanításával, sok-sok éven át. (Hozzátehetem, hogy Hamvast akkoriban még jószerivel csak hírbõl "ismerte" legtöbbünk!)
És egy nagyot ugorva az idõben, ezen '97-es év januárjában megvolt az elsõ olyan öt napos bentlakásos tanfolyam a Pilisben a leendõ Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem, Népfõiskola szellemében és próbájaként, ahol a résztvevõk megtapasztalhatták, mit is tesz a fentiekben vázolt feladvány, sõt a "tanítás" megszervezésére is kaptak ugyancsak kipróbált javaslatokat és ötleteket a 150-éves dán népfõiskola eredményeit is felhasználva, amely intézmény - persze a dán nyelv és mentalitás lehetõségei szerint - szépen megfogalmazva és kimondva próbál a kezdetektõl egy emberiségléptékû dán nemzeti 'stratégiát' kidolgozni. Vagy más szavakkal: Grundtvig gondolata értelmében a 'dánság' üdvtörténeti szerepe kigondolására és "tanítására" létrehozta a népfõiskolák szellemi erõmûhálózatát, méghozzá napjainkig kimutatható sikerrel! (Kénytelen vagyok itt zárójelben megjegyezni, hogy a dán népfõiskolát nem szabad összetéveszteni a Népfõiskolai Társaság által ajánlott "bármivel", de még a "karitatív" változatokkal sem. A dán népfõiskola nemzetnevelõ intézmény a szó legnemesebb értelmében, és van néhány jellemzõje, amelyek hiányában már nem az!)
Nem tudom megállni, hogy meg ne említsem: egy közelmúltbéli dániai felmérés szerint a különben a "jóléti társadalom" által itt is erõsen korrumpált, ugyanakkor a "nemzetközi pénzvilág" orosz-rulett szabályai által hajtott és fenyegetett, keresztül-kasul média-manipulált dán 'átlagemberek' túlnyomó többsége az elsõ helyre tette a népfõiskolát, amikor azt kérdezték tõluk, hogy szerintük mire költi eI igazán jól az államigazgatás a különben nagyon magas adójukat!
Azt remélem, hogy e rövid eszmefuttatás világossá tette, hogy két okból is csak akkor remélhetünk elõrelépést a valódi népfõiskola ügyében, hogyha valamilyen formában nemzeti üggyé tesszük! Az egész Föld magyarsága számára persze!
Mindjárt megfogalmaznám, hogy 'magyar nemzet' alatt a magyarul beszélõ és fõként gondolkodó kisebb nagyobb közösségek igen vegyes 'családját' értem, bárhol is éljenek a világban.
Itt idéznék néhány sort az egyik pilisi résztvevõ - az élmény megemésztését is szolgáló, különben mindenkitõl kért, és a többségtõl már meg is érkezett - beszámolójából:

"Hogyan lehetne érzékeltetni azt a rendkívül összetett hatást, ami egyszerre szólított meg legbelül, érintett meg a legszemélyesebben, s nyitott meg egy addig rejtett kaput, amelyen keresztül a még számomra is ismeretlen lelki tartalmak törtek elõ, hogy formát ölthessenek végre, hogy megnyilvánuljanak. Ez a nagyon személyes élmény szinte egyszerre született avval a felismeréssel, hogy ami létrejön nem csupán az enyém, hogy a másik emberért jön létre, neki szól, sõt benne van, belõle is van ... és megfordítva."

Van még a leírásban több szép fel és elismerés, elsõsorban a mûvészeti kreativitás katartikus élményével kapcsolatban, de ... A Pilisben, (- amely hely "szentséges" lehetõségeirõl ma már csak az nem tud, aki nem akar -) történtek részletes feldolgozása még folyamatban van, úgyhogy ezt itt most nem boncolnám tovább.

"FELIS"
Akinek viszont ennyi jó kevés, - annak be tudok számolni még egy jelentõs tényrõl: ez év áprilisában megalakult Budapesten a "Felfelé-Iskolakör" (FELIS), mely társadalmi szervezet a Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem, Népfõiskola (lehetõleg) magyarországi létrehozását tûzte ki elsõdleges céljául. Elnökké a világhírû muzsikus, és - többek között - a Magyar Szemle szerkesztõbizottsági tagja, Szabados György választatott, otthoni alelnöke Kemény Bertalan - többek között - a Budapest és Környéke Népfõiskolai Szövetség elnöke, míg másik alelnöke e sorok írója - többek között - a Koppenhágai (újjáalapított= "Régi") Hamvas Béla Klub alelnöke lett.

Ha még azt is hozzáteszem, hogy nyáron egy "Látókörvezetõképzõ" kurzus is volt otthon a Hamvas Béla Klub sok éves "olvasó-látó-beszélgetõ köri" tapasztalataira, valamint a David Bohm által kezdeményezett "holografikus dialógus-csoport mozgalom" teoretikus anyagaira is támaszkodva a Klub jelenlegi elnöke, a Koppenhágai Egyetemen tanító Kovács László Béla vezetésével; továbbá az Inge Houmann segítségével is kidolgozott dán felhívásainkra, anyagainkra mintha elkezdenének reagálni a jó dánok; hogy talán az északi-nyugati magyarság is elkezdte kapiskálni miért volna a számára is létfontosságú az ügy; hogy a Kárpátmedence más országokban élõ magyarjai közül is sokan jelezték már érdeklõdésüket, akkor ... Csak azt mondhatom, hogy dacára annak, hogy a "klub konyharészleg puccsa" után újjá kellett alapítanunk a Koppenhágai Hamvas Béla Klubot, hogy legtöbb otthoni önkéntes aktivistánk a szintén üzletté átalakítani kívánt kultúra serény kis dolgozójaként is folyamatosan kénytelen hányni a 'manager cigánykerekeket', vagyis kevés ideje-energiája marad a legfontosabb ügyekre, hogy még mindig nem volt hajlandó bejegyezni szervezetünket a Cégbíróság, hogy az utóbbi hónapokban legtöbb FELIS ügyben fontosabb postai küldeményünk eltûnt (a négykézláb "Európába" igyekvõ demokratikus Magyarországon !?!), hogy mintha egyre többen húzódnának vissza számunkra ismeretlen fenyegetésektõl, vagy pletykáktól megriadva, vagy az igazi szabadság enyhe fuvallatától is ijedten megdermedve (- Hamvas szerint ez lenne az egyik legfõbb bûnünk és büntetésünk!) - akkoris történt ez évben valami eltörölhetetlen, és visszahívhatatlan, amit most Karácsonyi-Újévi ajándékként szeretnénk átnyújtani mindazoknak, akik tudnak értékelni egy ilyen, esetleg ma még talán hihetetlen lehetõségekkel, feladatokkal és bizony követelményekkel is járó ajándékot. No és természetesen meg szeretnénk köszönni mindazok munkáját, segítségét, hitét, akiknek köszönhetõen még e szellem-téli, sûrû üzleti-félhomályos ezredvégi alkonyatban is maradt némi reményünk egy igazi újrakezdésre és nekiindulásra!

Koppenhága 1997 december


Lázár Ervin János
mûvészeti oktató


Köszönettel tartozom a Koppenhágai lRégil Hamvas Béla Klub azon tagjainak Ungváry Ildikónak, Farkas Jenõnek, Kovács László Bélának (aki az angol nyelvû idézetek fordításában is segített), valamint Vincze Iván Eugénnak (külön a német nyelvû idézetek 'kapásból való' fordításáért), akik ezúttal sem sajnálták az idejüket és energiájukat arra, hogy elolvassák és véleményt mondjanak mind a fordításról, mind az utószóról. Ami sikeredett, abban komoly részük van, a hibákat magamra vállalom.

A "Felfelé-Iskolakör" (FELIS)
(c/o /D.G./ Béla Hamvas Klub)
FELIS PMKIK, Városház u.7
1052 Budapest t./fax: 118 6806

/Den Gamle/ BÉLA HAMVAS KLUB
> /A Régi/ Hamvas Béla Klub<
Ungarsk-Dansk-Intemational Venskabs og Selvbefrielses-Kunstforening
c/o Ervin János Lázár nastformand/alelnök
DK-2200 Kobenhavn N, Husumgade 13.2.th. t./fax: (+45) 35 832470
Girobanknr.: 16620122


Néhány szó az azóta történtekrôl: A FELIS - bôl nem lett semmi. Majd egyszer kiderül az is, ki, miért szabotálta el. Mindenesetre nem Szabados György, és nem e dolgozat írója a felelôs a dologért! A 'módszer' további próbáiról, és formálódásáról bôven lehet olvasni az Iskolaügy rovatunkban. Legaktuálisabb az 'Add tovább!' pályázat és hirdetményvázlat! Ajánlott olvasmány még a 'Mit tanít Hamvas Béla?!', és a 'Megváltás' címû esszéféleség. A Klub maroknyi csapata azóta is dolgozik, (ki amennyire bírja). Az írás idôszerûségét aligha kell aláhúzni, ma a 'tudásalapú társadalommal' szélhámoskodó üzletvilág idején.

('01.03.25.L.E.J.)