A Budapest Környéki Népfőiskolai Szövetség elhatározta, hogy pótolja azt a hiányosságot, amellyel a magyar könyvkiadás tartozik a népfőiskola és az újkori Dánia egyik megteremtőjének, N. F. S. Grundtvignak. A 2010-ben megkezdett engedélykérő és fordítói munka eredményeképp 2011 márciusában megjelenhetett Ebbe Kløvedal Reich dán író NAPSÜTÉS ÉS VILLÁMLÁS – Grundtvig és az élethez írt dalai című, igen alapos, mégis olvasmányos ismeretterjesztő, népszerűsítő életrajza, amely egyben eredetileg ugyancsak magába foglalja Grundtvig legjellemzőbb 50 versét is.

A könyv magyar kiadásával az a szándékunk, hogy Grundtvig szellemiségének megismerésével, megértésével megerősödhessen a magyarországi népfőiskolai, szabadoktatási mozgalom, másfelől közreadjunk a magyar olvasó számára ismeretlen, ám legfontosabb világi és egyházi verseit, különös tekintettel arra, hogy Grundtvignak mindmáig mindössze 3 költeménye jelent meg magyarul, különféle kiadványokban.

Nikolaj Frederik Severin Grudtvig (1783-1872) dán író, költő, történész, reformátor, lutheránus lelkész. 1810-ben szentelték pappá, de reformátori tevékenysége miatt élete végéig hadakoznia kellett a dán állam-egyház maradi képviselőivel. Ezen közben kezdte szervezni a mindmáig nagy jelentőségű dán népfőiskolai mozgalmat. A 19. század első kétharmadának legreprezentatívabb dán művelődéstörténeti alakja, aki költői tevékenységére alapozva fejtette ki népnevelői, történészi és papi-reformátori működését. Skandináv nemzeti-romantikus eszmékkel átszőtt monarchikus, felvilágosodás kori felfogása ellenére a parlamentarizmus előretöréseit is rugalmasan követte. Radikálisan megreformálta a bürokrata lutheránus klérust, a vallási közösségeket spontán demokratikus alapokra helyezte, megszervezte a kisbirtokos, és zsellér fiatalság gyakorlati nézőpontú, közösségi szellemű, tömeges és ingyenes oktatását és nevelését, és friss lendületet adott a dán polgári fejlődésnek. Eljutott a „népegység” (folkelighed) fogalmához, amely a magyar viszonyok között inkább csak körülírható. Sok kötetes irodalmi tevékenységének jó része cikk, vitairat, tanulmány, illetve prédikáció, és a skandináv nemzeti romantika megalapozására törő mitológiatörténeti és nyelvújító írásmű. Verseiben, zsoltáraiban, himnuszaiban, népdalszerű énekeiben szenvedélyes, költői képekben, metaforákban gazdag nyelvű, mély vallásosságról tanúskodó líra jelenik meg, mellyel világirodalmi rangját megalapozta.

A szerző, Ebbe Kløvedal Reich (1940-2005) dán író, publicista, fordító. Történelmet tanult a koppenhágai egyetemen, újságíróként dolgozott a baloldali Politsk Revy c. folyóiratnál. Az 1960-70-es években számos politikai témájú könyvet írt, melyekben romantikus antikapitalista–antimilitarista felfogásának adott hangot. Álma a dán hagyományokra épülő közvetlen demokrácia megteremtése volt. Szépirodalmi műveiben felvonultatta a dán történelem legnagyobb alakjait, és a krónikás szemszögéből mutatta be a mai dán valóságot. Egyik legfontosabb és legkeresettebb műve a ’Frederik. Népkönyv F. N. S. Grundtvig koráról és életéről’, 1972, amelynek témája a „dánság” megtalálása a mában. Egyéb fő művei: ’Utazás a messiáshoz’, reg. 1974.;’Barát és ellenség’, 1977; ’Az elsők, 30 elbeszélés Dánia születéséről’, 1981; ’Az eke és a két kard’ reg. 1982.;’Teknősbékakirály’ reg. 1985 stb.

A kötet fordítója*, Lázár Ervin Járkáló Magyarországon született 1953-ban, de 33 éves kora óta Dániában él, dán állampolgár. Művészeti oktató, népfőiskolai tanár, grafikus, de színházi előadásokat is írt, illetve rendezett. 1989-ben alapította a koppenhágai Hamvas Béla Klubot. A klub honlapjának szerkesztője, különféle fordításait itt közli. Számos kiállítás, előadás, találkozó, kiadvány, film, és Hamvas Béla Északi korona című könyvének dán, valamint Petter Bjerck-Amundsen: Søren Kirkegaard kezdőknek című művének magyar kiadása fűződik a nevéhez. Magyarországon több alkalommal népfőiskolai képzést vezetett az utóbbi években.

A műfordító, Muzsay András (1946-) újságíró, népénekes előadóművész és zenei fordító. Az ELTE magyar-orosz tanári szak elvégzése után újságírónak állt, közben mintegy 25 éven át az országot járta felnőtteknek és gyerekeknek szóló folk, country, blues, ballada előadóestekkel, melyek fontos része volt az angolszász nyelvterület általa lefordított nép- és műdalainak megismertetése, tanítása. E témáról a Magyar Televízióban is tartott kisebb előadásokat. Dalfordításai más előadók lemezeiről és saját előadású hanghordozóiról is ismertek. Grundtvig műfordításait magyarra történt nyersfordításból, de annak figyelembevételével készítette, hogy ezek Dánia-szerte mindmáig énekelt egyházi és világi művek, s így magyarul is olvashatóvá, sőt énekelhetővé váltak.
 
A kötet 3000 forintos áron, az alábbi címen rendelhető meg: Budapest Környéki Népfőiskolai Szövetség, Nagy Júlia elnök bknsz@t-online.hu

* A nyersfordítást a Hamvas Béla Klub önkéntes Lazarus fordítói munkacsoportja készítette! A nevét adó felelôs persze az elnök: Lázár Ervin Járkáló;-)

Miklóssy Endre
TÖBB ÉLETERŐT !
(Ebbe Klövedal Reich : Napsütés és villámlás –
Grundtvig püspök élete és műve.)
x

„Mint ahogyan a szarvas bőg
A hűsítő patak után,
Úgy vágyik szomjas lelkem hőn
Te utánad, Uram, Atyám,
Mert te vagy az éltető forrás,
S én úgy innék, innék, mert nincs más,
Mi szomjam végleg oltaná.”
A 42. zsoltár Grundtvig feldolgozásában. (Muzsay András ford.)

Grundtvignak, a dán újjászületés apostolának jószerével csak a nevét ismertük eddig, és határokon túl terjedő nagy művét, a népfőiskolai rendszert. Pedig figyelemre méltó és érdekfeszítő egész személyisége, életműve, gondolkodása. Magának a népfőiskolának az alapjait is világosabbá teszi. Számunkra pedig külön érdekes azért, mert a problémák, amikkel szembe találkozott, igencsak hasonlatosak a mi problémáinkhoz, és éppen ezért a megoldásaiból is tanulhatunk. Ez a 2000-ben íródott, most magyarul megjelenő életrajz fontos útmutató is lehet számunkra jelenlegi válságos és zűrzavaros helyzetünkben.

Dánia egy mihozzánk magyarokhoz eléggé hasonló sorsú, kicsivé tett ország. Ennek az okai is hasonlóak. Ellenséges szomszédok, külső túlerejű hatalmak támadásai sújtották a 19. században, felváltva angolok, svédek, németek. Elveszítette területének jó részét, mindenekelőtt Norvégiát, amellyel 800 éven keresztül közös államot alkotott, és amely időnként, régibb katasztrófák alkalmával, az ország megszabadulásának a bázisa is volt. 1815-ben a bécsi kongresszuson már az is felmerült, hogy az egész országot meg kellene szüntetni. (Még annyiban is van köztünk hasonlóság, hogy közjogi értelemben ez a kongresszus a mindaddig létező, bár Habsburg uralkodó vezetése alatt álló Magyarországról se vett tudomást, mindössze az Osztrák Császárság tartományának tekintette. Innen kellett aztán visszanyernünk a szabadságunkat 1848-ban.) A belső meghatározó ok is hasonló, a vezető rétegeknek az érzéketlensége a valósággal szemben, és a nép magára hagyatottsága egy posztfeudális-abszolutisztikus rendszerben. Hasonló volt a társadalmi feladat is, a rendiség feloldódása egy polgári berendezkedésben, a földműves parasztság polgárosodásával. Ez a dánoknak jobban sikerült. Talán mert mélyebb, spirituális alapja volt egy olyan lelki megújulásban, ami közvetlenül támaszkodott a hagyományaihoz ragaszkodó parasztság vallásosságára. Újjászületési mozgalmuk a miénktől eltérően emiatt lehetett folyamatos és teremthette meg végül a dán nép olyan egységét, ami aztán kibírt minden további történelmi vihart. Grundtvig pedig ennek az egységnek a legfontosabb összekovácsolója, és egyúttal szimbóluma is.

Az evangélikus lelkészcsaládba született Grundtvig kezdettől találkozott korának egyik alapproblémájával. Az újkori európai történelem rendkívül negatív fordulata volt az „államegyház” kialakulása, egyike valóságos problémákra, esetünkben a vallásháborúkra adott rossz megoldásoknak. „Az egyeduralom az Istennek leginkább tetsző berendezkedés” – tanítja a felvilágosodás racionalista teológiája az életrajz-író tömör összefoglalásában, imígyen alapozván meg az abszolutizmust, amit a hivatalos evolucionista történetírás mindmáig „szükségszerű fejlődési foknak” hajlamos tekinteni. A 19. századi szabadelvűeknek viszont az egyik legfontosabb követelése volt az egyház és az állam szétválasztása, mert enélkül a politikai szabadság alapját képező lelkiismereti szabadság nem lehetséges. Grundtvigot ugyan aligha tekinthetjük szabadelvűnek, de az államegyház-ellenességben teljességgel egyetértett velük, igaz, más kiindulásból : a hivatali hatalommal szabályozott hit ellentétes a lélek szabadságával. Ez őnála nem csupán elméleti tézis, hanem az egyik aktuális kérdése a dán egyházi és vele szorosan összefonódó társadalmi életnek, amelynek a robbanásig feszült problémájává vált a jyllandi elmaradott parasztok ragaszkodása ódon zsoltároskönyvükhöz, mialatt az államegyház vezetői a racionalista, engedelmességre oktató hivatali szemléletű énekeskönyvet írták elő kötelező érvénnyel, és szankcionálták hatalmi szóval. Grundtvig viszont nem csupán mellé állt a régi, pietista szellemű zsoltároknak, hanem maga is zsoltárokat költött ebben a szellemben. Rengeteget, amelyeket mai napig énekelnek a dánok. (Hála Muzsay András remek fordításának, most mi is élvezhetjük ezeket a természetközeli északi keresztény romantika szellemében írott, engem Caspar David Friedrich festményeire emlékeztető verseket.)

A célja, mint mondta, mindezzel az volt, hogy „beszéd és ének révén feljavítsák a dánságot.” (Melyikünknek ne jutna itt az eszébe Kodály Zoltán és az ő „éneklő Magyarország” célkitűzése ? Csakhogy Dániában énekelnek mind e mai napig. )

A hivatali tekintéllyel való szembenállásnak ezen a pontján találkozott Dánia leghíresebb fiával, Kierkegaardal is, aki fulmináns, botrányt kavaró írásokban támadta a lelkiismeretet és a gondolkodást gúzsba kötő államegyházat, benne a „megélhetési papokkal”. Ebben teljes az egyetértés kettejük között. A hivatali alárendeltség elvét egyikük sem tekinti valóságos egyesítő erőnek. Itt azonban máris elválnak egymástól. Kierkegaard apokaliptikája szerint egyesítő erő már nincsen. „A nép átvette a hatalmat, és egyfajta normalitás-zsarnokságot vezetett be – idézi őt Reich – amit csak akkor lehetett volna megdönteni, ha a nép egyénekre bomlik. Eljött az ideje az egyén kategóriájának.”. A közösségbe tartozás által jelentett korlátozást zsarnokságnak tekinti szemben az egyén szabadságával, ami csupán Isten változatlanságával szemben korlátozott, sőt még ott is megmarad a választási lehetősége. Fülep Lajos ennek megfelelően határozta meg kritikailag ezt a szellemtörténeti szerepet úgy, hogy „út az individualizmusba”.

Grundtvig, a cselekvő ember azonban a lélek szabadságát nem látja ellentétesnek azzal, hogy a közösséghez tartozunk. Habár egyetért azzal, hogy nevetséges dolog „keresztény államokról” beszélni, ugyanakkor tagadja, hogy az egyesítő hit kiveszett volna a népegyházból, vagyis elutasítja az érzés racionalista kalodája mellett a gondolat individuális elzárkózását is. „Az értelem egy érzés, ami önmagát felismeri, és ezt csak úgy teheti, hogy olyan tettre bírja magát, ami megmutatja, micsoda valójában.” Hát ez igazán ellentéte Kierkegaard Ábrahámja töprengésének…De azért érdemes eltűnődnünk e filozófiailag nem túlságosan képzett ember gondolatának következményén.

„Fény, ha nincs meleg,
Csak talmi remény.”

Írja egyik zsoltárában, mintegy előzetes kritikájaképpen a „Stallwarm” néven leszólt emberközi kapcsolat nietzscheánus elutasításának, ami azután gondolkodók nemzedékeinek lett a jelszava mind e mai napig. Grundtvignál ez nem egyszerűen elvi megállapítás, hanem egész munkálkodásának, a gyülekezet, a nép és az iskola szilárd alapra helyezésének a fundamentuma, miután egész életvitelének az alapja is. Az életének, amelynek a fontosságáról az utolsó óráiban így beszélt : „Nem félek a haláltól, de ellenségem.”

A vitalitása lenyűgöző, az életrajz erről bőségesen beszámol. Itt elég erről annyit, hogy még 75 éves korában is megnősült és gyereket nemzett. „Beoltotta az egyházat a nemiségtől való félelemből eredő ájtatos cölibátus ellen, ami egyébként általános volt az európai kereszténységben” – írja róla Reich.

„Csak bolond, ’ki szégyelli
Isten művét s en-világát.”

Így alapozza meg teológiailag az ő erőtől duzzadó, bár kétségkívül extravagáns életét is. Ami valóban nem is tetszett mindenkinek. Túl azon, hogy a hivatalos egyházi és állami körök számára egész életében botránykő volt, a kényesebb ízlésű értelmiségieket is riasztotta túlméretezett-színpadias egyénisége. „Túl sok van belőle.” Andersen egyszer alig állhatta meg, hogy ki ne nevesse, Kierkegaard meg lesújtó kritikába foglalta : „jódlizó hegymászó és bömbölő kovács”. Mindazonáltal többről van itt szó, mint a színpadiasság kritikájáról – Kierkegaard magát a népegység-alapgondolatot tartja „fojtogatónak”, a szellem megrekedésének egy elmaradott formába való bezárkózással, és nem is éppen oktalanul. (Lásd minálunk a Petőfi-epigonok problémáját).

„Legyetek gyorsak a hallásra, de nem az ide-oda hallásra, hanem hallgassatok fölfelé, mert onnan felülről csak jó újdonságot hallotok. Késedelmesek a szólásra, mert az a fecsegés, amibe mi idelent hamar bele keveredünk, csak arra alkalmas, hogy a jó és tökéletes ajándékokat kevésbé jóvá és tökéletessé tegye.” – írja Jakab apostol levelének a kommentárjában, ezt a mi siralomvölgy-világunkat az égitől radikálisan elválasztva. Grundtvig azonban az örökké megújuló élet nevében másképpen választja el ezeket.

Templom az egyház, régi ház,
áll, noha tornya leomlott;
büszke szép dísze porladt váz,
harang szava mégis kong ott,
ifjat és aggot hív fennen,
lelke bár rég elaggott benn
pihenést vágyó betegként.

Rímel erre a következő vers.

„Tán klastrom állt itt egykoron.
Bence-nap éjén köd-torony
Fehérlik s kong elsüllyedt harangja.”

Ady Endre „Séta bölcső-helyem körül” versében, Debussy „La cathedrale engloutie” hangképében ad ekképpen művészi formát a pusztulásnak.  Grundtvig azonban másfelé tart, amit az Újszövetségre támaszkodó hitében tehet meg, Pál apostol nyomán az élő igét felidézve és szembe állítva a holt kultúrformával :

„Urunk bizonnyal nem lakik
Kézzel építendő házban.
(…)
A szellem templomépítő
Nem pap, s nem úr, hittérítő :
Szó szentesíti a házat!”

Egyházépítésének ez az alapja, egyúttal konfliktusainak a forrása is a hivatalos egyházzal. (Reich írja, hogy ezt az utolsó versszakot nem szokták énekelni még ma sem.) A lényege ennek az igehírdetés szabadsága, ami ugyan Luther  tanításának megfelel, de az államegyház tekintélyének ellentmond. Maga a probléma azonban nem egyszerű. Grundtvig egész életében ki volt téve annak a nyomásnak, hogy lépjen ki és alapítson szabadegyházat, ő azonban mindig szembeszállt ezzel a szektás felfogással. „A keresztény gyülekezetet jobban szolgálja, ha a szabad papválasztás a népegyházon belül történne, mint ha azon kívül” – mondta. Mélyértelmű az indoklása is e farizeusinak tekintett szakadás elutasításának : „Egy szabad keresztény gyülekezet többé-kevésbé önmaga szenteskedésébe bukna bele, abba, hogy tökéletes kereszténynek tekinti magát.”  

Így fogadja el elsőként a hivatalos egyházból kitaszított nagy ellenfelét, Kierkegaardt is a szabaddá tett egyház nevében : „Lehetne pap  anélkül, hogy olyan cselekedetre kényszerítenék a kereszténységet illetően, ami ellenkezne azzal, amit hivatásának tart.”

E két nagy ellenlábas dán prédikátor szintézisét talán egy magyar prédikátor teremthette volna meg. Fülep Lajos 21 évesen fedezte fel, Magyarországon elsőként, Kierkegaardt, Harald Höffding koppenhágai filozófiaprofesszor német nyelvű könyvéből, akivel azután levelezett is. A tízes években pedig, lelkipásztori hivatástudata megszilárdulása után, éppen Dániába készült Kierkegaard tanulmányozására. A háború egyebek között ezt is meghiúsította.

Fülep küldetéstudta azonban tulajdonképpen grundtvigiánus. Az élet szentségéről, a gyülekezetről, a népről, a nemzetről, az anyanyelvről, a lelkipásztori hivatásról hozzá hasonló nézeteket vall. Bizonyos fokig a későbbi „népi mozgalmat” előlegezi, aminek a társadalmi lényege csakúgy mint Dániában, a parasztság polgárosítása, beemelése a nemzetbe. A lényeges különbség, vagyis az, hogy a spirituális dimenzió hiányzott a magyar mozgalomból, Fülep Lajosra éppen nem jellemző, ellenkezőleg, létfontosságúnak tekinti. Épp ez választja el leginkább a népi íróktól. Másrészt meg rálátása is volt Grundtvigra, azzal a Nietzschén iskolázott, teológiailag és filozófiailag is mélyen megalapozott gondolkodásával, amely pontosan felismerte azt is, hogy mi van az individualizmuson túl.

Grundtvig tevékenységének a kulcsfogalma a „folkeligheden”, ami annyira sajátságos, hogy Lázár Ervin frappáns magyar megfelelő híjján, némi bevallott zavarral „népegységnek” fordította. (Különös pedig ez a hiány, hiszen a nép egységének a normatív, megvalósításra váró igénye volt a magyar népi mozgalom lényege is. Miért nem alkottunk rá fogalmat ?)

A gundtvigi „egységnek” hármas, összefüggő tartalma van. Szociális, ami őnála egyenértékűséget jelent, amit többre tart, mint az emberek különbözősége miatt eleve utópikus egyenlőséget. Ennek az alapja a közös nyelv és a közös történelem, intézménye pedig az iskola. (Arról, hogy az iskolával kapcsolatban ez milyen igényt vet fel,  később ejtünk szót.) A másik a nemzeti, ami a nép akaratának a kifejeződése. Ennek az állam az intézménye, amely érvényesíti a népi közösség értékeit és céljait. A harmadik pedig az univerzális, a sokszínű szellemi élet dimenziója, aminek az intézménye az egyház. Azonban nem hatalmi pozícióból. „Igazi keresztény hit csak a szabadságban fejlődhet ki”, ahogyan az életrajz szerzője írja. A szabadság másrészt nem azonos a libertarizmussal, mert a szellem uralma alatt áll. Ennek is komoly iskolapolitikai összefüggései vanak.

Grundtvig felfogása a szabadságról-népegységről tehát jelentősen eltér a nemzeti liberálisok demokrácia-felfogásától, mégpedig előnyére. Hiányzik belőle az a rögeszmés nacionalizmus, amely „egyik szerencsétlenségből a másikba taszította Dániát” Reich szavával. Ezzel szemben megteremtette a dán parasztság fölemelésével a dán népet. A polgári liberalizmusnak és a paraszti konzervativizmusnak ez a szintézise az, ami a dánokat mitőlünk előnyükre megkülönbözteti. („Dánia földje a nép tulajdona úgy, hogy privát személyek csak használati jogot kaphatnak.” Mi magyarok ezzel kínlódunk mindmáig, már jó másfélszáz éve.)

Grundtvig egész lénye és tevékenysége Luther alapján áll, az egyetemes papság elvén. A harca az egyház hivatali hierarchiája ellen a lélek szabadságáról szól. Ténylegesen főleg az igehírdetés szabadságáról, ami a korszak Dániájában valóságos társadalmi probléma volt. Ez lenne maga az Élő Egyház. A nagy és mindmáig megválaszolatlan kérdés az, hogyan biztosítja e szabadság egyúttal az egységet. Grundtvig számára ez létfontosságú kérdés volt.

Mellőzve a filozófia és a teológia ezzel kapcsolatos elvont elmélkedéseit, nézzük meg inkább a konkrét valóságot. „Grundtvig palástja alatt” elfért és mind e mai napig elfér az egész dán nép. „Azok a Gruntvig-ikonok, amelyek oly sok dán otthon falát díszítik, ősz szakállú öreget mutatnak, köztes állapotban a télapó, a roggyant agg és a Mi Atyánk között. És igenis szimbolizálják azt a mindent átölelő, a népegységben hívő, bizalomteljes, harmonikus egyesítő erőt, ami áradt belőle. Azt mondják, hogy mindannyiunknak helye van szárnyai árnyékában” – Reich. Ez az egység eredetileg az ő személyében volt meg, és vele együtt mintha szerte is foszlott volna. Még a saját gyülekezete is hamarosan négy részre bomlott nem dogmatikai, hanem szervezeti ellentétek miatt. 

Nemcsak egyesítő, hanem megosztó személyiség is volt a saját korában és azóta is, maguk a dánok is fölöttébb ellentétesen ítélik meg. „Az őt követők kara szétesett abban a pillanatban, amint eldobta a palástját és meghalt – mondja az életrajz szerzője. – De az összes belháború ellenére a grundtvigi örökség mégis iránymutató erőként kristályosodott ki a dán történelemben.” (Ha már bele jöttem az összehasonlításba, ilyesmi minálunk nem létezik. Széchenyi-Kossuth, Tisza-Ady ősellenségekként állnak szemben egymással mind e mai napig a magyar köztudatban. „Mondd, te kit választanál?” hív fel öncsonkításra népszerű rockoperánk szövege. Mondjam azt, hogy úgy is nézünk ki ? ) Valamennyi, egymástól mégoly különböző mai dán politikai párt az ő örökösének tekinti magát. Szellemi ellenfele, a szabadgondolkodó Brandes, kesernyésen el kellett ismerje róla, hogy „tanításának növekszik az ereje, mert különféleképpen gondolkodó elméket hoz össze egy ideál nevében.” Ekképen lett például a náci megszálláskor az ő hagyatéka a nemzeti egység és öntudat legfontosabb hordozója.

Ez az egység irracionális, fogalmi gondolkodásba nem fér, és ennyiben rációellenes is. Mindenesetre kizárja azt a kizárást, amivel a fogalmi meghatározások tagadják egymást, és amivel a valóság egésze, a teljes jelenvalóság nem ragadható meg semmiképpen.  Erről az irracionális egységről írja Reich : „Azt  az élet és halál közti erjedést, amit kifejezett, lehetetlen összefüggő cselekvési programmá tenni. Az általános létfeltételeknek adott hangot az emberélet szenvedélyes szeretetével.” Ez sugárzik a himnuszaiból és zsoltáraiból. És maga a nagy ellenfél, a nietzscheánus harcos ateista Georg Brandes, a halálos óráján az ő Jézus-versét mondta el :

„Ha végórám hozzád közel,
Szerettem képében jövel
És ülj ide le mellém,
Beszélgessünk, mint két barát,
Hol látjuk egy a másikát,
Bajunk mind elfelejtvén!”

Minden, ami él, a földből nő ki. A földnek egy meghatározott részéből, és nem egy lila absztrakt ködből. Grundtvig, a viking óriás, a dán földből. Az ő egység-építő munkája a dán népé és a dán evangélikus egyházé. Legyen hát mindenki dán és evangélikus ? Ez igen messze állt tőle.

Példaszerű Slesvig esete. Ez a tartomány sokszáz év óta a dán király hűbérbirtoka volt, de többségében német lakosságú. A polgári nacionalisták mindenáron Dániához óhajtották csatolni (amiből azután számos bonyodalom keletkezett), Grundtvig azonban ellene szegült ennek, átmenetileg a népszerűségét is elveszítve emiatt. Az ő politikai elgondolása ugyanis a nyelvhatár volt.  Legyen mindenki saját maga, és legyen erős önmagában ! Az élő fa a világ legszelídebb, legveszélytelenebb teremtménye, amíg nyugodtan elidőz a földön, amelyből vétetett. De életveszélyessé válhat akkor, ha kivágják. Itt megint találtunk magyar analógiát, Karácsony Sándort, akinek ugyanez volt a hitvallása.

Ez pedig már egyetemes mérce. A dán prédikátor és társadalomszervező ezzel lépte túl hazája határát, a neve és a tanítása ezzel vált világszerte ismertté a népfőiskolai mozgalomban. Ez is dán talajból nőtt ki, voltaképpen a paraszttársadalom önszervező ösztönéből, amit Grundtvig  felismert és aminek formát adott.

 A kiindulási pontja az volt, hogy az 1814 óta immár kötelező népoktatás ide vagy oda, a parasztgyerekek nem szerettek iskolába járni és nem szerettek tanulni sem. Ezt a középkori skolasztikából meg porosz drillből összeállt konglomerátumot nevezte ő „fekete iskolának”. „Hiányzott a tanulási kedv, az alkalmas tanárok, sok volt a lógás, nagy a lustaság, sűrű a hiábavaló büntetés, szidalom, botozás. A szegény gyerekeket rászoktatták itt a kényeztetésre, lustaságra, tehetetlenségre, könyvmolyságra és az összes többi polgári alantasságra” – mondja erről. Másrészt ez az iskolarendszer biztosította a privilegizált osztályok túlhatalmát is. Ő pedig, aki egy ideig szintén tanított is, felismerte, hogy aki önként és kedvvel tanul, sokkal gyorsabb és jobb lesz, mint akit kényszeríteni kell erre.

„A társadalom a közös észjárástól függ. A népegységtől. Az ehhez vezető utat kell megalapozni” – írja Reich e programról, és egy pillanatra zavarba jövünk : nem Karácsony Sándor szövegét olvassuk most véletlenül ? Reich szerint „Grundtvig reménye az volt, hogy a gyerekeket nem tették teljesen tönkre az ilyen javítóintézetekben, ifjúként majd a népfőiskolán nyílt elmével megtanulhatják, miképpen is lehetnek dán állampolgárok és embergyerekek, nem pedig vizsgáztatott sárkánybábuk.” A vizsgarendszert magát rendkívül ártalmas, kiküszöbölendő intézménynek tekintette, és a népfőiskoláit épp ezért enélkül szervezte meg.

Az első népfőiskola Röddingben, Jylland félszigetén nyílt meg 1844-ben. Az alapja a résztvevők szellemi közössége a tekintély helyett, és maga az iskola nem objektív ismeretet, hanem „emberség-tant” közvetített. Mindazonáltal Grundtvignak kezdettől szembe kellett néznie azzal az alapproblémával, amit londoni tanulmányútján látott. „Az embereket a gépezet csupasz eszközökké alakítja a gépmester kezében, lélektelen rabszolgákká a gyártulajdonosok földjén”, miközben kiszorítja a kézműveseket. „Világunk öreg napjaira nem tud anélkül megbékülni, hogy libamájról, borjúhúsról, gőzkalapácsról és politechnikai iskoláról ne álmodna.” – írja egyik levelében. Meg kell hát tanítani az embereket, hogyan védhetik meg a szabadságukat, és éppen ez volna a népfőiskola legfőbb célja is. Így azonban a praktikus ismeretek oktatása is szükségképpen bele került a tanrendbe.

Grundtvig idejében – mondja Reich – a változásokat a paraszti társadalomból az ipari társadalomba való átmenet, az egyeduralomból a néphatalomra való váltás jelentette, ennek az igénynek felelt meg a népfőiskola. Az ezredfordulón viszont abszolút elsőbbsége lett a munkaerőpiac által megkövetelt oktatásnak-képzésnek, ahol az egyén szakmai kiképzését a lehető leghamarabb kell elkezdeni és minél hatékonyabban véghez vinni. Van-e megoldás ?

„A grundtvigi iskola célja a szabad szellem és egy szabad nép demokratikus állampolgárainak előhívása, szeretettel. Természetesen ennek is változnia kell, az idők kihívásával együtt. De csak annyira, hogy a cél megmaradhasson. Ha túl kicsit változik, konok és szektás lesz. Ha túl sokat, feledékeny. Az ösvény a két szélsőség közt egyre keskenyedik.” Így foglalja össze a tanulságot.

A könyv rövid áttekintést ad a népfőiskolai mozgalom elterjedéséről is szerte a világban. A jelszavát alighanem abban a ghanai népfőiskolai előadásban találhatjuk meg, hogy nincs értelme a dán modellt erőltetni, ellenkezőleg, a helyiek legjobb kulturális tradícióiból, életükből és értékeikből kell kiindulni. Ha ez hiányzik, akkor hiányzik a motiváció, a tanulni vágyás is. A mozgalom lényege – foglalja össze ez az afrikai – az egyenjogúak párbeszéde, a kedvvel végzett tanulás, a történelmi alapra épülő népközösség, a szabadelvűség és a hit, a tönkre nem tévő fejlődés.

Magyarország csak egyetlen példával került bele a könyvbe, a hantosi népfőiskolával, e kiváló agrárképző intézménnyel, amelynek élő dán kapcsolatai is vannak, nyilván ezért volt róla tudomása a szerzőnek. Holott tekintélyes múltról számolhatnánk be, az erdélyi Balázs Ferenctől és a sárospataki Újszászy Kálmántól kezdve a tatai népfőiskolán át a háború után – igaz, rendkívül rövid – virágzásnak indult mozgalomig. Nem a szerző hibája, hogy ezekről nincs tudomása. Hiszen mi magunk is alig-alig tudunk minderről.

Segítsen hozzá ez a könyv a magyar önismerethez is.