Királyság a MAGosban!;-)

Ginkgo (6 1/2 éves, Dánia) : "Volt egyszer egy krokodil és magának csinált egy labirintust. Azt mondta, ha valaki jön ebbe a labirintusba akkor bújjatok el - (Ezt a sok kicsi zöld krokodilnak mondta.) és ne menjetek utána mert a többiek majd elkapják! És ha elkaptátok, akkor hozzátok ide és megeszem majd vacsorára. De, hogyha egy királylány, akkor feleségül veszem. De, hogyha a királyfi ezt megtudja, és megöl, örömmel meghalok, és azt kívánom neki, hogy vegye feleségül az én feleségemet. Puszilom!" (03.08.21)



Edo (25 éves, Finnország): Gyermekkorom elsô megrendítô meseélménye Andersennek a Kis hableánya volt. Még olyan kicsi voltam, hogy nem tudtam olvasni, ezért a nôvéreim olvastak fel nekem. Érdeklôdve hallgattam a mesét, olyan szépnek ígerkezett. A meséhez meg olyan gyönyörû illusztrációt készítettek a lépcsôn ülô hableányról meg a hozzá lesietô királyfiról, hogy mindkettôjuk szerettem volna lenni. Aztán a mese véget ért. Döbbenten hallgattam, nem akartam hinni a fülemnek, elhinni, hogy létezik ilyen mese. Elôször értettem meg, hogy a jó nem mindig nyeri el jutalmát a klasszikus mesékbôl ismert módon. Annyira fájt az igazságtalanság, amit akkor pöttömke leányként fel bírtam fogni, hogy keservesen megsirattam ezt a mesét. Sírtam bánatomban, de leginkább tehetetlen dühömben, hogy ezt már nem lehet helyrehozni, már nem lehet a végét újraírni, ezt a mesét már mindig csak így lehet olvasni. Eldöntöttem, hogy megutálom Andersent, aki ilyen gonosz mesét írt. De ahelyett, hogy megutáltam volna, furcsa mód vonzani kezdett. Rongyosra olvastuk mindegyik Andersen könyvünket. Ekkor megpecsételôdött sorsom. Két pecsétet is kaptam. Az egyik europaiságomat pecsételte meg. Hét évesen már nem ízlettek azok a klasszikus mesék, amelyekben a jó mindig, következetesen elnyeri jutalmát kiírtva a rosszat. Ebbôl következett, hogy az amerikai happy end-ek sem ízlettek. A másik pecsét habot pecsételt rám, a lányra.



 A királyfi

A királyfi olyan fiatal volt még, hogy nem is tudta magáról, hogy milyen fiatal. Azt hitte magáról, hogy öreg. Volt is a tartásában valamiféle hajlott fáradtság. Két méter magas volt és úgy gondolta, hogy a magasság egyenesen arányos a korral, ezért, ha körülnézett szûk környezetében, matuzsálemi hangulatba esett. Nem bírt semminek örülni. Királyi szülei igyekeztek kedvébe járni egyszem fiúknak, óvták széltôl, fagytól, mindig szem elôtt tartották, nehogy baja essék. Mindent megadtak neki, amit csak egy fiatal trónörökös megkívánhat. Egyszer egy öreganyó vetôdött palotájuk elé, pont amikor az ifjú kilovagolt a kapun. A jószivû királyné szeretett adakozni. Ha már a saját fián nem tudott segíteni, legalább másokon próbált, így rögtön az öregasszony elébe sietett egy kis, batyuba csomagolt eleséggel. Amikor az anyó átvette az alamizsnát, mondta a királynénak: "Láttam a fiát, nagyon szomorú szeme van szegénynek, pedig semmi másra nem lenne szüksége, csak egy kis életörömre." Ezzel hálákodva megköszönte a jótettet és elment a kapuban hagyva az álmélkodó királynét. Hm..életöröm...hogy ez nekünk eddig nem jutott eszünkbe, gondolta a királyné, és gyorsan berohant a palotába királyi férjével tanácskozni.Törték a fejüket három nap s három éjjel, de sehogy sem sikerült kitalálniuk, hogy azt honnan lehetne beszerezni.Törte a fejét a palota népe is, az udvari böcstôl kezdve az udvari bolondig, s vegül, mivel jobb ötletük nem támadt, úgy döntöttek, hogy kikérdezik a királyfit azokról a dolgokról, szolgáltatásokról, amit mindenfelé életörömként hírdetnek. Este meg is kérdezte a királyné, hogy :"Kedves fiam, ha megvennénk neked a világ leggyönyörûbb járgányát, hát örülnél-e neki?" Mondta a fia:"Örülnék neki édesanyám, hogyne örülnék." Hijj, de megörült a királyné, csaptak is ennek örömére nagy lakomát s másnap reggelre már ott is virított a palota elôtt a meseauto. A kiralyfi csak beült az ô nagy, szomorú szemével az autoba s kihajtott a palota udvarából. A királyi páros értetlenül  vakarta feje búbját. De elhatározták, hogy nem adják fel, fiúk boldogsága forog kockán, azért is beszerzik neki az életörömet. Egy hónap alatt úgy telezsúfolták palotájukat, hogy már nem fértek a sok örömtárgytól, ki kellett költözniük a nyári lakba. A nyári lakot gyönyörû, kerek szôlôszemektôl roskadozó szôlôs vette körül, szomszédságában a szomszéd király gyümölcsöse illatozott. Amint arra sétál egy szomorúszemû napon A királyfi, hát jön vele szemben az uton egy lány. Piros szoknyában, fehér ingben, csattogva a jókedvtôl úgy, de úgy dalolt, hogy dalától beérett az alma, forrni kezdett a hûs pincékben szunnyadó bor. A királyfi megbabonázottan bámulta a szembejövô lányt, ám akkor ámult csak el igazán, amikor a piros szoknya úgy ellibegett mellette,mintha ô ott se lett volna. Lehetséges, hogy nem vett észre, hogy engem, a kétméteres királyfit nem vett észre? - tûnôdött teljes magasságában. Izgatottan hazasietett és kijelentette, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem tudja, ki a piros szoknya tulajdonosa. A királyi szülôpáros szólni-köpni nem tudott, szégyellette magát erôsen, hogy eddig nem jutott eszébe a szoknya s a szoknyábavaló, amely egybôl betöltötte A királyfi szemét életörömmel. Gyorsan kiderítették, hogy a szomszéd király kis cselédlányával találkozott össze A királyfi. El is kérték rögtön a másnapi szüretre kölcsönbe s adta a szomszéd király, hogyne adta volna, jó barátok voltak a királyok. A kis cselédlány csengô hangjával s jó étvágyával felszerelkezve vidáman ment szüretelni, s felváltva hol dalra nyitotta száját, hol meg szôlôre csukta, s ezzel az édes ritmussal olyan boldogságba ringatta magát, hogy teljesen megfeledkezett a furcsa mód rászegezôdô, vizsgáló szempárokról. Aztán egy idô után mégiscsak észrevette a szôlôlevelek közül elôfurakodó tekintetet. Tetszett neki az a tekintet, hol öröm csillant fel benne, hol meg szomorúság törte meg fényét. A királyfi kétségbeesetten esett a röpködô fecske örömének állapotából a gubbasztó holló szomorúságáéba. Hol annak örült, hogy micsoda kincsre lelt, hol meg azon szomorkodott, hogy nem lesz képes megôrízni, biztosan el fogja veszíteni azt, hiszen megtudta, hogy másnap jár le a lány éve, éppen Szentmihálykor, haza kell mennie messzi-messzi földre. Aztán gatyába rázta magát s összeszedve minden bátorságát mégiscsak meghívta piros szoknyát az esti bálba. Éj asszonya pártfogásába vette a bátortalan fiatalokat s leple alatt jegycsókot váltottak. Az a csók azt jelentette, hogy szerelmesek és hogy együvé tartoznak. A lány másnap elment, de megígerte, hogy visszajön, mielôtt még egyet öregedne az esztendô. Találkoztak is még, igaz, hogy csak kétszer, mert nagy volt a távolság, hosszú az út. A királyfit féltékenység és kételkedés kezdte mardosni. Nem tudta elképzelni, hogy miért akar a lány iskolába járni, írni, olvasni tanulni ahhelyett, hogy rögtön az ô királyságát, talmi kincsét választaná. Egyszer csak nem röppentett fel több postagalambot, nem küldött több üzenetet. A lány megértette a csend hangját, a hallgatás üzenetét és válaszolt rá. Levelet írt a királyfinak. Megírta a levélben, hogy ô nem az a fajta örömtárgy, aminek az azonnali megkapásához A királyfit szülei hozzászoktatták. Hogy néha könnyû megszerezni bizonyos dolgokat, csak megtartani nehéz, máskor meg nehezen, kemény munkával szerzel valamit, aminek megtartásán már nem kell fáradoznod, nem kerül erôfeszítésbe, hanem természetes öröm a megtartására fordított figyelés,szeretô gondoskodás. Az öröm forrásának nem a birtoklástól, a birtokolni vágyott személytôl vagy tárgytól kellene függenie, hanem a lélek kincstóarából erednie. Az ember nem felhúzható játékszer, hogy kidobjuk, ha meguntuk hallgatni vagy, ha rögtön nem azt muzsikálja, amit mi akarunk hallani, nem is meseauto, amit lecserélünk, ha kijött a legújabb példány. Talán, ha A királyfi felnône kétméteres magasságához, képes lenne élni önmaga a saját maga életét, felismerni vágyait és dolgozni azok megvalósításán, akkor munkája gyümölcsénél nem lenne finomabb íz ínyének, az élet örömét nem kellene hajszolnia, mert az hûséges kutyaként házához szegôdne, küszöbére ülne. Szerette a lány A királyfit, persze hogy szerette, hiszen A királyfi volt az elsô ember, aki meglátta rajta a piros szoknyát, meghallotta dalos kedvét, megízlelte szôlôs száját. De, mégha minden betû leírasakor kés hasogatta is ujjbegyeit, le kellett írnia azokat a szavakat, le kellet írnia, mert igazán szerette A királyfit.
Teltek az évek. A lány egyszer vándorokkal találkozott, akik A királyfi földjérôl jöttek. Elmondták, hogy A királyfi a levél elolvasta után hagyott csapot-papot, szüleinek kincses palotáját, lovagi iskoláját, ahova szülei parancsolták járni és elszegôdött egy évre szolgának. Nem volt többé hajlandó szülei támogatását elfogadni, meg akarta tudni, hogy egyedül mire képes, önnön erejébôl mennyire boldogul. Aztán az év leteltével hazament. Apjától átvette az uralkodást s biztos kezekkel fogta a jogart. Találkozott egy királylánnyal, aki ugyan nem járt libegô piros szoknyában, nem is zengte dalolva világgá jókedvet, de ôsszel, amikor a szôlô zamatosra érett és a pincékben szunnyadó hordókban forrni kezdett a bor, a királylánynak is szôlôízû szája volt, amit A király boldogan fedezett fel s tévesztett össze a hablelkû leányéval. Kislányuk is született, gyönyörû csöppség. S A király szemében az öröm csak néha-néha jár lassú csárdást a szomorúsággal, amikor ôsszel piros szoknyás kislányával a szôlôsben sétál. (Kaptuk 03.08.21!)

Szabad újabb mesét írni példul arról, hogy kivel is van most a piros szoknyás lány!;-)


Itt jön a farkasmese: ...a pataknál meglát egy kis piros kengurut, ijedtében felugrik és elszalad mint a villám.
Amikor az öcséje megkérdi tóle - Barátom, miért ijedtél meg ilyen jól? - Mert láttam egy lávakrokodilt. Forróvizet ivott és túz jött a szájából. - Hol? Én is megnézném ezt a lávaizét - A folyónál. - Te!! Az csak egy kis piros kenguru. - Tényleg? Akkor rosszul láttam. Vennem kell egy új szemüveget (03.08.21)


Ginkgo nyuszik!>