Subject: FELCEDULAK
Date: Wed, 28 May 2003 07:00:21 +0200
From: Bot·r Attila <nereusz@index.hu>
To: embervin <hamv.laz@get2net.dk>
 

Botár Attila:

FÉLCÉDULÁK  UNKHU-KA-GATHBÓL

Az égô, kopár, töredezett föld inkább volt hasonló kimerült bányavidékhez, mint múzsák kegyelte tájhoz. Elfértek a madárszárnyak alatt e kis futamok, s így a múlhatatlan remény rokonai lettek. Másrészt Istenhez is közük van, aki még születésük nyelvén olvashatta ôket. A költô nevét, kilétét (akár a fordítóét!) az utolsó madarak sem hozták magukkal arról a földrôl. Csak találgathatunk - ami nem tesz mást, mint elfogadni a valamely nyelvhez tartozó kétes hírû jelent, ha már minden a törmelék, a rozsda és a szétfutó vízkörök menthetetlen világába tagozódik.
 

"Aki egyszerre többet ír, mint amennyi egy névjegyen elfér, nem mond igazat." (Hamvas Béla: Patmosz II: 183. l.)
 

1.
Zömök gyümölcsöd alma, körte, és
a kerti asztalt lassan kékre írod,
ahogy lazsál s megfut a szívverés
nyugodt marad a fáraó s az írnok.

2.
Ez a parázs kovásza a tûznek:
sokáig bujdos, lomhán készülôdik -
száraz nyarat aki égre ültet:
üres korsóval ballag az idôig.

3.
Vásott város billenti fenéken
az okot mint az okozat kovászát -
vastag kofa, maradj észrevétlen,
míg ingyen tûnnek el a friss pogácsák.

4.
Ami körülvesz: zengô repedés.
Amit hurcolsz: nem veszi ki belôled
se nô, se korbács. Annyira kevés,
akár egy májnak a keselyû csôre.

5.
A Rombosz csillaga: arany tükör.
Ébred kezed, és mindent összezagyvál.
Egy oszlopot a Holddal megjelöl,
s pancsol tovább a gúnár-nyakú csapnál.

6.
Eseng a fényedért a szél, ha zúg:
csupán imád s nyomába visszazökken -
a tested mécseséig hosszú út,
már nem teszem meg. Alszol tompa-szögben.

7.
Csikordul a kövek nevetése,
de elnémulnak, ha feléjük indulsz.
Változatok kapualján lép be,
akiért hüppög s megcsuklik a himnusz.

8.
A tér ágain ingó gyümölcsök,
mert várakoznak: kezedet ne rejtsd el -
lényed árnyát annyi mód öröklöd,
amennyi cseppet rejteget a tenger.

9.
A szegények csak közönnyel nézik:
Az új urak téblábolnak, topognak.
Csak ôk tudják: szegetlen kenyér (hit)
és  rakás (trágya) jár a szegett szónak.

10.
Kis ideig azt hitte, hogy fontos,
ki  Unkhu-ka-Gath céduláit ôrzi.
S királya szólt: bátyó, ne bolondozz,
a kuktánk korhelylevesünkbe fôzi -

11.
Határolható vagy, tiszta árnyék.
És nem higulsz, és nem leszel töményebb.
Kakas költögeti a királynét,
a tyúknép vekker-hangra szerteszéled.

12.
Két öregasszony ment az úton át.
Mirôl beszéltek? Tudja azt a bodza -
Kontyuk fölé tûzött fehér virág
a május: néz utánuk illatozva.

13.
A bronzjuharban bóklászó galamb
aligha sejti, hogy mit hoz az este.
Világos végû szárnyán száz kaland
mesélne büszkén. S hull galamblevesbe -

14.
Elôbb-utóbb közhírré tétetik,
hogy nem hagy nagyobb nyomot a valóság
az irományon, mintha évekig
csak képzeletben nyílnának a rózsák.

15.
A városodra egy poros napot szánj,
a régi parkra és a temetôre:
itt anyád susog mint szelíd borostyán,
ott fákat ôriz a Kakukkok Õre.

16.
Patakerdôn jár félcédulásan,
regéit rejti baglyok odujába -
Odabent bolond, odabent nyár van,
és alig-haját szerte-szél kuszálja.

17.
Küszöb-világ. A lassan terjedô
Remény átlép, de udvarába foglal,
apró vendég: körül tolong a kô,
míg jelet cserélsz boldog állatokkal.

18.
Uralkodóm, az agysejt-szín vidék
fehér. Vagy szürke. Agysejtszürke inkább.
(Aztán lefolyt a gennyes alvadék.)
Halálosak a sebeink, de tiszták.

19.
E pont körül két évezred bolyong.
És asztallábnál alig magasabbra
ágaskodik a tudás, ám a gond
mindig másféle fából van faragva.

20.
Begyébe hálni két lélek bejár:
egy délelôtti és egy délutáni -
ó, sárga szem! ó, vad címermadár!
Sugáriszapban fogunk éjszakázni.

21.
A Napból összekapart szinezék
elég lesz holnap - egy pipacsmezôre.
És nem gondol mást Csontváry se, még
Van Gogh is alkonyt keverget belôle.

22.
Venyige sóhajt, vesszô, tôke, rügy,
hogy rafiával kötözöd a szôlôt.
Azután két bakhát közé feküdj:
két asszony élô melegét igy ôrzöd.

23.
Öt hold napsütés se válaszol már
(ha meg is terem ott a napraforgó),
mert a siroknál ugyanaz a zsoltár
hangzik kopottan: deszkába fagyott hó.

24.
Földi célokkal fikarcnyi célja
nem volt: járt, lélegzett hogy felejtsen -
Az erdôk zöld levegôje néha
aszúként villant a gyötört erekben.

25.
A lehasadt kô madarat karcol,
ahonnan pattant: abba a hiányba,
s várod - azóta keveset alszol - ,
hogy mikor rebben gyöngy-szeme és szárnya.

26.
Alkony játszott. A színét levásta,
akár diák, ha csöngetésre gondol.
Nagy templomok tûnnek a homályba,
s a fák lombján aranylik az ókor.

27.
Patkót koptat mezônkön az ördög
egy félig-élt történet kénbüzében.
Dobok nyögnek, hordódongák, bôgôk:
pofánkba hussan az ünnepi szégyen.

28.
Pokol s négy égtáj mind szenvedtetôd.
Az égbe nyílt sebek beszédesebbek,
akár e szádhoz közeli, ripôk
ecetes vas. Megsokasodva szenvedsz.

29.
A kövirózsa piszmog. Tornyokat
növel pozsgásan. Est akaszkodik már
miránk. Egy fájós fület tapogat:
nem enyhül?(Akár szomj zöld lajtkocsiknál.)

30.
Csoda volt. A nyelvek egyesültek
értelmes, szellem-hozzátartozóknak
módjára, s így igazi az ünnep:
fülekben, szájban ízesen futó hab.

31.
Egy sátor-forma felhô megjelent
szállásunk körül s száz másik követte -
fölöttük ölyv: láng-magasan kereng,
de halljuk hangját. S költözünk hegyekbe.

32.
Harkály választ itt ezer szilánkot.
Fenyôrigó kapdos a sûrû fénybe.
Folyondárok mélyébôl kiváltott,
és dárdavasba szabadít a gége.

33.
Hol bolyonghat az este zenétlen,
ha már a Holdból a szívet kivették,
s a maradék elfér tört cserépben? -
sötét kezeket terhel ily szövetség.

34.
Világodtól inkább válni kéne,
hogy eljussak rejtelmed csillagáig -
ami közel: az felhôzik  égre,
de messzeséged tartósan világít.

35.
Piros náddal jössz a tó felôl, még
föl sem ébredtek sirályok, hattyúk -
uszadékfát, venyigét szedsz s rôzsét:
a tavat - nagy alkotás - ma avatjuk.

36.
A lesben álló döntetlenekkel
(sárga libuskák) menni a mezôre?
Erre készített a bölcselet fel?
S kányát vigyázni Berzsenyire dôlve?

37.
Nem  bakancs, nem a sapka volt: egyen -
a hunyász pillantás, a nemtörôdöm;
közöny a cinkeszóra. S a hegyen,
az Úr szomszédaként, sem itt: e földön.

38.
Hol öt csôrrel mond a rigó imát:
vasárnap van. Érettünk van vasárnap?
A sarkon tûzvész lobban: dáliák -
S zsarátnokok! A sárga szélbe szállnak.

39.
Felhôkalyibán az ablak, ajtó
most vonja össze meghitt nyilásait.
Kéménybôl zuhan egy indulatszó,
s kevéske csönd csengô téglát lakik.

40.
Ez a rezes, nyers szín a falakon
egy indóházat ôriz így, talányos
küldötteként a talpfán-salakon
tenyészô tátikának. Véle áldoz?

41.
És messzirôl korhol az Adria
ünnepélyesen, kéken és magyarul:
felejtsd a tábort, táborok fia!
Ujjongj! Vagy csüggedj! Csak bele ne vakulj

42.
Fekete cérnát von át a pirók
(a fészke készül? vagy gyászáról ad hírt?)
az éger égen, s odaszorítod
kezed, hol elôbb még madár s patak sírt.

43.
Itt csíz csitítgat: nagy békéltetô -
Sértett léleknek, fázós hiúságnak
adományoz mesét,  feledtetô
csip-csup dalához: lábnyomot a lábnak.

44.
A pásztortáska most nem válaszol,
szellô miatt csak sürgetôbb rezegni,
titkát reszketve ôrzi s valahol
(egy szélfióka láttán) földre ejti.

45.
A száradás a száritókötélt
mélyen lehúzza, s könnyebbé, szabaddá
teszi, mintha a nagy fájdalomért
cserébe: Napba röptetni akarná.

46.
Lépten-nyomon a vándortól kérdik:
melyik a félút? A félút? Ha tudnám -
S a szövetség fájáról fehérlik
valami halk seb a térbôl kimúlván.

47.
A szamárlétrából nôtt Létrafa
lénye kedveli a díszvilágitást:
bekapcsoltatják este. S éjszaka
ezer közül a legszamarabb iáz.

48.
A madáron nincs egy fölös karát.
Az aranytól a takony állagáig
vizsgálgatjuk: mikor történt? Ki hát
az Ólfejû, hogy még mindig vadászik? -

49.
Unkhu-ka-Gath, búcsú hegyeidnek!
Ne integess, lesz aki elfelejtsen! -
S az utókor (ha nem bölcs) földeríthet:
kertünk bûnét egy bûnbe esett kertben.

50.
A kocka négyre vetve, selymesen
dereng az ágy(kettôre vetve) - tülkök
s kutyák mohognak Holdig. Ferde szem:
hiúz-erôd a gyöngülésre gyûjtöd.


51.
Eltrappolunk a disznó-szín mezért.
Egy pocsolyában akad egy s más dolgunk.
Összes zsebünk egy kék huszast nem ért
az ázott pályán, hol bajnokok voltunk.

52.
Majd húrkovácsot és szöghangolót,
ha más nem, csattogás meg szikra éltet.
Te hajts ki némán. Csönddé lombozódj -
Grimasztalan válaszd a messzeséget.

53.
A túlélési verseny véget ér,
s veszítsz, fiam, ahogy apád veszített - ,
de bodros felhôt (és bárány-fehér
hazát alatta) nyersz ünnepeinknek.

54.
Nem csûr-csavar, és fennhangon beszél
a sárgarigó (gyötört monológ a
csupasz-kövér kukacnak) - : Éldegél
ez-égkörön egy fészekalj fióka -

55.
A zárójel világa áttöri
homályom élét. Ha volt az a homály:
oszlatta friss öled, mint börtöni
jövés-menést nyugoszt napból kelt sugár.

56.
Az egyre vékonyuló húrokat
visszaveszi a jégzajlásos, esti
folyó. Egy vízen sodródó fogat
saroglyából a Holdat fölereszti.

57.
Tekervények ragyognak a vitrin
üvegén vöröslô bársonyokról.
Hátunk hegét hurcolók, ma nincs kín,
se áldozat, se kikötés, se ostor -

58.
Veréb-vonta szánon érkezett meg
az Istennô: sipokkal üdvözöltük.
Márvány-vesszôn visongó szüzeknek
felhajtott ingére tûzött kösöntyût.

59.
Barátnô, lecsókolnám a könnyet -
az arcodon tovább ne mázolódjék,
és vigasztalt testeddel köszöntsed,
ha ablakodon kopogtat a szomszéd.

60.
Kerested az ég vályogvetôit,
hogy kék téglából épüljön a házfal -
a telkeden csillag ring s tetôzik
a lomha ár zsindely-lakó mohával.

61.
Fejét letépték. Így hát nem dalolt
tovább a fej. Tovább a dal dalolt csak.
Majd vízre szállt egy pata-szürke folt.
Az égen jég-hasábok forgolódtak.

62.
Évtizedekrôl maradtál: kovász.
Talán régebbrôl - tudatom rövidke -,
talán egy másik lényem hurcolász
azóta: morgó, mély alapkövig: le?

63.
A torkáig fölhasított világ
temetetlen a nyári parton püffed.
Körül ezer napbarnította hát,
kebel, csípô lázít, akár egy bûntett.

64.
Hogy tettével tûzhányót szelidít
szöges szíjjal testét véresre verve
egy énbeteg és neoprimitív
társunk magát keresztre feszitette.

65.
Szélben nevelt jácintról meséltél -
ne feledd szavad, ám levél se rezzen.
Az üveggolyóban mészfehér dél
feszeng, hogy kézfejedre telepedjen.

66.
Egy hang lobban. Szemünk láttára ég
az ómen és az ámen rózsa-léte -
Ó, kelyhek szirma! Selymes hordalék:
üres pohár alján csipetnyi béke.

67.
Éjjelenként alvásod figyeltem.
Kérdôjelként lélekzetemben álltál.
És álmod válaszolt: napszentületben
egy  tövis-szirom csillag idesárgáll.

68.
A ballagók, a csonkig-gyertyafényt,
ahogy állják: szivárvány énekében,
úgy múljuk el, mi önmagunk, akként
ahogy gyertya a végzet kezdetén sem.

69.
Egy ingovány-regényben születtél,
hol bóklászott a sok, sebhelyes állat -
szivárványról hallgat most a szemhéj,
s a holtak málélisztért visszajárnak.

70.
Szétfüstöltük a májusi fagyot,
amíg felhôket gomolygott a kása.
Tû-fokban elfér s tengernél nagyobb
a Sárga Sámánnak összes tudása.

71.
Egyetlen sornyi izgalmat ne várj,
ki vándorolsz, vetett betûkbôl ágyást
kerülgetôn: kis élet, kis halál,
kis tartomány - a semmié! -, hogy átlásd.

72.
Az istállónak használt templomok
és testük megszentelt helyén bürök tör
az ég felé - vállalható nyomot
ne várj, vándor, e Lábnyom-Temetôtôl.

73.
A mérgek magvától feszes talajt
a Kos havában még hóval borítja
egy tompa bábu, és szánkból kihajt
lélekzetünk az eke-tépte síkra.

74.
Tenyéren elfér ez az üstökös.
Gyógyítani, avagy rontani gyúlt-é
az égô csillag-ábrák közt. Göbös
fejében minden holnapunk a múlté.

75.
Zuhan a lomha lomb, a kôereszt
szinek tonnái érik, mint a bálvány-
esetlen hullám partot: fövenyest -
s alápereg az idô rôt szakállán.

76.
Ébreszted a szunnyadó betûket:
egy kétszemélyes évszak reggeledjék -
A színre fül, a szem hangra süket.
Ó, betûk! Sarjú sarlók és gereblyék!

77.
Meg-megrándul arcod, édes, szelíd
s alvó modellje lettél életemnek -
Hogyan? Mi történt? Titkok mélye, míg
túlpartot ér s az istenekhez enged.

78.
Az alvó arc varázsol új napot
ez ihletett s többé-nem-lesz világba,
de friss parázs- és apránként kapott
meleg mosolyba rejtegetsz ma, drága!

79.
Icának hívják. Bennem régi név
latolja lantját bûnnek és örömnek.
Az alma fáján minden lomb kivész,
ha válaszul testével rám-köszönhet.

80.
Egy alma álma volnék. Ósdi hit
ôriz nevében. Amit kéz merészel:
csak csonkitás, de mit sem változik
a józan elsô szó - erezve fénnyel.

81.
A forma kék. A tartalom parázs.
Katáng és harmat érces olvadéka
szemében - örvénymély a lobbanás.
Aztán felejt. Mint hangját ôszi béka.

82.
Ivelt völgyedben forró kutad vár,
s e szomjas éveket ujjongva issza.
Képem nem több egy tükör-darabnál:
öröklétbôl a lényedig hajítva.

83.
Jövôt zötyögtetôn is: fáj a térd.
És fáj a fej. Hamut hiába szórtál -
Most füstbe burkolódzó domb-taréjt
mutass fel holdas, termô, asszonyos táj!

84.
Végsô galamb, szállj nyugvó korongig
a teremtésnek e hetedik napján.
Fiókád míg tojásban vívódik:
Kerub ôrzi s két szárnyas oroszlán.

85.
Csahol kutyákból álló kórusod -
de hegyek fehér nevetése tisztáz.
A kincses ládikó tovább uszott,
ölében két kócsag: négy szárny-suhintás.

86.
Hajat, körmöt és szakállat növeszt
a test,de már a lélek készülôdik:
nem int, nem ámít s nincs jel, hogy kövesd
az élô égbe foszlott Õs-Szülôkig.

87.
Leizzadunk három inget. Napunk
áztatja rólunk rongyokban az évet.
Az ôreinktôl híg levest kapunk -
ezért hozzájuk szálljon a dicséret!

88.
Kutyák- s fegyver-vigyázta hegyszorost
a hírvivô madár hajnalban elhagy -
de minket száz kéz: bûntudat bogoz.
(Ha úgysem élünk: hírnél jobb a tegnap.)

89.
E földi sorsból porszemnyi imám:
tobozteremtô napsütés kísérjen
hegyi kaszálón, ôszi áfonyán,
aki fiam vagy: vérembôl a vérem.

90.
A len virága völgybe szabadult
szemedbôl. Hallod? Déli szél suhogtat
egész mezôt, amely eddig lapult:
tekintetednek mélyébôl kiolvad.

91.
A naptár fáján  kés vonta rovást
takarjatok le jó nehéz agyaggal
az ösvény mentén. S te el ne hibázd,
ha kutatnál esélyt szívemnek, Angyal -

92.
A Láthatatlan Olvasót becsüld:
magával visz a békés esti tûzhöz.
Nyugodt tekintetével elvegyülsz,
s szavadtól újra-éled a gyümölcsös.

93.
Az ég jámbor ünôvel váltja ki
szûzi testét választott áldozatnak -
De nincs állat: fehér. És parlagi
a lélek, min ôrült kezek matatnak.

94.
E keletrôl vánszorgó koronák
az elcsöndesült jászol csillagánál -
Nyugatra hajlik szél, szikfû, a nád.
S a kis család álmatlan tovacsángál.

95.
A sor tömör. Kilép a Szólított -
Az észrevétlen lendülô hurokba
(sodort keretbe) új arcot nyitott:
a kérdést önmagával válaszolva.

96.
Akasztott nôk árnyékát hiába
tagadná. Híztunk addig? Gazdagodtunk?
Vele egy-bûnbe s -mocsokba rántva
adódott élni. Volt elég halottunk.

97.
Darázs dühöng. Az áttetszô virág
lényének illatát is visszatartja.
Emeld a bölcs gyûszûnyi poharát
a láthatatlan létezô alakra.

98.
Sajgó láng-bokor, hozd szóba, rózsa
a szikkadt, friss vagy csüggedô nyomunkat:
nyomunk nyomát harmattal bevonva
e földre hagyjuk, hol nevünk se szunnyad.

99.
Finom rezzenés arcodon. Álom?
És az álomban árnyék? Napsütés? Míg
az arcodhoz a kulcsot megtalálom:
szent csarnokodba, Hercegnô, veréb nyit.


100.
Keletre kel. Nyugatról álmodik.
A lombon át a tiszta fénybe szürcsöl.
Gyökértôl ér a nagy talányokig:
vas-ízû föld áll fáradó ezüstbôl -

101.
Az össze-vissza tükrözô erény
a mérlegek járását megzavarja -
A hordozható vályúkban tömény
csillag-moslékra koszlott köd szakad ma.

102.
Ki megszökött a méhlepény elôtt
a lélekzôk köréhez kapcsolódva,
majd várja elmulasztott délelôtt,
s föléli vérét-csontjait a pudva.

103.
Aki igeként jelentést vetél
a zátony váza míg utolsót lobban:
úgy bámulok roncsaimra, sekély
vizekben és elégô távlatokban.

104.
A tájjal szemközt hömpölyög a Nap.
Magányos Isten, ez a fény utolsó
lakásunknál is valóbb-igazabb,
mint földi életre fecsérelt zokszó.

105.
A balkonon szeptember üldögél,
barna királynôm: szivárvány s vasárnap
zendül tekintetedben s vénamély
levél-erekbôl percek hulldogálnak.

106.
Világunk uszik, süllyed, elmerül -
Te annyit érzel, hogy eloldozódik
puhán, hogy álmot választ tengerül,
s hogy érinted a mélység ôslakóit.

107.
Boldog madarak a hegy határán.
Szabad vagyok: büntetlenül mosolygok,
akár a tegnap kivésett bálvány -
Törvényt felejtô lehet ilyen boldog.

108.
A forrás csengô színeit felejtôn
kövülten áll az ég szolgája, s csendben
megindul a keskeny, lelki lejtôn -
a víz sem ôrzi arcát élesebben.

109.
Lelkünk az agyagtól visszavéve.
Aztán letett. És azután legyintett.
Belebámult a külsô sötétbe.
Ami szétválaszt, az köt össze minket.

110.
Vonal, hol összeér a két elem
igen és nem tökéletes határán,
magától értetôdô végtelen:
Isten derûje itt, amott szivárvány.

111.
Az örök változóra úgy tekints,
mint lakott partot jelzô csillagodra.
Szívedbôl ásod: réges-régi kincs.
A két idôt felhôtlen túlragyogja.

112.
Torony, amit nyelvekbôl készitett
az Úr, hogy mûvünk össze ne omoljék -
A szántás, metszés titkait s hitet
innen veendünk. Vonszolva a kordét.

113.
Körét kezdi a tél, kemény körét:
a háztetôket hóval látogatja -
arcunkba vág az égi törmelék,
akár egy angyal hull dirib-darabra.

114.
Garast ha ér. Garast sem a múltja.
Jövôje: csak-csak. Szivárványt esengett.
A harc záporában sem hazudta
a hétszín ívet várni. Azt a csendet -

115.
Ó, hány álmot rejteget a dudva!
És mennyi dudvát rejteget az álom!
Eszmélünk: holmik közé bebújva
látjuk Sault. Fagy ül az alma-ágon.

116.
Galamb vág a mélybe - amiért vagy.
Vesszôfutás. Vesszôidô. Vesszôút.
Készséges a hat - vagy három -  évszak,
s az égbe ásott, mindent elnyelô kút.

117.
Jobb már nem  lehet, mondják, ahogy van -
a romok tarka összevisszasága
örök, mint szivárvány-sejt a hóban,
s a hamuban sült, ketté-falt pogácsa.

118.
A mélyre ágyazódott rothadás
már színpompás, immár fényeket gerjeszt.
Csettint a nézô: ez ám a bagázs! -
S hallgat a pávaszínûre meszelt est.

119.
Megrezzen a fûre hullt galambtoll.
Aszály és szélcsönd kínoz hetek óta.
Vesztesét várja a hontalanból,
akár az  anyját egy rémült fióka.

120.
A gyôztesek fehér csontváza, nézd,
szikrázik még gôgös-elégedetten -
s a vizenyôs ég küldött sárga vészt
e keselyûkre: sírjuk ismeretlen.

121.
Veszíthetô világod, mint a méz -
ne nyûdd, Urunk, ínyünket idegenné!
A méhes zengô íze lángba vész:
rögé a kéz, mely kamra-zugba tenné.

122.
Árnyékuk szenét fejsze, se zápor
nem oltja ki: az agyban lesz verôfény
s nyugodt tisztás, hol harkály kopácsol
e fáradt törzseket pihenni döntvén.

123.
Utcaseprô takarítja el majd
fûzvesszôvel és botnyelû lapáttal,
s mielôtt egy kupicányit felhajt
a rigófüttyön át szamár-patát hall.

124.
Nyakaltak mind a halvány vályúból.
Hajnalt nem láttak még, csak naplementét.
Az életük homállyal telt bugyor,
s szakállukat zöld felhôbe törölnék.

125.
A vermeik rájuk-büdösödnek.
Testvér vesztére (s lám: maguknak) ásták -
De, tisztulván, illata a ködnek
e kapcagôzös gödrökön is átvág.

126.
Kiszenvedôbb nincs, mint e habzsoló,
e telezabált életfölény. Harsány
meddôség élvez. Rokkant hintaló
árnyéka tisztább a föld gyönge arcán.

127.
Lennék-e tarka árnyék új ruhán?
Madárijesztôn ing: szakadt s erôtlen? -
Csak fölvetôdik, úgy barka-puhán,
a fogat-lelket váslató idôben.

128.
Körültolongják meglett csillagok
a fák helyét, és fészküket siratják.
Fázós harangszó után ballagok
szólongatva a teremtmények atyját.

129.
Igen, kerülik még a látszatát is
annak, mit szabadságnak ôk neveztek.
Hideg gyomrunknak nehéz az ánizs-
cukorka is. Ütnénk. Atyánk, ne engedd! -

130.
Végigcibál a perzselô zene
(mit már feledtem) fehér kövek sokán:
vonszol megannyi estnek szelleme
a habok fövenybe botló nyomdokán.

131.
Ember szabású kátyú apasztja
a színes borzongást: jámbor mezôkét.
Gondolhatunk sírjuk-nincs tavakra -
az arcod rajtuk szélben rezzenô kép.

132.
Az idô szônyeg-bolyhán zöld bogár
siet, fölötte torlaszok vonulnak
vonyítva, hogy a sorsuk mily kopár:
lakatra zárta asszonyát a dúvad.

133.
Egy hangyapásztor sírdogál a rét
zsibongó szôttesén bóklászva. Arcát
sárgán szántja a sós, híg ömledék:
az ôrizendôt áldozatra hajtják.

134.
Másik tavaszokra nem hasonlít
a mostani, hiszen átnô nyarába
a rügy-láng, mit enyhültebb napon vitt
egy asszony-kéz. Hiába? Nem hiába?

135.
A vesztesek zöld sírján legeltet,
nem ismer, idôben-messzi utódom -
Meghallja tán ugyanazt a csendet,
amit szerettem égen, fán, folyókon?

136.
Vonaglanak a vadlúd-Vé betûk,
s a hajnalok reménnyel telehintvék.
Lehet, lehet az arcunk szürke, nyûtt,
borostás - ráncunk mégis ôrzi kincsét.

137.
Tükörbe nézve sorsod képe: folt
a hályogos, világtalan pupillán -
magasra bámulj: sorson áthatolt
Ittlét-idôd s vakít - égboltnyi villám.

138.
A röptük ívét zegzugos-kuszán
nem álmodom, és hinni más hitet kell -
Az esôs évszakon egy délután
megírom, de mást mit tehet az ember -

139.
Egy-fujtatótól éledô szavak
szemük kinyitják és egymásra néznek:
sem ilyen nyerget, sem ilyen lovat -
és nem így akarták - ezt az egészet.

140.
Zsizseg millió hóbogár, s kering
a március harsány lámpása mellett -
a roncs-rügyekbôl zöld epét, s kinint
az áldozati ostyához kevergetsz.

141.
A démonoktól (mikor aludtak)
szökött át hozzánk kígyónyelvû lánggal -
szállásunk e tûztôl egyre dúltabb:
vakon zabál és össze-vissza szárnyal.

142.
Gyógyuló sebek bolyonganának
így, hó-kötésben, dombról dombra némán:
apácái április havának,
örök szirommal száz és száz kökényfán.

143.
Mint virágzás-megviselte erdôk
pihensz te is erôtlen mondatokban -
a színeid cserzettek, esendôk:
a csönd erôt gyûjt benned s újra-lobban.

144.
Az idôhöz érve e sorok majd
a Napba-égnek szárnyaló viaszként -
száz-szirmú lényünk a tengerhez óhajt
szegôdni végül: hát aláperegnénk -

145.
Ki nem barlangot választ fekhelyül
korához szítón, rebbenô grafitja
a Hét Alvóval mégis szembesül,
s ebét sakállá ébredni tanítja.

146.
Ne nézz a Holdba. Molyt, tûzelhalást,
levélkórt szerzel onnan csak, s csömörbe
gyûrôdik gyomrod: az örök palást
fénnyel vendégelt s fénnyel vérez össze.

147.

- A bûneiket magamra vegyem?
- Ne így, ne így. Lehet ezt egyszerûbben.
- Egész fajtáét? Mondd, hogy mi legyen!
- Csak négy betût. Azt oldódva s feszülten.

148.
Tele a kor korhadt zsarnokokkal,
a föld csömörrel inkább hordja hátán
ôket, de száraz dühöt se forral
e - boldogabb idôkben - ritka látvány.

149.
A teknôc-fésûnek hány reggelén
vet szelíd lobot lányhajban az új nap?
A tenger ôrült. A tenger szegény,
egy perc jöhet,  s akkor hajadba fúlhat.

150.
Elhagy a lábnyomunk elôbb-utóbb -
ballag a hold-türelmû vízen, átlóz
Halak vetette körben, s láthatók
a tisztuló, ég-érintette gázlók.


151.
Cikázás. Talán kapunyitásnyi.
Csak annyi, hogy az elnyûtt könyvbôl ránéz
a férfi, akiért szíve fájni
csak úgy fáj, mint egy elmerült világrész.

152.
Szennyes árban, patyolat sörénnyel,
amikor eltûnt nyers kaland meg óbor,
megérkezik észak felôl éjjel,
s pörög, pörög egy ménes - hintalóból.

153.
A meddô, mozdulatlan meredélyt
ma zengôn körülnyaldossa az árpa,
görnyedvén az igazabb szemekért
leszállt a kenyér labirintusába  -

154.
A piculás és égi szenvedélyt
környékezik: bronz- és arany edénykék,
de a Porgúnyás szent kévén henyélt,
s koldus-kagylóból szopogatta mézét.

155.
Ó, barázdákkal felhúrozott föld!
Finom ujjakkal zenét szél varázsol.
A  szív köré tágas, gyógyító kört
von májusunk. És elnémul a kántor -

156.
Ezer pókháló-szemnyi kapcsolat
kapaszkodik az egyszemélyes árnyék
múló okába. Mind elporlanak,
akár kínoktól megtisztult halánték.

157.
A híd, amerre a násznép ment át
a puskadurrogástól összerezzent -
Fölsírtak a kátrányos gerendák,
riadt az oszlopnál türelmesebb szent.

158.
Gyerektenyérnyi bodzák, koldusok:
fehéren mind az éghez énekeltek.
Akár Tejút: világgá ágazom,
hogy így fordítsak rátok nagy figyelmet.

159.
A rosta egyre sûrûdô szemén,
aki továbbjut, pátoszát levetve,
csak akként, mint folttalan-furcsa mén -
a más nyarát kell már nagyon szeresse.

160.
Egy nyíl esély volt. Annyi sem. Nyugat.
Erôs nyakszirttel érkezett a vendég.
Magyarok voltak. Hozták hátukat.
És hátuk mögött tegezben a sztyeppét.

161.
Fészkemre nyitva nagy, kerek határt
az évszakok szavával szólítottál,
te csillagokkal összeboronált,
három idômön megcsikorduló zár.

162.
Akácfürttôl részegült a földút,
bódult a por mezítlábas jelünktôl -
a dünnyögô méhrajzást köszöntsd úgy,
nyugodt csönddel, miként a kémény füstöl.

163.
És érezte a bölcsôk illatát
a gyönge vér márványozta ligetben.
A nyírfakéreg füstjéhez atyák
szegôdtek sarki fénynél fényesebben.

164.
Hátrálni, akár az olvadó hó,
csodát csodával magyarázva (némán
s cserepérôl ismerszik a korsó)
lépkedni éggel felmosott arénán.

165.
Kezedben szál rózsa, öregember -
Tekintetem kagylójába kövültök.
Vén és friss, mondd, mennyit szenvedett el,
amíg Közép lett. S józan, mint a köldök.

166.
Sorsát a város elölrôl kezdi.
Közös, nagy sírt gödrít e lábnyomoknak.
Hajnalra tervelt vagy tegnap esti
futásunk földdel pecsételve rothad.

167.
Ama páros szarv növési pontján
kiütközik sosem-látott világod,
s bika-háton alkonyba hajózván
majd arcommá avatsz sócsupasz árkot.

168.
Ököllel verte csökönyös falát
a tömlöcnek, de tárva volt az ajtó.
Léphet a, téli reggel szarkaláb-
sötét egébôl, villámot szakajtó.

169.
Lesz perc, hogy az égnek fölkínálja,
ütvén, a híme-vesztett párna-oldalt,
s a szúrós, asszonytalan magányra
csillaghullással Isten válaszol majd.

170.
A vár alatt, a kis kálvárián
viaskodunk fûvel és napsütéssel -
kaszánként jut cipô, tömés dohány
s bambán lerogyni: szalmával a fészer.

171.
Agyagpecsét. A kincs lezárt szeme,
akár a lábnyom, elmerült a hang dús
füvében, szivárgó gyökér-zene
zöld pentatonja: elborítsz s lehalkulsz.

172.
Az évszak, mely eljövend meg emlék,
megáld itt mélyen zengô krumpli-sorral -
földbôl feltörô hang, rejteget még
a barázdákkal húrozott hegyoldal.

173.
Titkon már erényeire ébredsz,
mert hûn kötôdött minden áruláshoz:
süket és vén és gyenge a vérhez
e kobzosok-körülpengette város.

174.
Négyen köréd húzódnak a sarkok,
magányodba magányuk temetôdik
tetôszobád zsindelyén ha hallod
aszály után az angyal dobverôit.

175.
Egyszerre húr és húrról rebbenô
tünékeny dal, tisztább a láthatárnál,
de itt kacsokkal tapad rám, benô
az induláskor feldobott kötélszál.

176.
Kislány-világuk hárslombban alszik,
két hárslevéllé változott szobájuk -
tiporván sorsom valami partig:
egy Hold mered rám s az vigyázza álmuk.

177.
Köténybe gyûjti gyöngéden a kert
sóskáját, borsót. Szél-rabolta meggyet
illeszt fülére majd vállára ejt,
s egy más idô bohócaként nevettet.

178.
Asszonyi lélek, újjáépítesz
e romokból, hol füst után csalán nô,
és félresiklik, amit férfi tesz,
s te bennem bíztál, kegyelmes Királynô -

179.
A mészkô-sziklán perjefû-kísért.
De nézd a gesztenyék finom, kis tornyát:
szerényen óvnak éjjel denevért,
s darázs, ha oltja, innen oltja szomját.

180.
Kéz-kézben egymással szemben álltak.
Tenyérnyi tér, tisztásnak nem neveznéd,
kettôjüké: szobrai a táncnak -
tanú a szél volt, nyár s fenyôcsereklyék.

181.
Fénnyé válunk fénybôl születettek,
taposnak mustszín lábak: erre vártál -
Bazalt és szív földajkált, gerezdet,
s nem több az ittlét változékony árnynál.

182.
Hiánytalan hiány, hazatérnél,
de nincs évszak: hová találnál vissza? -
jobban fáj öldöklô csatatérnél
az üres ágon himbáló tarisznya.

183.
Fájához ér és háromszor kiált
a fôpap, mikor még szürke a fennsík.
Mert minden ôs az áldozatra várt,
hát bíbor gôzben a törzs átmelegszik.

184.
Hogy a kígyó-bölcs talapzatot vált
s a vedlés éjszakája tengeré lett,
fiam, ne döntsd  homokba a  lomtárt,             ,
amit a kurta-farkú konda éltet -

185.
Külön az ajtó, külön az ablak,
a küszöb és a fenyôfa könyöklô,
hova beléptem, hova szaladjak,
mert rigó-lábtól ring a régi bölcsô.
 

186.
Ma választhatsz a külsô éjszakából.
Parázsevôt szakíts, szárnyas lovat!
A tó hûvös, félreesô sikátor.
Északra lejtô sodrás látogat.

187.
Fenyves végzôdik e feszületnél
a gyökerekre vetett fejsze útján.
Találkozunk, ahol nem születnél
anyámnak újra, felhôvé fakult lány.

188.
Napjaid: gyíklábon eltûnôek.
A kórus bálványként bámul utánuk.
Szárnyat mozdíts! Félszeg evezôket!
Két semmi közt éggel telt ôszi vályúk.

189.
Az Ész Trónján ott ül az utcalány,
s valahány új, de földi méretû szent
(mert a törvény nagy, töretlen talány)
a népfölény fûrészporába tüsszent -

190.
Merô szeszélybôl hattyúkkal komáz,
ki itt szolgálja le napjait. Látvány:
egy kiszámíthatatlan, mély vonás
gyûrôdik át a víz hajnali vásznán.
 

191.
Ezek a pontos, áttört mérmûvek
a váll verejték-rongyát nem tagadják,
s a holt vésô egy földet-ért rügyet
még felmutat: lélek és kô kalandját.

192.
Fülében él a hangszerré bûvölt
gyerektorkok megannyi nemzedéke
ott, ahol a keményebb kérgû föld
szólamhatárát elmossa a béke.

193.
Fogadd a mélybôl némaságomat -
te Fölmagasztaló, többé ne verj meg,
a szó kovásza annál súlyosabb,
minél horpadtabbak a lelki vermek.

194.
Szeme elhasznált. Kopik figyelme.
Az arc kováján sárga, kis virágpor
vitetné magát, de hova menne
a képzelet-szülte - s -temette - tájról?

195.
Alul, fölül, könyéken és haránt
látogassa és gerincét apassza
a testes, sok-vulvájú, céda lánc,
mit sorsunkhoz szerzett az Üstök Atyja.

196.
Kölyöknek gyújtok felnôttláncfüvet -
az ablakon túl figyeli a forrás
körül matató, szemérmes öreg
ezüstmohás szavát: hát ez megoldás.

197.
Mert a csillagok üzentek érte,
hogy elindulhat a megszenvedettért,
testét küldi nyirkos televénybe,
a lelke aztán beragyogja Erdélyt.

198.
Beköszönnek a fáradt, nyurga nôk.
Lassan már visszanézhetünk a nyárra.
Az eltûnônél nincsen éltetôbb.
A pávaszemnél tündöklôbb a bábja.

199.
Süket ködöt hallgat az akácfürt,
S a néma nyáj a dombtetôre habzik.
Ne kuporgasd, amit a világ gyûjt.
Küszöb maradj! Túlélsz gyászruhát, lagzit.

200.
Ne sírjatok, nem halt meg, csak alszik -
(S a lányka mellôl felrebbent a halvány,
szemmel foghatatlan rém. Az arc, míg
a száj mosolygott, elborzadt hatalmán.)


201.
Kiégetôdve, vándorló cserép,
magányuk útját ívükön viselték:
kutak hiányát, puszták rôt szelét,
a dal hamuját s lángoló tekercsét.

202.
Az ôrtüzek helyébôl olvasott:
a tábor éle holnap merre zúdul? -
Ha több e hely mint fû, víz, szarvasok:
amit találunk mért jön szembe múltul? -

203.
Sötét, szeles medrébôl partra tett
az éjszaka. Tegnap még nyárfa voltál.
De gyökér-, törzs-, ág-, lombnyi életed
köré zuhant égbolt se több ma roncsnál.

204.
Alig éltünk s zsinórok szakadtak,
ereszkedett súly, mindenféle mérték -
csak a törpék lettek magasabbak,
akik a hegyet sírjába kísérték.

205.
Ütött-kopott, feszes naplementék.
Egymáshoz ér a gerezd és a tôke.
Porból való gazdával a  vendég
kiköltözik a Lábnyom-Temetôbe.

206.
Szenét az árnyék s krétáját a fény
az ágba rejti el, százféle lombba -
s ezer gyümölcsbôl teríti körém,
hogy, végsô ízként, ínyem átragyogja.

207.
Majd elnyelôdünk? Nyomunkon bozót
tenyész? S a kút sem lesz Hét Csillagunké? -
Uram, edényeidet hordozók,
csomós ködökbôl még kilábalunk-é?

208.
A levegôbôl tenger mélyibe
költözött grófot, kis pilótaözvegy,
egy rózsa várja: egy hû létige -
s nem változik, ahol változni könnyebb.

209.
A végsô, és végképp nyitva maradt
kérdések ajtajában nyílt erekkel
ott álldogálsz, mint födetlen barakk:
hazának ennyi, ettôl átmelegszel.

210.
Oda sem ér az utolsó madár,
vagy odaér, de csak hószínû tollal,
mert nyíl sziszeg szárnya körül, s kopár
gránitmezôkön nincs roppanthatóbb gally.

211.
A hazatérô jószág jó szagát,
a tej csöndjét fogadd el otthonodnak -
kaszák tükre s tükörnyelû kapák
az alkony fészerében felragyognak.

212.
Kicsal még egyszer nagy, kék ünnepe
a fölszegelt tenyérnek, és a lábszár
törött csontjával szöknék messzire -
ha távolabb nem is kálváriádnál.

213.
A némaságba öltözött, kevély
Asszonyt - mi más? - vegye körül figyelmed.
Ha viharából józanul az éj:
a Hold kicsorbult íve érte szenved.

214.
Nyomom, kopottas követôm, eredj -
víznél is élôbb utakat keressél!
A Félreálló kavicsot vetett,
s fehér kövekre száll a reszketeg dél.

215.
Ha apasztanád vizeid, vezeklôn
szorgoskodnék. S Te pihenj! Hetedik nap
talán lehetnénk társak is, Teremtôm,
száradván gabonám s mezôm is szikkad.

216.
A jég jogara alatt egyesült
kereszt és jászol. Már a délutáné
az ünnep és a város. Ám a kürt
a hegyre szólít, kegyelmes királyné.

217.
Ama második tételre gondolj:
A szaggatott, a sodró szívverésre,
Kis csepûrágó! S futván a gonosztól
Csönd száll deszkádra: nyûttes deszka-béke.

218.
Szemét csillagok is megtanulták -
A bolygót, ha füst, felhô, tûz takarja
ne felejtsék. Mint mezôk a búzát,
vagy mint folyóvíz színét ôrzi partja.

219.
Látod itt a téboly-sárga fákat,
Mirjam, ki fiút szültél a keresztnek? -
Zöld kínból kék, sajgó körömágyak
a dûlôút kék egébe vezetnek.

220.
Mikor az égi pulzus rádköszönt
s elárad vénen és udvari csitrin:
a jégverés vezeklô, szürke gyöngy -
kanyar nyakadba felhôs égi vitrin.

221.
Hajában megrekedt a vízesés,
amikor ébredt, körme rózsa-fészkét
láthatja, ki nyitott kezébe néz
egy forrás jó vizén görnyedve kétrét.

222.
Mikor négy égtáj zengô kulcsait
cserélném körbejárható zugolyra:
az értelem silány rongyban lapít
félve a fönti fényt: szelet a ponyva.

223.
Az anyag ölének a forma: jó.
Ha öntudata volna: üdvözölné.
A test, a lélek talán egy-hajó,
s egy-lendület fordíthatná ma bölccsé.

224.
A zab gyöngyházfény hullámai mért
dermedtek meg egyetlen éjszakától?
A külsô íven jégesô kísért.
A belsô ívet pengeti a zápor.

225.
Ti egymásban gyönyörködô testek
beéritek a hajnal harmatával -
keresztet ád és fogan keresztet
az Eggyé vált lét. S a Fiú után hal - -

226.
Az erô, mely népünkkel befútta
az irányt, a Nap-érintette Földét:
egy hitet és célt fegyverzett útra -
És hátunk mögött: történt, ami történt.

227.
Csontbánya múlt és élesztô jövô? -
e tenyérbôl még kiolvashatatlan.
S egy sajduló vonallá összenô,
majd néma síkká. Új kártyacsomagban.

228.
Diólevelet morzsol marékszám
és újságpapír csövecskéjébe gyûjt -
ragaszt, rágyújt, pöfékel a létrán.
A füsttel délnek húznak fecskék s betûk.

229.
Szitakötôk nászi repülése
megpihen a fagyott barackfa törzsén.
Bíborát szétlögyböli a csésze -
ez is ajándék: plusz és mínusz örvény.

230.
Tanuld, tanuld a négykézlábra állást,
tépôfogaknak kedvesebb leszel,
lélek, aki már belénk hálni jársz, lásd:
te vagy soron. Báránnyá vetkezel.

231.
E piramist felküzdô népeket
kis szorgalom, de rengeteg emelné,
ha tudnák: válik történelmi tett
hitükben nyílt és gazdag összetetté.

232.
Ahol kezdôdött: ég szülte folyó.
S egy fészekalj pelét hozott a kordé -
Aszfalt múmia lett a fáraó.
S e szerte-szobrocskák: írástudóké.

233.
Ne tudják: így uralkodni könnyebb -
Az asszonyok itt már kopaszra nyírvák.
Hónaljukkal üzennek a földnek
s a tenger halszagát magukra írják.

234.
Eltemettük a harcost. Hét nyilát,
íját és bronzkereszt amulettjét
keze ügyébe tettük: más világ
szellem-egén szolgának ne szülessék.

235.
A zab gyöngyházfény hullámai mért
dermedtek meg egyetlen éjszakától?
Mi bûn, mit ilyen büntetés kísért,
hogy villámlással jégfelhô világol?

236.
A hajnali, terméskôbe zárt szív
szabadul s táncolni kezd a tisztás
fényfoltjain, mint kit régi társ hív:
a holdalkony harmatán csalinkáz.

237.
Mi fentrôl éltet oszthassam tovább!
Sziács-fénylôn. Vagy ha félbe tört - úgy.
Patkó-csikarta, fájdalmas csodát.
Kerék-marást a záporbarna földút.

238.
Ha vért rikoltott a kard-barázda,
s a némult erdôn megriadt patak sírt:
köles fohászt épitett a házba -
de e tehertôl szívósabb a nyakszirt.

239.
A zöld viháncol, ugrál térdedig.
Az eljövendô összes utcarosszák
pajtásaként megvédi, esküszik,
a beléd zárult, eleven magocskát.

240.
A lélek igaz, kényes kitinként
megóv az omló, roppant hordaléktól
e partig. Itt véteném az ösvényt.
De milyen szárny hullajt e pontra, kék toll? -

241.
Az átvonulás füstje idelent
nem irgalmaz, de nem is kér kegyelmet -
tücsök-mohával benôtt végtelent
szorít álmában arcához a gyermek.

242.
Hogy visszalophatom árnyékukat,
a szájukról szôlô és szél gerezdjét,
mosolynyílt arcuk: ó, mély titkú, vad
anyáknak hála, kik ôket nevelték.

243.
Közel ahhoz, hogy elrontsa az alt
napsütést gerezdek kórusában:
seregélyfelhôd szinte betakart
egész hegyoldal éneket, ma láttam.

244.
Bocsássatok meg fáradt szilvafák,
de vigaszával küld engem a nyárvég
jó törzsetekhez, hogy én írjam át
e lombvesztô, híg-édeskés parádét.

245.
Egyetlen emlékbe gyûjtve a híd -
folyónknak összes hídja, mint kötetben.
Ma nem nyitod fel, mélyen aluszik
a víz felett csupán éggel fedetten.

246.
Az élet úgy szent, hogy csupa kérdés -
Oldozgassák az elkötött verôért,
úton járókért, betegekért és
könyörögtünk a nem-kérdezôkért.

247.
Határos örök fákkal ez a nyelv,
ez a csapzott, máról holnapra tengô.
Felhôket értô ormokat emelt
eléd: szokást, célt s nem vagy idegen tô.

248.
Keményre járt út. Velem szembe jô
emelkedôt s kátyúkat osztogatva.
A díszlet új nyomokkal érvelô
s pereg, pereg az évszakok darabja.

249.
Hol szaporáz a szív, hol meg lazsál.
De makulátlan röpkép áll felette -
Ha képzeled sincs tisztább egy madár
szálló szárnyánál. Azt szorítsd a sebre!

250.
Kavicsok nônek mint hûs virágok
ezen ágyások idôtlen szegélyén.
Kô-ujjak, kô-csapok, visszavágytok? -
Még árulásunktól füstöl a kémény.


251.
E konda felhô nem sok jót jelent -
a ház elé galócát malacoznak,
és feldúlják a gyöngéd, könnyû lent,
mocsárba túrják gyöngyét a titoknak.

252.
A föld, a víz, a levegô, a tûz
foganta s égô sorsához kötözte -
Ínyünkre omló íz, le-föl merülsz:
kenyér, kenyér, nagy évszakok gyümölcse!

253.
Lemossuk a port eltávozóban
a koszlott mérföldeket lépteinkrôl -
Aki hátra néz belôlünk: szótlan
bezáruló nagy ajtóra tekint föl.

254.
Gyümölcs. Olyan ívben hajlít ágat,
mint csóva, mit búcsúzó meteor vont
sorsába hullón. Az alma bátrabb:
az ôszi égre rajzol, érik, ujjong.

255.
Szamárnyereg ívû dombot elnyel,
fölötte kéklik július, a híg köd
ácsolatot mardos, míg a leshely
gyertyán-lábától messze jár a Hírnök.

256.
Áttetszô szárny formálta ritka tér
talán csodás, és talán felé emel
tekintetet májusi gömb-tökély -
a szem veszôdik gyökerekhez közel.

257.
Az igazságnál nincs unalmasabb,
tehát kerüld. - A svihák duruzsolt így.
Akkor már minden gyökér kiszakadt,
s kiszakadtunk sivatagunkba holtig.

258.
E rózsa fókuszánál kín, viszály,
háborúk üszke, vér szállott fejünkre -
De gyér utódoknak békét kinál
a kor: sötétjébe nap úgy merült le.

259.
Egy asszony-arc: várakozó mosoly -:
nem fárad, olyan Élsz igéje ejtett
terén sebet s tépett össze percet,
hogy jelen van és velünk vándorol.

260.
Távolodóban a villanó láb,
s a telt pompájú, körte-forma szentély
ponttá fagy, s várják ôt üres órák:
egy nôi nap sivatagán keresgél.

261.
Letért útjáról és lett szoborrá
az agyag megmunkált, kemence-járta
létét nincs lény, mely közönybe vonná -
se száj nincs, hogy miatta trombitálna.

262.
A meddôhányó rôt kolosszusát
takard be tél, az ég alján se fájjon -
fehér, fanyar füst: száll az ifjúság -
csak máksziromnyi hó fed, tiszta lábnyom.

263.
Ó, fájditó és ismerôs vonás
a száj körül! most álmodik vagy örvend?
talán csak megszületni tétováz
e képbe. Arcán mindent elfedô csend.

264.
Közelít, fennakad a katángok
szeme, a telt-hold-apasztotta síkról,
ki a tóba csillagot beszántott
s a víz megolvadt ércében lubickol.

265.
Gyökeréig a szél-rángatta fát
már ismerem, hát nem játszik a részvét -
A halott sötét és a fény-világ
most járja át a törzs ingó egészét.

266.
Találunk meddôhányón karmazsin
rögöt, ha széthull félszünktôl a váza.
Aztán egy bányaváros romjain
fölizzik majd a köd levendulása.

267.
A nyakára nôtt kényes tigris-ól
elôbb-utóbb kitör és elveszejti
világával a Táplálót, mikor
örök éhét nem csillapítja senki.

268.
Bár szép süllyesztôt kívántál nekik,
és irgalmat lelkiismeretüktôl:
az új hazát s kort máris lengetik -
Ó, szalmahíg láng! Fénye nincs, de füstöl.

269.
Csak séta volt a város. Összetett,
nehéz szirmok mélyén örömkiáltás.
Sóhaj, harang- és füttyszó érkezett -
Kiválasztottál? Titkaidba számlálsz?

270.
Ide-tisztázta ég s tó grádicsán
a tûzhányó-vidék hites zenéjét,
s kivett (visszaérkezvén) a titán
a létünkbôl valami tüske-félét.

271.
A sötét verseny ideje betelt -
ez most világít: almafányi kozmosz.
Töröl nevünkrôl iszapot, zörejt:
térdeljünk tisztán kôhöz, csillagokhoz.

272.
Sötétedésre. Villámra érett.
A Törzs repesztve fagytól meg viszálytól.
Körüldobolja Sámán. Bôrt cserélget,
s világfa világ-ágaként világol.

273.
Az ôszi futású Cuhára néz
(hogy milyen közel és hûvös-törékeny,
nem is gondolta), északi, nehéz
folyók medvéi cammogtak fejében.

274.
Ezt a jó krumpli-termô vidéket
részeltesd, Uram, száraz napjaidból,
e határt nem rothadni itélted -
Nehéz a csizmánk, egedben tapicskol.

275.
Nem nô zene tavaszi fû alatt.
Cigányhegedûs angyalokkal álmodj
még ideát. Csak hagyd: cifrázzanak -
Már közelít a szertelen Pohárnok.

276.
Horizont illatozik a tóig
göröngyök és vakító vásznak nyelvén.
A Költözô kissé hallgatózik:
szokás várja, öröm-üres emelvény.

277.
Harmatos harmóniákat szétmar
egy perc sava. Korunknál gazdagabbnak
születtek. De szíved hangszerét, jaj,
leinti sötét pálcával a karnagy.

278.
Dobog a távol nagy szív, úgy emészt
anyát, folyót, madárneszt. Hálahûs kéz
telít szinekkel ott egy berkenyést -
S a szomjas arc itt dél-alkonyba fürkész.

279.
Az este Holdtól fénylô bôröké,
s kötôdik nyelvi kezdetünk, gyökérként
szívósan, tajga és tenger közé.
Kis dallam-ív. Egy sámán-dob. A békénk.

280.
Fácskák: fenyôk, juhar, nyár, gesztenyék
nem ismerték e legázolt, kirugdalt
kölyök-törzsek a Fajtánk Részegét,
mikor elméje bakancsába gunnyadt.

281.
Mítoszok hó-lapjától elkívánt
szavakba nyurga nyárfaként felöltözz -
Borítsa térded alkonyati láng
s a csípôd hajnal-mintás égi köntös.

282.
Valami ösvény összes nyomaként
sárgás-kopottan hirtelen elôtör
az ív, s mint ékes érv pendül elénk,
hogy föltámadunk: lábnyomok a földbôl.

283.
Amit kiszabtál, Uram, ne tetézd!
Ne küldj tovább más korok zsivajába!
A következô megtestesülést
intézd: legyek bogár, madár vagy nyárfa -

284.
Nyomának föld-mély nem tud ártani -
Egy új világ-év, s csôrét cinke mártja
a törésbe, hol ég záporai
összefutódnak csodátlan pohárba.

285.
Havas kaptatón cserjényi tölgyek
közé fölérsz, nevedtôl szabadulván.
A homok  szemembe visszapörget.
Kitörlöm: elmúlsz minden hangok útján.

286.
Valami növény hogy májába tép
eget lesvén, közömbös keselyûket.
Ha hitte volna: Vaskos tréfaképp
fogadná. Ám így? Büntetésre bûntett?

287.
Ancilla ônagysága nem pirul
a bágyadt bájakra fogékonyabbnak
elszegôdni. De hogy gazdátlanul?
A nyálas kölykök combján cuppogatnak.

288.
Fagyöngy a téli ágon. Látta még
kitelni egy hold zöld erôterében
a kelta kozmoszt, lány, kit márga véd,
hogy két gyújtópont immár összeérjen?

289.
Követhetô vonallá sûrüsül,
jövôbe vágyók, látásunk határán
a tiszta ész iránya, s fûszerül
fekete borssá ôröl meg a sátán.

290.
Arccal keletnek, holdas-csillagos
az íj-tegez mellén keresztbe fekszik -
A máglya lobban, ezüst olvadoz.
Nôstényfarkas nevét viselte eddig.

291.
Szegényeknek bokrok, csak a bokrok
adnak kevés hûst. Fukar a szél, a víz,
s az évszakon négy mennydörgés kotlott -
Egy hattyú-tojást, kikelvén, fölszakítsz.

292.
Idegenként a világ udvarán
a korgörény bûzére rettenek föl.
S hogy nincs Talmud, se Védák, sem Korán,
csak ez: Modernnek lenni mindenestôl -

293.
Egyre meredekebb lesz az ösvény
s ziháltatóbb. Sajogtat a tegez, nyíl -
de a Villás Nyelvû Kígyó földjén
egy-egy megállás, s az hiszed: gyerek sír.

294.
Bagoly táplálta itt kakukk fiát.
Ma minden irány összefut acsargón,
ne is csodálkozz, csip-csup mániák -
És szenvedélytôl habzik a koralkony.

295.
Törölgeti a párás ablakot -
minden csak szürke, délutáni szûrt kép.
Egy váratlan sáv akkor felragyog:
a Szombat elözönli néma tükrét.

296.
A végsô cseppek, s szomjúság leszel.
Sivatag-szürkén válsz a tikkadótól
múlttá. Kihörpint a száraz kehely
és földre csattan. És nem folytatódol.

297.
Gyepál az Úr, de szívéhez állít -
A mécsesét hogy jobban énekelhesd
tövis tüzét, hûséged kalodáit
s, futva Moldvába, egy csángó keservest.

298.
Úgyis eljön az idejük. Nehéz
panaszba fog, hó alól szabadulván,
az árpazölddé bomlott zsenge kéz,
s egy cserép-kolomp fölzendül a pusztán.

299.
Szeme fagyöngy-színével álmodol -
A holdsütés kemény szánkaptatóján
az asszony-hang még árnyas, még komoly:
idézi ép kemencém, tiszta lócám.

300.
Az égi bárkát ácsolja szemmel.
Kezében háló, fejsze, mégse pusztít.
Tanítványt emelni türelem kell
fövenytôl hattyúk látogatta csúcsig.


301.
Te gazdag kérgû fa, a suttogást,
amit törzsedre bízott a suhanc-kor
titokként, kincsként, hogy majd jól vigyázd:
ôrzöd-e még? Vagy füstté váltan alszol?

302.
Szemérôl ég csak egyszer álmodott,
és boldogtalan hunyorog azóta -
Bôrét irigylik gyöngyfény záporok,
de hol késik, aki sorsát megoldja? -

303.
A páros, lepke-forma lábnyomok
magukhoz hajlítják a gyertyalángot -
A Lélek-Õz erdôvé változott.
Keresd soha, s mindenkor megtalálod.

304.
A zöld, örökzöld áldozat a fény
kezdetekor csupán harmat-burok volt,
az erô változatlan közepén
már gyönge tû: idézi a toboz-kort.

305.
Magasból a gyökér, mélybôl a föld
ered, s egymásba fordul a közellét -
az idô, mit néma szokásba tört
azt ásó metszi s vonszolják gereblyék.

306.
Az égi lány, hogy hangja elveszett
szélben sínylôdô tisztásként fülembe
súg: Így hagytad el mesterségedet.
Hálód üres. Emelgesd dideregve.

307.
Egymásnak háttal álló angyalok
gubbasztanak. Kezében fáklya füstöl
az egyiküknek, amint porba rogy
a társ kinálta, illatos gyümölcstôl.

308.
Kereszt, szivárvány: kettôs ív derül
friss törzseinkre. Hinni lehetetlen
a teremtett világ hitén kívül
kôben, fában s faragott egyebekben.

309.
Diófácska, diócska, agyacska,
tartsd meg és úgy ôrizgesd az egünket,
minden csillagáról számot adva,
ahogy a Nap gallyat rügyezni sürget.

310.
Öreg, itt elengedem a kezed.
Türelmesen kísértelek föl eddig.
De visszanézve: utánad sebek
maradtak lent, s nem gyógyultak szemernyit.

311.
A bomlás tôzegét gyûjti buzgón:
megébredt lángra így telik a kornak,
hogy üzekedjen, aludjék, hazudjon
csipás fényben, mit más korok lakoltak.

312.
Láthatatlan sziromra kirajzó
csillagok, ó, fönti kaptár lakói!
S a kavics lepte út végén az ajtó!
S a titkos kerti zug sem fog szabódni -

313.
A színek csuprát kiborítja, mély
álomból, átlép a mély ébredésbe
koronánkon az ölyv és a fekély -
Együtt lebegnek, egy-ecsetre véve.

314.
Fehér, törôdött röggé lesz elôbb
a ház, tükörré aztán, égre tártan
borzong felhôtôl, itat fecskecsôrt -
És ott a fû a szél gondolatában.

315.
A születendô áldozat kivon
a zûrzavarból, s átveszi a testet
a hó komolysága: akár szirom,
akár bárányka gyapja közé rejtett.

316.
Jóból és rosszból aki összegyúrt
tán kiszemelt rejtélyes bíborára
e sziromnak, mely fénybe szabadult,
s lett koponyámból szó és szó határa.

317.
Haja piros felhô a tükörben.
Tükör tükör mögött a kátyús úton.
A kozmosz hültében félredöccen.
Csillag szuszog. Nem sok kell, hogy aludjon.

318.
Boszorka szél, észak nimfa-dalát
(Orpheusz beleszokott a halálba)
ne görgesd-pörgesd-kevergesd tovább:
a teste zeng: húrfeszes égi ábra.

319.
Szemed forrását mohón, károgón
a por sirálya lepi csapatostól -
Zargatnám innen, ám hátráltatóm
a tested, amint tükörben lubickol.

320.
Bôröd márványára vedd fel ingem -
Két érintés madár-torokkal lángol.
Sovány szemmel színed nem veszítem,
míg márványt lobbant válladból a fátyol.

321.
A nézhetô világból kifelejt,
alámerít, fölöslegest, s a kába,
egynapos nyártól sistereg a kert -
alámerít egynapos pocsolyába.

322.
Akik elôtted éltek itt, ne tudd
nevét a kezdô, két boldogtalannak.
A mérték telt be rajtuk és az út.
Elködösült az angyal hangja. Hallgat.

323.
Most, hogy jégcsappá változol, apám:
az örökhagyás lógó nyelvû jégcsap -
egy megcsikorduló kis dél után
múltod multának hû ebe felém kap.

324.
Neveztetik szépnek. És eltöré
Urunk a pálcát. Aszály vagy próféta
kezétôl görbülsz az idônk fölé,
ó, szivárvány! Ó, hûség buboréka!

325.
Vakolat hullott, fehér törmelék
hangtalanul, riadt nagy darabokban,
mintha az ég is mondaná: elég -
s akár egy templom: hull alá halottan.

326.
Lábnyom galambbal nem találkozik,
de lehet:  évük önmagába fordul -
bakjukra köd száll, az ôszi kocsik
saroglyán barkát hoznak foglalóul.

327.
Amott, ahol két eb tépi szívét,
legyint, s hogy nincs baj: szelekbe hazudja.
Suvadás, rom és parázs kísérjék,
amikor megy a gyûrû vándorútra.

328.
Az orgonák zöld levél-szívével
szívemen ébredek. (Vagy nem ébredek.)
Néma dobbanás. Egy sírba tétel.
Megroppan s földig rogy majd széketek.

329.
A hó báránya hever itt. Szelíd
gyapjában szikra serceg, szikra bujkál.
Akár mesébôl pásztor érkezik:
terel farkast, mosolyog lábnyomuknál.

330.
Fél hangot immár a fagybéna száj,
(az enyém vagy egy koldusé: már mindegy)
dicsérni téged immár nem talál -
azért nekem bocsásd meg vétkeinket!

331.
Ködökben kürthang: ez a napsütés
költöget rügyet, hagymát. Rózsa nyelvét
megoldja, aztán  elsuttogni kész,
hogy idômet szirmai rejtegették.

332.
Az éghez úgy, hogy földhöz közelebb,
de fû és szél viaszával az arcon.
Egy meztelenre festett arc helyett,
Tavasz, fölötted tû és ujj virrasszon.

333.
Küllôk felôl szivárog mérgezôn,
mit régi bosszú kényszerít az Agyra:
bénító víz és fémsók a mezôn -
Hány emberöltônk bûnhôdik alatta?

334.
A korbács lánykéz-melegét, szegény,
mint láthatatlan és makacs kísérôt,
akár egy titkot, ôrzi tenyerén
míg nyüvi bábját, mit köréje sors szôtt.

335.
Veszô a hír s újra megtalált kulcs
e létbe, mindig zárakat emésztô.
Küszöb és út angyalán ha átjutsz,
sivár magadba emel föl a lépcsô.

336.
Jusson, ha kell, bô torkú deleknek
vödör, kötél. S tiszta éneket húzzál.
Hószín falig törvények vezetnek,
ha elvégezted dolgodat a kútnál.

337.
A keletrôl kísértô koronát
hogy elfogadd, a sugárnyi sugallat
keresztként csillant meg egy sír nomád
fejfáján, amit hajnalok faragtak.

338.
A Hallgatás Hegyérôl vézna láng
is elég, hogy az igét megmutassa,
bár árnyéktalan, erôs és nyulánk,
de unokánk és ükünk öregapja.

339.
A gyümölcs tette bûnössé kezét
s ínyét, méltó formára-színre vágyva
mutatta: ô is így fogy el, a szép -
Tanítván mindünk szívét némaságra.

340.
Oldódik éggé ez a gyöngy-tömör
kedély. Nyomára sújt mihaszna, kópé
kezével a szél. Majd vásznat gyötör,
mely út gyümölcsét szaggató hajóké.

341.
Mikor sáskává változott a Nap
és megkívánta mind a legelôket,
nem akadt bárány s költô: áldozat -
Még csontunkat is feledték a földek.

342.
Ezer felhô kóborolt a pusztán.
Egy nyájtalan nyáj. Se kolomp se pásztor.
Mi is szomjaztunk, s alig ocsudván
megitattál a közös szomjazásból.

343.
Kölyökasszonyként fû is ékesít,
nem hogy járásod szüntelen csodája
zavarná, ami hajnal-égbe híd -
s a Cuha mintha arra folydogálna.

344.
Isten lángtiszta mosolyát köszönd
barázda-ráncolt dombok reggelében!
Negyed-idôd, ha van még, földbe dönt:
tiltásszegôt az ôsök hagyta érdem.

345.
Az örök inga elnyûtt pontjaként,
a szárnyalás közepe és homálya.
Nem üdvözlöd a kényes gyertyafényt,
mikor a néma szívet körbejárja?

346.
Hanyatlón gyermek, fénylôn szerelem
a hajnalt hagyó arcon egybeérett -
szunyog-szívásnyi csöndjük viselem,
s a szem tovább dong: más arc, új ítélet.

347.
Arcuk mézére röpdös a szempár
beinni illatát vonásaiknak
fulladásig, fönt harang lamentál,
föntebb a dél rovásnyi árnya tikkad.

348.
A történelem tiszta tudomány.
Külön hálóban a gyôztes, a vesztes.
Tátognak mind a végsô szó jogán.
Ha nem vigyázol még egy életed lesz -

349.
Engesztelésül csereped hazug
színét ne fordítsd Nap iránt. Világod
bûzlik homálytól. Ama keskeny út
végét remélvén elejét találod.

350.
Káprázat, ékes szüzeket ne küldj!
Hóharmat áztat, ma a vér lehûltebb,
s búcsúra gondol ragya-este fürt.
Tôkék homályán seregély kerülget.


351.
Döccen az árnyék, s ahol véget ér:
kereszt növekszik, mintha szél teremné,
s a Nap mögötti, langy jászol-szegély
a köves földtôl most lesz végtelenné.

352.
Se hír, se válasz. Csillag: kevesebb.
Megvakulsz lassan. Emlékének ôre,
születésének tanúja, eredj
a keskeny úton, hozz jelet felôle! -

353.
Hivass reményt: holnap idegenjét.
Idézd a vaksi, gyöngülô gyökérnek:
a gyümölcsbôl ketten ettetek még,
s a magból új fák, új gyümölcsök érnek.

354.
Követhetetlen? Vagy csak keskeny út,
de járható, bár kín s minden kisértés
izzó kövekként rajta egybe-fut.
Hatalom nincs más. Keskeny út. Miért félsz?

355.
És minden térd elolvad, mint a víz -
És délre fordul folyó erejével,
s te tompa, döngölt térré józanítsz -
Ó, messzi talp, ó, mért lettem kivétel? -

356.
Üres poháron kétfelé kúszó
virág: kék porzó, kék bibék a szemnek -
kerékbe tört a kín, játék s a szó:
maga ecetjét önti a jelennek.

357.
A törött váza túléli az ép
érintetlen, szüzeskedô zománcát,
de életénél örökebb a rét:
pipaccsal ôrzi hadvezérek álmát.

358.
A legelsô lélekzet helyére
kívánkozik a többi s az utolsó -
Úgy kell olaj most e kicsi mécsbe,
miként forrástól üdvözül a korsó.

359.
A keskeny út fûrészfoga fogytán
következett a szög, majd a levétel.
Õrzött kövön túl fénylett a gyolcsán
Jeruzsálem porával, pollenével.

360.
Pusztában ülvén tenyerébe néz,
nem sorsa útját kutatón, ha még vall
ilyen bolondnak a jövô: nehéz
és vércserívásos a nyári égalj.

361.
Tapasztalás: a káprázat erôs
betörése óvatlan gyepûinken -
ínyenccé lankaszt, sorsommal idôz,
hogy meg is lássam: nem vak még az Isten.

362.
Hegyükkel a sötétbôl kiállnak
a csónakfák készek az indulásra,
elôttük jár egy fias szamárnak
hátán, ki révét boldogan kínálja.

363.
A puszta száraz sírját elhagyod.
égô szemed a gyászév kezdetén tart.
Kiválsz egedbôl, közelítsz: lakott
házam falán kétezer éves rézkarc.

364.
Maszkjába égô, ahogy egybe-gyûrt
véletleneddel a könyörtelen prés,
sajnállak, arc! Lágyul a bodza-fürt,
míg maszkod izzása, e füst kesernyés.

365.
Ég! Ég! (Ne halld árbocok ôrszemét!)
Ég! Ég! (Ne értsd puszta kemény beszédét!)
Ég! Ég! (Beismer, s minek értenéd,
bûnöd ma téged-vezekelve széttép.)

366.
A fáradt lelkû ólom egy vonást
nem rajzol át az árnyék-medre tarlón,
hogy feszes húrokon mégis lejátszd
(végét se tudva) azt a dalt bicsaklón.

367.
A csontba-rozsdállt fájdalom nem ér
tovább a vaskos, áthevült szögeknél.
Elôtte alakot ölt bor s kenyér.
A tûz gerendájához rögzítettél.

368.
Tisztára mérték: patyolat galamb-
toll, vemhe juhnak, valamint alászáll
oly' friss-szülött hó: sosem érsz olyant -
De tisztább nincs egy fecskecsôrnyi sárnál.

369.
Ha jön, meghallgat, békén elereszt
s a gyöngy delének nyugalma köszön rád:
kanalazd ki a maradék levest -
A tányér alján nincs kavics, sem önvád.

370.
Elmédbe nem fér: sivatag fogant,
s heggyé verejtékez a tiszta bárány.
Faggasd e múltat, hevenyéssz hogyant -:
ok nélkül élsz egy okozat határán.

371.
Ilyen kolostort nem találsz, hogy: Én -
s ezen a néven nem lelsz pusztaságot.
Egy téli törzs személytelen kegyén
mardos a bûn, te meg a kérget rágod.

372.
Csukódj be kezdet ajzott virága,
s maradj velem estén és bûnökön túl -
a tér olvadékony anyagába
Te röptess, íj delévé feszülô húr.

373.
Bizalma volt: nem hal meg a forrás,
nem pusztul át lapitó sivatagba,
halálviselt, négy égtáj csatornáz -
Pihen a föld s az is, aki aratta.

374.
Folytatódsz. Megállok az igénél.
A tiszta hangnak ajzott szív szegôdik
szolgául el, hajnal érte éjfél
mutat járást a kegyetlen tetôig.

375.
Egy félvak ló s egy örjöngô kocsis -
Aztán mozdul a szeretni-parancsolt
Föld, hogy korbács-verten felvoníts.
A többi hó. Meg téboly-tiszta égbolt.

376.
A híd nyomát bevalló barázda
fölé, sirálynép örvényébe pillant,
király lehet, megsajdul palástja,
és vár lovára perje színû sírhant.

377.
Nem fáj a Napnak letarolt hitük,
egykedvü ôrként kocog át az égen,
mert pásztorul nem hadakat: betût
szólít az Isten, hogy e népre nézzen.

378.
A fecske-kozmosz ereszünkig ér -
Ez nem évszaké: ez Isten kegyelme,
mikor a város már járvány-fehér,
s a láng aszályló mezôink legelte.

379.
Kivált az éjbôl, csepüvel tömött
mellkas fuvalmát megelôzi. Fújtat
s vonszol hitemhez: kova-vert könyök
lobbant hidat most-születô azúrnak.

380.
A Hold rügyez, a bárány hazamegy,
a kô felébred, hogy a tenger eltûnt.
A három háznak bejárata: egy,
s e harmatcsöppben kozmosz gyúl felettünk.

381.
A bûnös, aki törvényt emleget,
s a tiszta, aki büntetését várja -
Uram, ne kettôzd bennem lényedet:
ha már kereszt, ne legyen koronája -

382.
A kiáradástól nem szegényebb
egyre dúsabb a tér és egyre termôbb,
mikor párban szállnak át a lények
a lángokon: citerából derengôk.

383.
E néhány színbôl álló zenemû
a gyérült lombú kerten át kövessen -
Bátran szerettél, ijedôs szemû,
zuhant madár az árnyéknéma estben.

384.
Övezze egyszer-tiszta láthatár,
dacos homály és nyers párák szülötte
ocsúdó nedvek friss ágainál,
aki szívósan ásót nyom a földbe.

385.
Házamba úgy lépsz: ide vár a liszt,
és fecske álmát se zavarja jöttöd,
titkos jelenlét, a dacos tövist
bennem s akáccsönd ereszét köszöntöd.

386.
Négy nyárfa zúg, négy rohanó folyó
szomjazza jöttét, noha nyom-feledten
fél lábon ugrál: napos, elfuló
örvény a vétek, vezekelhetetlen.

387.
Mert szerette, hát színné változott
szeme: tavasz, nyár, ôsz és tél szinévé,
s nincs visszaút, se vissza-év, ahogy
új föld, tenger s ég sincs, hogy fölidézné.

388.
Akit asszonya elhagy: vízre száll,
nevét ezentúl evezôvel írja -
Zöld sikló-fej: ennyi a láthatár,
s mohón törli nyomát a szél radírja.

389.
Õrzôket itt? Egy pontot nem hagyott.
Körülbeszélt helyét Isten mutatta.
Mire hajnal lett fáklyátlan rabok
vánszorogtak a betûk el nyugatra.

390.
A következô elsötétitést
ráfoghatod a meddô óriásra,
de  ítélôszék karfájába vésd:
Virág virága, halálnak halála.

391.
Piszokba, svihák mutatványba vész:
nézvést lentrôl: az ég fölötte nyers, mély.
Itt élned, halnod s túlélned kevés - :
lábtörlônek vagy bolondnak szülessél.

392.
Árnyéka vesztett, osonó hiúz,
az osztozás déli nyomot kerülget -
por malma jár: összedarál, bezúz,
országgal együtt sivatagba tüntet.

393.
Cicomáznak kedvükkel-gazdagon
dôltükben ereszt, partot, szívdobogást.
Idôn nyilaznak át és ablakon.
Egy gally ne vesszen, hangjukat úgy vigyázd!

394.
Minden tövisek sajgó helyére
zuhanva nyerted, amit érdemeltél.
Igaz tekercs tudója és ledére,
betelt a hely, új latrot ne keressél -

395.
Harmat virágát keresô leány,
jöttél, de nem távozol. Ágbogas nyáj
törleszkedik díszes övedhez, ám
pásztorfiú-sorsod elôl ne bujkálj -

396.
Az idô két vércsöppje közt suhant
és nem galambként az a három szótag,
és áhitat lett ama a barna hant
egy lány nevével, aki fénybe porladt.

397.
A kezükhöz nem szokó, a félvad
óra-karral jelez némán a vándor.
Szárnymeleg zugával alkony és pad
várta ôket. Az idô volt madárból.

398.
Követ legelnek. Harmatos követ
Medárd kaszái. Nap veri a tarkót.
Ti csépletôk, a föld felé jövet,
a népemen verejtéket hadartok.

399.
Rogy a hegyek koszorúzta asztal.
Folyónk még néhány kincset délre görget.
Bepecsételi nehéz viasszal
s felejti a felejtés is e völgyet.

400.
Tiéd a szél, kô s kátyú lefoglal.
Hazád akár tüdôd és szived enné -
Ki útra lépsz számolj csak a porral.
A cél, a nyom másnak lesz elevenné.


401.
Japánakáctól japánakácig -
A legmúlóbb anyagból estbe vésve
maradt le hangjuk, de még világít:
egymás világgá s porrá tükrözése.

402.
Nem fél a koldus: nyoma vízbe fúl.
Gyámolkodó léte növeszti búzánk.
Érkezve égbôl a mezônkön úr.
szent lábnyomát körbedobolva: nyúznánk.

403.
Mert semmit nem értett mosolyából
a szárcsanép letelepült a vízre.
Próféta-csontként porlik a nádtoll
vonása, hogy arcod égbe segítse.

404.
Gazból gazos kôre futó sinén
ország csikordul szipolyozva rommá,
s jelkép-mihasznán gomolyog, kemény
Hold nyers korongját mielôtt bevonná.

405.
Hol szirommal ízesül a vére
a viszonzatlanná gyûrött szavaknak:
minden tövisek sajgó helyére
majd ültük fúgáiból átzuhannak.

406.
A mutató szögén megállt szeme
az óra mikor újra járni kezdett.
Talán egy égszín forgács kellene:
az este nézte tükörben az estet.

407.
Kezétôl a kapaszkodón hagyott
meleg. Egy szép nô. Ajándékul adta
a titkát, mely látványként izgatott -
Hazámnyi hely. Úgy önteném szavakba!

408.
A megfordulás egyszerû mûvét
kínáld a Függôleges Húsevônek!
Hiszen tudod, hogy botló lelkû, s még
téged is hány kísértés gyötör meg -

409.
Te másik harang alá költözô,
a vétkeid s rongyaid itt-felejted.
Ki céda voltál: lehetsz szent üszô:
a víz nem ismer két kanyarral feljebb.

410.
Vadkörte-Csillag, mit üzensz? - A port
dédelgetem, mert nemes és erôtlen.
S te Egyszer-Élsz, légy aki szomjat olt,
embertalányét a vadóc gyümölcsben.

411.
Harcolt, gyötörték, százszor tévedett,
ezrével vágták, dús földjét orozták,
de idegenre nem küld vérebet,
s kínál mosollyal szalonnát, uborkát.

412.
Dajkál a nyelvem. Kupapörgetô
vagy hû kapán görnyedezô Talány-Lét,
szólíttatom már. A kerékvetô
bölcsôk nyomát ôrzi és kopjafákét.

413.
Te rengeteg zöld, éggé változol!
S ami a földé: tehetetlen sárga.
Az ág marad: kihûlt csipkebokor.
S marad a szél. És föllángol a bárka.

414.
A Fönti Kulcsok ereszére ért.
Fecskék neszével közelít a zárhoz.
Föltámadásunk idejét ne kérdd,
tömlöclakat s tengeri út határos.

415.
Koronaôrzô nép, te múlandó,
aranyba foglal négy égtáj, s a homlok
nehéz lüktetése: négy csavargó
tépi mezôdön egymást. Hû bolondok.

416.
Üzenet és remegô elôzmény,
amit az itt-lét s vándorlás kipattant -
Kovaként a jelenhez ütôdvén
halandó váll sajog így halhatatlant.

417.
Kezdôbetûjén az i énekelt,
mert volt madár gyermeki képzeletben -
Szárán levélrügy, s aki névbe rejt
lásson virágban, soha földre verten.

418.
A száraz föld és a száraz kenyér -:
ez ôstudás, hogy négy csomó s kötés  fûz
viszontagsághoz a meddô, sekély
világ-fok és a közé, hova készülsz.

419.
Habosra hajszolt udvari kanca:
a gazda-korbácstól vonaglik bôre,
s itt legel egy fél király bakancsa,
és külön-esô hull a harcmezôre.

420.
Fehér Mamut hegy: idáig érzem
csípôs, nehéz szagát mint bánatét -
Ha borja volnék s bánkódna értem,
csikálnám csánkját: vén, korcs származék.

421.
Telünk szigorú tüzébe taszít,
a jégcsapokból mohó nyársakat rak
egy fecskefészek roppanása: sík:
mezôtlen, egetlen sík lesz az ablak.

422.
Fahíd. A Szótlan Angyal erre jár.
Karfára dôl, bámul a néma vízbe.
Látod: új arcot fogalmaz a nyár.
Öreg malom zaját viszi a lisztje.

423.
A kévét ölbe kapva átsiet
egy másik nyárba. Ott is búza kell, és
az asszony ott is kincs. Forrásvizet
kínál cserepes szádnak a teremtés.

424.
Dobok láza jelzi: visszatért, így
a víz békévé hiába faragta:
felhôakollá nem vált a fennsík.
A sárga bôr kíséri áhítatra.

425.
Megáll a perc. A fény is óceán,
mit nem felednék s nem félek, hogy elnyû:
a gesztenyéért nyújtózó leány
talapzatán sajog az elveszett fû -

426.
Az odaadás lángját-hamuját
hatalmam hordja a nyelven, a bôrön,
s királyasszonyi vánkosnál bujább
csípôd alá várost kell gyömöszölnöm.

427.
Koronaôrzô nép, te mulandó,
aranyba foglal négy égtáj, s a homlok
nehéz lüktetése: négy csavargó
tépi mezôdön egymást: hû bolondok.

428.
Az én, aki a földön üldögél -
de ott sem, a hangja kilehelt könnycsepp,
gömbölyû lesz, ahogy minden tökély,
s a buborékok útján egyre bölcsebb.

429.
Az idôt és a szenvedést kimérte.
"Mert úgy szerette Isten a világot,
hogy egyszülött fiát adta érte"-
A néma bárányért egy kô kiáltott.

430.
Imát, evangéliumi szegény,
emelj szívedbôl, mint napok kalászát.
Ne nézd a mély törést e fény-tekén,
a hit kölesszem, életnél tovább lát.

431.
A Fehér Nyúl terét ugye láttad -
Árnyéka nincs, szívét csak kölcsönözte
egy nyírfától e torz, szomorú állat
nem kéri répád, nem harap gyümölcsbe.

432.
A súlytalanná dicsért áldozat
majd visszaszáll a dölyfös áldozóra,
köhögteti, sátrába látogat,
amíg le nem jár szíve:  puszta óra.

433.
Amit falakkal körülvesz a hit,
és védi mintha páncél: nem az Istent,
tulajdonát sugallja, így taszít
s rögként a röghöz így  rögzít kevély rend.

434.
Az ôzeket, a köd-ülte határt -
ugye nem hitted: valaha kibukkan
a tiszta koldus, mosolyával áld
s körükhöz illeszt elsô hajnalodban.

435.
A mészkôre holnap rozsda hízik
az út ereit vastagon temetve
e lenti áram elkisér a vízig
néhány kavics mutatja, hol a medre.

436.
A rétre ment, ha kérded iglicét,
és üzeni: immár ne nézz utána,
feledd szemét is, nem több: zirci rét,
s kezére könnyét patak sirdogálja.

437.
A kocka még madárrá változik,
se csöpp, se nagy, de egyetlen dobás. Túl,
a tócsáktól a száraz vályogig:
fészek és vándorlás egy-csöndbe rándul.

438.
Kôbôl ki forrást fakasztasz, derûs
arccal merülsz kúpjaidon szitáló
ölyvek jelére. Jövôt így betûz
a csillagbölcs, halász, mezei szántó.

439.
Hosszabb jánosbogár-villanással
az igazságnak-halott bölcselet nem
igéz, nem éltet és nem is árnyal -
Csak úgy találja: nem is kéne lennem.

440.
Üres dühöngés, keresztül-kasul
járod idônk sötét kísérletekkel,
a sátánfortély agyunkba tanul.
Kivonulásunk füst- s járvány-szegett hely.

441
Az égmosolyt, amit most szétijeszt
s redôkké gyûr, halványuló körökké
egy esôcsöpp: beissza fény-kereszt -
és elmúlik és visszatér örökké.

442.
Méz, bor, kenyér, alma. A délután,
mint gyönge álom tapad és leválik.
Északra bóklász a sekély Cuhán
s elôtte út pipiskedik hazáig.

443.
Kettôs irányú gyors üresedést
csillapít hyperboreusi térfél -
Ne ródd a fába és kôbe se vésd:
az áldozatnak lábáig sem érnél.

444.
A Kô Királya füveknél puhább -
nehéz arcunkat ô végigsimítja,
s megtudjuk, ami csak nagy-szomjú fák,
száraz felhôk és néma bölcsôk titka.

445.
Azon az ajtón lesz kilincs az én,
ahol nem ejti könnyel a küszöbre
túlzó reményét folyton a szerény,
és belülrôl se mondja senki: jöjj be.

446.
A nemesebbet veti ki a sorból? -
Ez földi becslés, vélt véletlenekkel
ne játssz, miként ô sem, aki korhol,
de szeret: legszebb évszakába vesz fel.

447.
A nyers földön át vezetô nyomok
a fény érintésére megfeszülnek.
Dal ez. Majd visszaadja hajnalod.
Csak beleébredsz. Káprázat se sürget.

448.
Annyi szoba, ahány nap az évben,
és ugyanannyi párna a szobákban -
négy irány s az évszakok is négyen
ôrzik palotád forgását. Ma láttam.

449.
Türelmi idô, várták gyümölcsét,
hogy illat és íz szájukban a nyállal
majd összefut. Márványnéma ôrség
kezén Isten homokja. Az se fájlal.

450.
A hó alatt a csíra bevilágít
nyomunk s porló arcunk alá az éjbe.
Otthonosabb sorsodra ne számíts.
Igaz a mag. Igaz Isten beszéde.

451.
Készül kemény nemzedékek mélyén,
majd fölszakad a még mederben tartott
sírás, s betölt megolvadt, nehéz fém
málló teret, járdát és utcasarkot -


Minden jog és kötelesség a szerzôé! (Miénk csak az öröm;-) Köszönjük! Szerk.

Botár Attila: 1944. Székelyudvarhely.
Veszprémben él. Zircen iskolai könyvtáros.
Írószövetség. Nagy Lajos-díj.
Kötetek:
Idõkerülõ/Madárjóslat (1981. Széki Lászlóval közösen)
Elsüllyesztett harang (1984.)
Sötétfehér (1994)
Atthisz naptekercsei (1998.)