Élet a paradicsomtáborban
Livet i Camp Eden
Carsten Jensen, 2004 august 27./Information

’Álldigál a dán egy mentális romhalmaz kellôs közepén’ írja Carsten Jensen a [2001] szeptember 11-ét követô, minden értéket átértékelô történelmi földcsuszamlásról. Új esszéjében, ami ma [’04 27. Aug. péntek] és szombaton kerül közlésre, semmit sem hagy ki a dániai átfogó pszychologiai és ideológiai összeomlással kapcsolatban [alkotott véleményébôl].

I.

Körben a harmadik világban találhatók a minden összetartó erô nélküli úgynevezett failed nations [öszeomlott nemzetek], amelyek szociális és gazdasági káoszba csúsztak alá. Pszychológiai és ideológiai értelemben a dán egy ilyen összeomlott nemzet.

Amikor a majdnem 80 éves szociáldemokrata dominancia megtört a 2001 novemberi választáson, és egy új közép-jobb kormányzat jutott hatalomra a Dán Néppárt parlamenti támogatásával, ezt politikai rendszerváltásnak és veritabel [igaz] kultúrforradalomnak nevezték. Noha nem volt az, sôt az ellenkezôje. Éppen a nemzeti önértés omlott össze, és a mostani kormányzat csupán tehetetlen adminisztrátora ennek az összeomlásnak.
Azt, hogy a dán egy mentális romhalmaz kellôs közepén álldigál azonnal lehet hallani, amint szóba elegyedünk vele. Nem elég, hogy az égegyadta világon semmiféle jövôbe mutató víziója nincs az országát illetôen, hanem ehelyett vadul váltogatja a düh és félelem tónusait, de hol az általános tehetetlenség, majd hirtelen a teljesen indokolatlan magasabbrendûségi érzés hallatik. Elszigeteltnek érzi magát és új közösségrôl álmodozik, a gond csak az, hogy valakik mindíg az útjába állnak, mégpedig: a többiek. Dán identitása sem nyugtatja meg, sôt csak úgy tudja felfogni a sajátján kívüli világot, mint provokációt. Az utóbbi években katonai szigorral újjáélesztett dán identitás-igaz-gyöngy ugyanis csak visszafelé közös [a többiekével]: a létéhez nélkülözhetetlen homokszemcse behatolása nélkül ugyanis nem is jöhetett volna létre a gyöngy. Bevándorlók nélkül nincs újjászületett dánság, nincs értékháború, nincs rendszerváltás, és nincs új kormányzat.

Egy 33 országban, 40.000 embert kikérdezô felmérés szerint a dánok Európa legboldogabb emberei. Még avval sem értük be, hogy elégedettnek nyilvánítsuk magunkat, felül kellett íberelni a definiálhatatlan és személyes szóval: boldogság, éppen, mintha egyfajta önhipnózisban tettük volna. A felmérés szerint viszont azt is mutatta, hogy mi vagyunk azok akik a legrészleteseb elvárásokat támasztjuk az élettel szemben. Nem annyira önellentmondásos ám a dolog, mint amennyire kinéz. Ugyanis nem csak akkor választjuk a diszkont árut, amikor ételt és ruhát veszünk. Ez a szokásunk bizony a boldogsággal kapcsolatban is így van. No és mint a diszkontáruval szokott lenni, hamar kifakul a boldogság is, avagy könnyen megromlik. Még mindíg úgy vagyunk, amint Johannes V. Jensen fogalmazta volt 1906-ban: a "viszafogottan boldog ország". Ez a mi közös dán sorsunk gyökere. Mint mindazok, akik kis adag elvárásokon élnek, eksztrém toleránasak vagyunk egymással, de nem azokkal, akik mást választottak. Miután az elvárásaink annyira színtelenek, nem merünk együtt élni olyan életmóddal, amely nem erôsiti bennünk a mi vagyunk a legjobbak érzést. Egy általunk kinevezett agresszív paradicsomban élünk, és ezért neveztük ki a demokráciánkat védelmezô iraki sivatagi elôörs táborát Camp Eden-nek, azaz ’Paradicsomtábornak’. Itt, Basrától északra fekszik a dán történelem végállomása, ott élünk mi mindannyian, így néz ki ez három évvel a Szocdem történelmi bukása után: egy géppuskafészek a sivatag közepén.

No de ha Camp Eden a vég, hogyan is kezdôdött hát az egész? Dybböl-el. A dán demokrácia nem 1849 június 5-én az alkotmány aláírásának napján született meg. Hanem 15 évvel késôbb 1864 április 18-ának reggelén, amikor a porosz ágyúk Dybböl sáncait homoktörmelékké változtatják. Nem az alkotmányozó atyák, hanem a német támadó különítmények a demokrácia bábái.
1864 elôtt Dánia nem volt nemzetállam. Egy úgynevezett összevont államban éltünk, vagyis egy olyan darabokból álló államban, aminek egyes részei nem függtek össze rendesen. A Dániában élô 2,6 millió polgárból egy millió németül beszélô volt, és ha a demokrácia a kisújját nyújtotta volna feléjük, akkor az egész kart leszakították volna, és elszakadnak a birodalomtól. Kiszavazták volna magukat egy sértôdött, befelé fordult, beképzelt Dániából, és csatlakoztak volna a fejlôdô, és öntudatos Németországhoz. Ha demokráciát akarunk Dániában, elôször meg kell tôlük szabadulnunk. Ebben segítettek a porosz támadók. Most végre, elôször a történelmünkben megszabadultunk mindenkitôl, aki nem olyan volt, mint mi. Régóta dolgoztunk e cél értelmében és most végre sikerült is.
A 17. évszázadban Dánia még az európai nagyhatalamak közé számított. Egy olyan északeurópai birodalmat alkottunk, amely magába foglalta Norvégiát, Délsvédországot, valamit egy jó részt Északnémetországból. Egy sor szerencsésen elvesztett háború után megszabadultunk Skaane-tól, Halland-tól, és Blekinge-tôl [délsvédország], majd Norvégiától, no és most, több évszázados cétudatos erôfeszítéseink kulminációjaként Slesvig, Holstein és Lauenburg tartományoktól is. Dybböl volt a csúcspont. Az összetett állam multietnikus zûrzavara végetért, végre fellélegezhettünk és arra koncentrálhattunk, hogyan is lehetünk dánok.
Soha még nép nem volt így felkészülve a vereségre. Egy fél évszázadra a koppenhágai szellmi élet izolálta magát Európától. Grundtvig [újra] feltalálta az északi mitológiát, a népfôiskolák beindultak, és a sarkon túl már vártak a fogyasztási szövetkezetek, közös tejüzemek, mint az elôrelépés centrifugái, no és a disznóhústermelés felszökése.

A dán nacionalizmusnak voltak azért természetes határai. Anélkül, hogy ne torkolljon akaratlan nevetségességbe nem lehetett militáns, avagy nem dédelgethetett imperialista ambíciókat, kivéve Grönlandot, de az eszkimók kolonializálása legalább nem követelt katonai megszálló háborút, amit alighanem a szokott módon el is vesztettünk volna. Szabadság csakúgy Loke-nak, mint Brage-nek [egy kétszinû ravasz ’tündérivadék’, és egy jótevô, költô, Odin fia, északi mitológiai figura] csakúgy mint Thor-nak [a fô isten, Odin kalapácsos fiának], amint Gruntdvig kifejezte, ugyan hozzáfûzve, hogy a Fenrisulve [iszonytató farkas figura, a Ragnarok, az istenek bukásához vetô katasztrófa egyik beteljesítôje] viszont örökre megkötözve kell maradjon. Na de a Fenrisulve szerencsére német volt, éppúgy mint a gaz, ami a dán fûszerkert rácsai fölött szórta be magvait. Demokráciánknak így hát teljesült egy kimondatlan, ám nagyon fontos elôfeltétele, a gonosz soha nem volt dán. Szerencsésen elvesztett háborúinkban megszabadultunk etnikai kisebbségeinktôl, amelyek leküzdhették volna a dánok jóságáról szóló dogmát, vagy netán azóta olyan robbanásveszélyes felkelôközpontokat alakítottak volna ki, mint Írországban, avagy a Baszkföldön. A dán nemzeti érzés nagyjából olyan értékekkel azonosította magát, amit az ember normális körülmények között mint demokratikus esélyegyenlôségi törekvéseket azonosít, úm. osztálykülönbség kiegyenlítést, mozgásteret, fogadókészséget az elutasítás helyett, stb. Csakhogy ez egy olyan demokrácia volt, ami soha sem lett próbára téve, merthogy kimondatlan elôfeltétele volt a lakosság etnikai homogenitása. A dán demokrácia soha sem volt puskaportól kompromittált. Hanem tejtôl, és a gyerekszoba szagától illatozott. Miután megfosztattunk attól, hogy a világtérkép nagyjai között próbáluk magunkat, ehelyett erényt csináltunk országunk kicsiny méretébôl. A nemzetek családjában úgy mutatkoztunk be, mint ártatlan gyermek. A kicsi jó.

Már 1820 - ban megírta Grundtvig [lutheránus lelkész] a dán demokrácia manifesztumának szánt A Sokkal nagyobb Hegyek címû zsoltárát, ami fogadalom, és átok egyszerre. Már itt, 44 évvel a nemzetünk alapját képezô csatavesztésünk elôtt eljegyezzük magunkat a vereséggel. Más helyen találhatók magasabb hegyek, szebb tájak, nagyobb eredmények, okosabb emberek, nemesebb, szellemtelibb nyelv, nagyobb gazdagság, ám mindez a sok mínusz egy nagy plusszra vált: a meghajtott nyakú átlag-osság morális fölényébe.

Találhatók bizonyos vieselkedésminták, amelyeket a döntô vereséget szenvedett nemzetek követnek. Könnyen lehet, hogy a gyôztesek írják a történelmet, de a vesztesek azok, akik a tanulságból nyerhetnek. Nem található olyan legyôzött nemzet, amely ne úgy fogta volna föl a vereségét, mint az intellektuális elôrelépés forrását. A legyôzöttek saját morális, és kultúrális fölényük hitével vígasztalják magukat, és a gyôztesek katonai fölényére úgy tekintenek, mint a hatalom örökké nyers, és barbár voltának újabb bizonyítékára.
A következô évszázadban a dánok is megerôsítették a fenti fëlfogást. Dybböl-nél Dánia és Németország útjai örökre elváltak. 1864-es legyôzôink lám Auschwitz leendô építôi voltak, és kevesebb, mint 90 évvel késôbb, mint amikor a németek megkezdték felvonulásukat a dán földön a barbárság felé, megszületett az ítélet amely Németországot romhalmazzá változtatta, míg mi érintetlenül a világtörténelem legpusztítóbb háborújától újra kezdhettük a bacon exportot Angliába, és elfoglalhattuk a nekünk jogosan kijáró helyet a nemzetek sorában, mint a világ legjobb országa. Németország Dybböl-nél aratott gyôzelme átkozottnak bizonyult a számukra, míg számunkra a vereség morális megtisztulást jelentett. Otthagytuk a sáncokat és elvonultunk Fyn felé, mint ártatlanok. Megkezdôdött a nagy menetelés Camp Eden felé.
Ugyan ki lehetne jobb morális mérceállító az egész világnak, mint az, aki saját bôrén tapasztalta meg a vereséget, amitôl csak nemesebb lett? Minden újabb világháború kitörésekor csak megerôsítettük azt, hogy jobbak vagyunk mindenkinél. Mit mondtunk? Mi voltunk az elsôk, akik a német szörnyeteggel farkasszemet néztünk, és ezt tettük már 1864 óta, mi ne tudtuk volna mi jön? Sem Elsô Világháborús semlegességünk, amikoris egy új társadalmi osztály gazdagodott meg azon, hogy rothadt élelmet adott el a hadviselô feleknek, sem a Második Világháború alatti együttmûködési politikánk [a megszálló németekkel], amivel megszolgáltuk a becsmérlô ’tejszínfront’ nevet, semmi nem billentett ki sajátos önfelfogásunkból. Hiszen éppen a passzivitásunk bizonyította, hogy kiérdemeltük a morális vezérpozíciót. Nem hagytuk lerángatni magunkat a barbár nívójára. A vereség kellôs közepén gyôztünk a kórustalálkozóinkkal, és hasonlíthatatlan humorunkkal, amely olyan raffinált volt, hogy a németek fel sem fedezték, hogy rajtuk röhögünk. Egyszerre voltunk alázatosak, és magabiztosak, amilyenek csak olyanok tudnak lenni, akik tudják, hogy mindíg az ô oldalukon az igazság.
Politikailag rövidre zártuk, hogy kicsinek lenni egyet jelent avval, hogy mi demokratikusabbak vagyunk, mint más. Ha lenne egy olyan világtérkép, ami négyzetkilométer helyett a morális minsôgen alapulna, akkor Dánia, polgárai tudatában legalább akkora helyet töltene be, mint korábban a Szovjetunió. Dániában a nacionalizmus moralizmusként jelentkezett, a kicsi, mint jó gyakorlataként. A vesztesek öntudatának ugye kellett egy helyet találniuk, hogy túléljék a vereséget, és ez a vereség következményeinek glorifikálása volt, amennyiben kombináltuk a régi görög hybrisz ideáját a keresztényi alázatosság erényével.


II.

Mi mindannyian grundtvigiánusok vagyunk

Carsten Jensen folytatja tegnap kezdett esszéjét a dánokról, kegyetlen leszámolását a grundtvigianizmussal, a dánok ártatlanságának mítoszával, és végül, de nem utolsó sorban a szent disznóval az anyagiasságtól megszállott paraszti szellemföldön.

Egy pontban különbözôen reagál az1864-ben Dybbölnél vereséget szenvedett Dánia a normális mintához képest, amely szerint a megvert nemzetek megkísérlik a harcmezei vereséget belsô gyôzelemmé változtatni. A mi nemzeti depressziónkat nem váltja fel hirtelen az a paradokszális elmeállapot, amit Wolfgang Schivelbusch német történész Die Kultur der Niederlage címû könyvében az eufória egyedülálló formájának nevez. Egy ilyen kitörô elmeállapotváltás oka az, hogy a katonai vereséget követi egy belsô leszámolás: A kormányzatban ülôk a vereségért felelôsnek találtatnak és leváltatnak. A francia - német háborúban a Sedan-i verség után III. Napóleon megbukik, és Párizs utcáin kikiáltatik a III. Köztársaság. Németország 1918-as kapitulációja Wilhelm császár fejvesztett menekülését hozza Hollandiába.
Dániában semmi sem történik 1864 után. A tökéletlen IX. Christian, aki felelôs volt azért mert Dániát felkészületlenül háborúba vitte, és határozatlanságával elszabotálta a londoni béketárgyalásokat, pedig a németek készek voltak nagyobb engedményekre is, - a helyén maradt. Az alkotmányt ugyan helyesbítették 1866-ban, de nem demokratikus irányba. Csak 1901-ben jön a rendszerváltás. Ami Franciaországban, és Németországban pár nap, az Dániában 37 évet követel.
Ez a végtelen késedelemesség mindenekelôtt az önvizsgálat akaratának teljes hiányáról tanúskodik. A dánok még azt a lukszust sem engedik meg maguknak, hogy bûnbakot keressenek az ország határain belül. Meggyökeredzik a mártírnép identitás, az áldozat szerep az, amibôl az önjóság tudata ered, nem valami vereség utáni katarzisból, hanem a cselekvés helyetti keserûségben való dôzsölésbôl.

Franciaországban és Németországban néhány hónappal a vereség után tánc-járványok törnek ki. Párizsban kánkánt járnak, Berlinben jazz-re történik az autoritásokkal szembeni testi kilengés. Táncol vajon a dán ezek alatt a hosszú évek alatt? Igen, de ebben az esetben ez a néptánc vonszolós lépéseire történik, pátoszos arccal, merev ruhákban, amiket a múlt felöltöztetésére terveztek. Foglya a nemzeti romantikus töténelemírás koreográfiájának. A dán álomországban.

"Azon nemzetek, amelyek elvesztik államiságuktat, gyakorta menekülnek az egyházukba, avval az eredménnyel, hogy nacionalizmus és vallás, a szekuláris és teológiai gondolkodás elkülöníthetetlenül összeolvad." - írja Schivelbusch, aki anélkül, hogy ismerné a grundtvigianizmust, elég karakteres jellemzést ad róla. A népfôiskola a legjobb példája a nacionalizmus és vallás egybeolvadásának. "Ami a nap a fekete földnek, az az igaz felvilágosítás a földi rokonságnak." Írja Grundtvig, és ne legyenek kétségeink a felvilágosítás szó duplafenekûségével kapcsolatban, amely egyszerre célozza a világi tudást, és a vallásos megvilágosodást.
De nem ez az egyetlen duplafenekûség a grundtvigianizmusban, és a másik talán fontosabb is. A különbségtétel képzettség és tudás, az élô szó, és a bemagolás, a beszélt dán nyelv és a halott könyvek között. Ez a grundtvigianizmus mestermûve. Kiáll a felvilágosodottság és a képzettség mellett, de nem a tudás mellett, kiáll a szellemért, de nem a szellem által létrejött dolgokért, kivált ha ez nagyobb mesterségbeli tudást igényelne, avagy magolást és kívülrôl való tudást, idegen szóval ’könymolybetegséget’, amint Grundtvig emlegeti gúnyosan az ilyesmit.
Ez a mestermunka jegyzi leginkább az újszülött dánságot. Egyszerre tartalmazza a felvilágosítás iránti lelkesedést és a tudással szembeni gyûlöletet, az ismeretszomjat és a popularista önelégültséget. Magasan képzett, felvilágosodott nép lettünk, amely elég önellentmondásosan kinyilvánítja a jantetörvényt.* A tágasság alatt mindíg ott lapul az intolerancia.
A grundtvigianizmus kezeli a Dybbölnél elszenvedett vereség okozta traumát, de nem azért, hogy kigyógyítson belôle. Ehelyett az ártatlanság mítoszát tarja életben. 140 éve nem szabadultunk ki ennek szorításából. Teljesen mindegy minek nevezzük kultúrvitáinkat, mind Dybböl sáncain vívjuk, és a grundtvigianizmus belsô ellntmondásairól szólnak, magasdemokrácia a mélydemokráciával szemben, és felvilágosultság a populizmus ellen. Grundtvig tartalmazza mindkettôt, és mi is. Mindannyian grundtvigiánusok vagyunk.

Az elsô, hosszú idôben a felvilágosodás gondolata uralkodott, a tudásszomj nagyobb volt, mint a tudással szembeni ellenállás, de mindíg ott volt ez a belsô küzdelem, a magasdemokrácia, és a mélydemokrácia között, aholis a képzettek elitje népellenségnek neveztetett ki, és a tudás egyet jelentett a gyámkodással. E százados küzdelemben pedig mindíg a magasdemokrácia az, amelyik visszavonul, és amikor Anders Fogh Rasmussen [a mostani] miniszterelnök 2002-ben tartott újévi beszédében az ízlésbírák, és szakértôk ellen fordul, a mélydemokrácia gyôzelme beteljesedik. A grundtvigianizmus felfalta saját magát. A nép nem csak ártatlan. Hülyévé is kell válnia. A grundtvigianizmus, együtt az ártatlanság mítoszával végállomásához érkezett. 140 éven át szopogattuk az önelégültség édes nyalókáját, most kinyitjuk a szánkat, és látszik, hogy tele van rohadt fogakkal. Itt nem segít semmiféle tömés, itt csak egy megoldás van, ki kell húzni mind egytôl egyig. Amikor Bertel Haarder, integrációs miniszter Grundtviggal összhangban kijelenti, hogy az ember nem szociális lény, hanem történelmi, nem csak a saját maga által vállalt feladat lehetetlenségét proklamálja, hanem a grundtvigianizmus útmutató szerepének teljes alkalmatlanságát is a modern világban. Ez nem morális krízis, a tágasság és intolerancia közé becsípve, Bertel Haarder a grundtvigianizmus totális csôdjét személyesíti meg. Ha az ember a történelembe gyökerezett lény, akkor foglya nemzetének és népe történelmének. Az etnikum abszolút és átléphetetlen válsztóvonalat jelent. Éppúgy, ahogy a fák nem tudják átugrani a kerítést, éppúgy nem tudjuk mi átugrani az etnikai Berlini falat, hogy találkozzunk a többiekkel, egy olyan világban ahol nemzetek elsorvadnak, újjáélednek, és minden idôben a legelôreláthatatlanabb módokon változnak, ahol emberek és a legkülönbözôbb kultúrák talákoznak-ütköznek össze váratlanul. Vagyis az integrációs projekt eleve kudarcra van ítélve, avagy csak megalázó alávetetteségben kivihetô, netán drámai hitváltással. A mérsékletbôl a grundtvigianizmus megérkezett a fundamentalizmusba.

Csakis egy grundtvigiánus gondolhatja ki, amit Bertel Haarder, azaz, hogy a munkanélküli muszlimokat ki kell küldeni a farmokra disznókat gondozni. A disznó ugye szent állat az anyagi nyerészkedés által megszállott paraszti szellemföldön. Mi nem az aranyborjú, hanem az aranydisznó körül táncolunk, és Grundtvig maga is disznóháton lovagolva érkezik be a dán történelembe. Ô és a disznó szövetségesek, hiszen a disznó nélkül nincs tehetôs parasztporta, nincsenek szövetkezeti vágóhidak, nincs népfôiskola, semmi szellemi elôrelépés. A grundtvigiánus dán történelemben a disznó szent státust kapott. Ezért kell a muszlimoknak a disznó kiszolgálásával bizonyítaniuk, hogy alávetteségükben dánná változtak. Ezért nem kell egy üres templom oltára elôtt áttérni, hanem a grundtvigianizmus igazi szentélyében, a disznóolban.
Németország mindíg is a grundtvigianizmus történelmi ember-tételének bizonyítékaként szolgált, amennyiben az ember lám más kulturkörök tagjaként keverhetetlen, mint olaj a vízzel. Mindaz ami német az mi nem vagyunk, és fordítva. A németek tekintélybetegek, mi gátlástalanul kiröhögjük a felsôséget. A németek falkanépség, míg mi individualisták vagyunk, akiket csak valami véletlen folytán nem lehet megkülönböztetni egymástól. Míg a németek hajlanak az absztrakcióra, mi  a szívünkkel figyelünk. Míg ôk üldözik a másként gondolkodókat mi megelégszünk avval, hogy bolondot csinálunk belôlük. Csak mostanában, ötven éves bizonyított demokratikus bûnbánatgyakorlás után kezdünk rájuk megint egyfajta emberként tekinteni, de az1864-es trauma nem szûnik meg ez okból. Most áthelyezzük a németfélelmet más bozótlakókra.
A gaz már megint átszórja magvait a kerítésen, ezúttal nem délrôl, hanem minden irányból: jönnek a bevándorlók! Az idegen-idegenkedés a grundtvigianizmus utolsó mérgezô virága, egy nagy éjszakai árnyék kinôve a lepusztult földbôl, a Dybböli taragédia újrajátszva mint bohózat. A tónus sikoltozóbb és transzbaesettebb mint valaha, merthogy most nem csak az ész szavát kell elnémítani, hanem a tapasztalatot is [meghamisítani]. Tényleg olyan veszélyes a 180.000 muszlim, mint az az 50 millió német, aki egykor készen állt arra, hogy kiszorítsa belôlünk a dán nemzeti lelket? A kérdést konnyû lenne megválaszolni, de inkább nem akarjuk a választ, mert ahhoz föl kéne adnunk kedvenc neurózisunkat, a krónikus ártatlanságot.

Közszorgalombul fordította: Lazarus

Jegyzet:

* A Jante törvény:

1. Nehogy  azt hidd, hogy érsz valamit!
2. Ne hidd, hogy vagy akkora, mint MI!
3. Ne hidd, hogy okosabb vagy, mint MI!
4. Nehogy beképzeld, hogy jobb vagy, mint MI!
5. Nehogy elhidd, hogy többet tudsz, mint MI!
6. Ne hidd, hogy több vagy, mint MI!
7. Ne hidd, hogy bármihez is értesz!
8. Nehogy megpróbálj kinevetni Minket!
9. Nehogy azt hidd, hogy bárki kedvel téged!
10. El ne hidd, hogy bármire taníthatsz Minket!

Elôször az ’50-es években Aksel Sandemose: En flygtning krydser sit spor azaz: Egy menekült keresztezi saját nyomait címû félig-meddig ömnéletrajzi regényében kerül írásos megfogalmazásra. (Az író késöbb Norvégiába emigrált;-) A Jante törvényt elsôsoban a dánok élik ki egymáson, de természtesen a betelepedô idegent ha lehet még keményebben érinti a dolog.

I. rész: http://www.information.dk/Indgang/VisArtikel.dna?pArtNo=163136 A II. Rész csak az újságban nyomatott ki. De - figyelem! - az egészre ugyanaz vonatkozik: vagyis, ha bárki commerciális céllal továbbközölné az esszét, úgy minden jog a szerzôé, és/vagy az újságé! Ez esetben természetesen kéretik a fordításért járó tiszteletdíjat is befizetni a Koppenhágai Hamvas Klub bankszámlájára.


A fordító kommentárja

Mindenekelôtt óvnám kedves tesvéreimet, barátaimat, és nemes ellenfeleimet, kivált azokat, akik mán vagy 15 éve engedik be egyik fülükön, a másikon meg ki az általam a népfôiskolák alapvetô szükségességérôl mondottakat, nehogy most önelégülten arra a következtetésre jussanak, hogy lám, lám, ugye, hogy nem is kell-ett az a népfôïskola ’nekünk’! Elüthetném persze avval, hogy nézzük csak meg hun is áll Dánia az országok sorában, és hun a dán a felvilágosult, (még többé kevésbé) autonóm nemzetek között… (Meggyôzôdésem, hogy Magyarország hazakiáruló bal-jobb’ elitje’, és az általuk adminisztrált nemzetközi rablótôke által vert, hajtott népe túnyomó többsége szívesen cserélne velük ebben a tört-én-elmi pillanatban, ha CSAK a MINDENKINEK kijáró létbiztonságot vesszük mán akkor is; hm!?) De nézzük csak meg közelebbrôl ezt a dolgot.
Az igaz, hogy Dánián, illetve a dánokon a népfôiskola formálta talán a legnagyobbat az elmúlt 150 évben. Fenti indulatos esszé szerzôje szerint nem csak rosszul, hanem álságosan is. Nos kéremszépen ki kell jelentenem, hogy tapasztalataim és tanulmányaim szerint az ’elemzés’ erôsen, és egyoldalúan túloz.
Mert az igaz, hogy a mostani kormányzat nacionalista, nemzeti-liberális, konzervatív (az összes szó legroszabb értelmében!), és a ’DIÉP’ (Dán Néppárt) szavazatai által kormányoz-hat. Az is igaz, hogy a szocdemes ’ízlésbírákat, és szakértôket’ elûzô, illetve saját magukkal helyettesítô apparátusban többen is vannak népfôiskolai múlttal, mint pld. az írásban sokat emlegetet, a dán humor-népnyelvben csak ’kiutasítós’-nak nevezett, a bevándorlók beolvasztását felvallaló integrációs miniszter, Bertel Haarder (aki egyenesen népfôiskolán nôtt fel, mert a szülei ott tanítottak, igazgattak).
Az is igaz, hogy a legutóbbi választásokon mintha fél Dánia megbuggyant volna kicsit, amikoris sikerült beugratni abba a választók kicsivel több mint 50%-át, hogy ’meg kell védeni Dániát’ az idegenektôl, és ehhez a (különben egyre impotensebb) szocdemeket le kell váltani. Mindehhez sikerült kirekesztéssel, felhecceléssel - és szerintem titkosszolgálati eszközökel is - két-három erôszakos másodgenerációs bandát megmozgatni és hisztérikus légkört teremteni, néhány viharral a biliben.
Azt valamiért ugyan még Carsten Jensen sem észleli, hogy a nagy ország és dánvédô pártok közben sunyin árusítgatják ki ami még megmaradt közkézen; a szociális rendszerrel úm. visszaélô ’idegenek’-re való hivatkozással, no meg a szent megtakarítás nevében pedig (ugyan Dánia a világ leggazdagabb országai közé tartozik egyelôre!) olyan száz év alatt kemény harcban kivívott, és áldozatos munkával megalapozott ’juttatásokat’ vesznek el a néptül lassan, ami idáig elképzehetetlen lett volna.
Az, hogy a szelíd, emberséges, világszerte békevédô, közvetítô, és segélyprogramokban résztvevô, azokat finanszírozó dán képét lassan felváltja, az akár nemzetközi emberjogi konvenciókkal is szembeszegülô paranoiás, a külföldiekkel házasulandó dánokat is sújtó idegen-kizáró törvényeket hozó ’náci’ ország képe, az a fél ország számára állandó szégyen forrása. Az iraki háborúba nemzetközi (feletti, alatti?) lakájkollégáikhoz hasonlóan hazugságsorozattal belavírozó kormányzat úgynevezett dán, pátoszos 'nemzeti' jellege pedig csak még keserûbbé teszi a lenyelnivalókat. (Ugye ismerôs ez valahunnan?!;-) Vagyis igaza van Carsten Jensennek? Félig.
Ugyanis az ország másik felének elmeállapotáért is elsô számú felelôssé tehetjük a ’grundtvigianizmust’ bizony. Amely fél országban - az otthuni, százalékban ki sem fejezhetô néhány ezer (van annyi?) autonóm, aktív, úgy-ahogy felébredett emberhez képest - ca. 25% akár fô, akár ’mellékállásban’ közhasznú önkéntes munkát (is) végez. Legyen az politizálás a helyi, vagy országos demokráciát használanó, építendô, akár környezet, és/vagy lélekvédô egyesület, mozgalom tagjaként. Anyagiasak a dánok? Igen. Magyar kapariakhoz képest igen mérsékelten. A jobbik fél inkább hagy idôt a családnak, társadalomnak, minthogy tovább zabráljon. Néhány éve az ambíció szót még enyhén becsmérlô és sajnálkozó tónussal kellett kiejteni. A helyzet persze itt is romlik a mentális szennyáradat, ’szórakoztatás’, ketyerék, stb. nyomán, a hazugságözönnel, és/vagy pénzzel stresszbe hajszolt egoisták hada is növekszik sajnos. De még elgondolni is szörnyû mi lenne itt (is) a népfôskolák korábbi, és legalább fele számban még mindíg az emberi szellemet igaz módon védô, építô mai befolyása nélkül.
Néhány mondat a demokráciáról is idekívánkozik. Nagyon jól tudom, hogy otthun még a jobbak is, hát enyhén szólva idegenkednek még a szótól is. Nem is csoda, hogy az úrelvtársak-hölgyek olyan pimasz könnyedséggel tudnak visszaélni a dologgal. Azon kedves tesvéreim, barátaim, és nemes ellenfeleim, akik nyilatkoztak a kérdésrül nagyjából azt fejtegették, hogy de hiszen ilyen alapon a többségi hülyék elvileg bármiféle marhaságot megszavazhatnának ellenü-n-k. (Pedig ôk azután nagyon jól tudják mindenki helyett is, mi kell a népnek, csak tessék ôrájuk hallgatni. Bááaaaa.) Na most ugye a gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a hülye többség, nem is annyira  furcsa módon (agyonmanipuláltan és korrumpáltan, és…) a hatmalmi ’elit’ - önmagukra általában többszörösen ártalmas - ukázainak megfelelôen szavazgat mindíg. ("Tartsd oda a másik arcÁT!" HuskMitNavn, azaz ’Emlékezz a nevemre’ Kop’i/Nörrebro-i utcai mûvész rajzfelirata;-) A demokrácia különben - jobb helyeken legalábbis - egyáltalán nem a szavazgatósdi, hanem az EGYEZTETÉS mûvészete!
Ha bárki jobb kivezetô utat tud ebbôl az ördögi körbôl annál, hogy felelôs felnôtt emberekké képezzük Egy-Mást - az rögtön szóljon. Nem kell-ene nekünk a dánokat utánozni (nem is ajánlott, nem is igazán magyar észjárású embernek valók az intézményeik). Megvolna nekünk a magunk magyari Grundtvigja is, Karácsony Sándor. Az mán ugyan eghte magyahr, hogy még a tanár-tanító szakmabeliek is alig ismerik, de ami késik nem múlik. Hm?!

Itt pedig - mán csak az egyensúly végett is - néhány rövidebb passzus a dán irodalom egy másik nagyágyújának, Ebbe Klövedal Reichnek 1972, ben Grundtvig halálának 100 éves jubileumára kiadott könyvének, a ’Népkönyv N.F.S. Grundtvigról és koráról’ elôljáró beszédeibôl:

1.
A szellem

"Grundtvig mindíg is a kis politikai próféták közé fog számítani, mert, amit teremtett az határtalan volt, bármiféle elválasztás nélkül" - mondta Viggo Horup 1985-ben az egyetemi tanulók egyesületében. Éppen e helyt azért leeshetett volna Horupnak, hogy a választóvonal és határ az amit az ellenfél, a birtokoló, a tudálékos, kapitalista, militarista húz saját maga és a világ többi része közé. És éppen az, ami határtalan és elválasztás nélküli az, ami a privilegizáltak legérzékenyebb pontját fenyegeti.
Az igaz, hogy Grundtvig politikai felfogása - a szó hétköznapi értelmében - nem volt tiszta, és ifjabb éveiben konzervatív volt. Az is igaz, hogy halála után a lehetô legkülönbözô fajta módon hívatkoztak rá.
De ez azért volt így mert az ô terepe más volt. Ott élt meg, kapott levegôt, ahol valami még éppen nem lett politikává. Ott nôtt legnagyobbra a forradalmi szíve.
Ezért kellett az uralkodó osztálynak elítélnie, mint ’hamis prófétát’, ’nyersnek’, ’dühöngônek’, sôt különösen kínos helyzetekben egyenesen ’ôrültnek’ nevezni."

2.
Dal

"Az élô szó Abracadabrája" - modta rá Sören Kierkegaard, és ez bizony szörnyen pontos, mégha gonoszkodva is foglamazta. Grundtvig teste ugyan meghótt - éppen 100 éve - de az élô szó Abracadabrája a legjobb egészségnek örvend:
Minden újévet Gruntvig zsoltárával vezet be a rádiókórus… (…)
Minden esküvôn Grudtvig dalától érzékenyülünk el, és erôsödünk meg abban a hitünkben, hogy férfi és nô az úton egymást segíteni kélt egybe.
Minden karácsonykor - akár templomjárók vagyunk, akár csak kivárjuk a fa körüli éneklést - Grudtviggal éneklünk a kisdednek.
Minden olyan alkalommal, amikor kissé a szetségtörés gyomorforgató érzésével állunk egy rokonunk koporsója mellett a templomban, Gurundtvig zsoltára az, ami miatt egy-egy pillanatig úgy érezzük, hogy mégiscsak olyan a tabernákulum, amilyennek lennie kéne.
És minden negyedik reggel az olyan iskolákban, ahol egy régimódi igazgató keze allatt vannak a tanulók - mielôtt megint elkapja ôket a tejesítményorientáltság futószalagja - a  Grundtvig dalaival teremtett békés tíz percet élvezik a történelemrôl, és az életrôl való közös éneklés alkalmából.
1600 dalt és zsoltárt írt, és ráadásul ez volt a legkisebb része az írott életmûvének. Kaj Thaning kiszámolta, hogy 130 jókora kötetet töltene meg az életmûkiadás. Biztos, hogy ô volt a dán történelem legszorgalmasabb betûvetôje. (…)

3.
Az ország

A legfontosabb amiért Grundtvigot nem csak ünnepelni kell halála alkalmából, hanem életre kelteni az, hogy mindenki másnál mélyebbre jutott annak feltárásában, hogy mit is jelent dánnak lenni. Napjainkban nagyon is indokolt szkepszis övezi a nemzet, lobogó, monarchia, kormányzat és a hasonló, dánságot kifejezô fogalmakat. De Dánia mélyebb ennél. Ez a nyelv, a rokonság, az ôsök, amelyek a mieink, függetlenül attól, hogy tisztelettel, vagy megvetéssel tekintünk rájuk.
A nemzetség és nyelv iráni szeretet zsugori pénzemberek, és birodalomépítôk által fenyegetett, akiknek a másik ember nem  nemzetsége hanem rabszolgája, és nem beszélnek élô szóval, hanem nemzetközi szám-kódokban. A politikai vezetés teljesen védtelennek mutatkozott e fenyegetéssel szemben. Önként, fanfárok szavával kísérve adják meg magukat egy olyan gazdasági kartellnek, amelynek primitív rabló magatartása talán leginkább a régi idôk vikingjeinek a kifosztottakat semmibe vevô színes kalandozásaira hasonlít.
A közös piacnak és az egész északnyugati kapitalista összeesküvésnek legfôbb célja a népeket valami sztereotip nemzetköziséggel megfertôzni, egy világhálózat, pszeudo hatalmi szerepekkel, a pénzben és a korlátlan vak növekedésben való abszurd hitre alapozva, és sunyin a háttérbôl valami technológiai és pénz-papság által irányítva. (…)

Szükséges Grundtvig módjára dánnak lenni, és követni ajánlását, és a kiárusítási ôrületben tobzódó poiltikusok emlékezetébe idézni, még mielôtt a nemzeti vagyon utolsó maradékát is elverik azt, hogy felelôsséget kell vállalnunk pontosan e nyelv, pontosan ezen ország, és pontosan ezen nép történelme iránt.

4.
Hit

De utóljára és a leginkább azért írok Grundtvigról, mert ô olyan módon volt erôs a hitben, ami egyszerre vonz és ellene való lázadásra ösztönöz. Hinni, imádni, sóvárogni imádkozni és áldozni az elnyomottak sorsa. De mi a szabad ember sorsa? Eldobni a hitet, imádást, sóvárgást, imát és áldozatot?
Ebben a társadalomban, csak Isten látja mennyire elidegenedtünk Istentôl. Ezt észrevenni nem kíván nagy megfigyelôképességet. Semmi elképzelés arról ki is lenne Isten. Ahhoz túlságosan el vannak foglalva valamivel állandóan, ami egyéként úgy néz ki, hogy egyenesen a pokolba visz. Grundtvig hangja olyan, mint aki a pusztában kiált. Ez a hang engem hallgatásra, csodálkozásra, kételkedésre, hitre és sejtelmekre késztetett. Amint az élet, amikor megmutatkozik, hogy sokkal több annál, mint amirôl tudtunk.

Ó bár csak az örömöt látnánk
Mielôtt szemeink lecsukódnak.
Amikor - mint a szülô anya fájdalmai,
fájdalmaink édesen el-bölcsôringnak.
Mi atyánk a mennyekben engedd meg!
Engedd a karácsonyi gyászt kialudni.

Grundtvig (1825)


Itt a fordító ismét magához veszi a szót. Még valami kikívánkozik belôlem itt Grundtvig kapcsán. Volt egy húsvét-misei prófétálása (az anyakirálynô jelenlétében - és egy kényszer elmegyógyintézeti vizsgálattal követve!;-) amely szerint a következô megváltó Dániában fog megszületni, és - nô lesz! Nos kérem szépen, hát ez valahogy (eddig?) nem jött be. Van itt annyi öntelt, a férfiakat folyamatosan tüntetôleg lekezelô, a férfi-nôi programok különbségeivel visszaélô, piacosított, magát szabadnak tartó (pedig a piacosító hatalmak talán legmegbízhatóbb kiszolgálói), gyermekét egyedül nevelô (grrr), a mindennapokban kibírhatatlan, a naaagy Ént, és karriert, pénzt, stb. hajszoló nô, hogy tengerszorost lehetne velük rekeszteni. (Nagyon mély tisztelet persze a KIVÉTELEKNEK!) De megváltó?! Hacsak nem olyan értelemben, hogy MAGára valamit is adó férfinek meg kell tanulnia a férfiprogramjait kikapcsolni, ha nem akar lemenni farokcsóváló, füttyentésre ugró kutyába, avagy önmaguk örvényes erejérôl mit sem tudó, énjük körül pörgô huzatos lények karmaiba kerülni. Persze, hogy EGÉSZségtelen sztrájkolni, és az állandó hadiállapot stressze sem lebecsülendô (a gyerekek ebbül adódó súlyos problémáit éppen csak megemlítve itten.) Több nôszakértô (pszichológus, kutató, mûvész, stb.) jósolja, hogy talán nem is olyan sokára valami ébredés várható a piacba, és saját magukba pistult nôk körében is. Adja az Ég! Az biztos, hogyha van követelô EGYeztetési feladat a demokráciákban, hát az új férfi-nôi paktum a legfontosabbak közé tartozik. Amen.

No de ’hvad er moralen’? Azaz, mi mindebbôl a tanulság? Merem remélni, hogy sokat magyarázni nem kell. Azoknak, akik itt élnek biztosan nem. Talán az otthuniaknak még egyszer aláhúznám, hogy ahhoz, hogy Dániában most VAN mit tönkretenni, azért generációk dolgoztak keményen, ámde szakrális élvezetek közepette is. A dán ’Trianon’ (- bizony, hogy ebben sem vagyunk egyedül!) amikoris az ország vesztett háborúk során egyharmadára zsugorodott, az államkassza csôdbe ment, és a trónon egy félnótás király ült, olyan választ hívott elô e népbôl, amit (Carsten Jensen sértôdöttsége, és fél-igazsága ide, vagy oda) nem csak példázatosnak, de egyenesen elkerülhetetlennek tartok egy valamennyire is sorsához méltóan felnôtt nemzet, nép, ország számára: a népfôiskolát.
A ’48 körüli polgári forrongás során pedig nem a világforradalmat akarta megvívni a dán értelmiség (netán királyokat akasztani!), hanem felvilágosítani a népet. Jó, megengedem, mára kissé elöregedett ez-az a dologbul, megereszkedett a szelleme is talán. De, ha netán tönkreteszik is, az esetleges újabb ébredés után lesz mit, és hol folytatni.

Magyarországon ezen átugorhatatlan munka még el sem kezdôdött jószerivel. Ha hamarost neki nem látunk, akkor talán az utolsó esélyt is elszalasztjuk. Marad a jól, de inkább talán rosszul bevált ’passzív rezisztencia’ (Karácsony tanár úr szava), a néhány fel és megvilágosult személy elszórva, néhány kisebb közösség itt-ott (belôlük lesznek majd a túristák számára fényképezhetô magyari rezervátumok; itt a nyilazók, ott a nyilasok, amott a Szent Korona tanának ôrzôi, ott a táncházasok, odébb a vallásosok, a konfuciánusok, és egyéb népboldogítók, mélymagyarok, környezetvédôk, stb. na meg a puszta…) és az agymosott, pénz után vagy elôl rohangálo ’barbik’ (Czakó szava) özönében viszonylag normális ember nem élhet meg, anélkül, hogy bele ne gárgyulna végül. A gond csak az, hogy immár jószerivel sehová nem érdemes emigrálni sem, mert mindenhun ahol valamennyire is élhetô élet volna nagyjábul ugyanez van, vagy éppen piratizálják. Nem lenne jobb iskolákat alapítani, amig nem késô, kedves testvéreim, barátaim és nemes ellenfeleim?

Szeretettel

Örvinetek