'Haza a MAGosban' tanfolyam!

MEGHÍVÓ!

Csudák csudájára* a Budapestkörnyéki Népfôiskolák Szövetsége megrendelésére és finanszírozásában 2003 november 4 és 9-e között Vértesacsán (Magyar Tanya és Falugondnok Szövetség - Képzési központ) egy, az eredeti szabad, 'dán típusú', ámde tömörített, magyarított, és alaposan kiegészített népfôiskolai módszert bemutató, bentlakásos képzést tartunk.

De akinek ennyi jó kevés lenne, annak felhívom a figyelmét arra is, hogy a 6 napon folyamatosan (és
az utolsó napon csak evvel foglalkozva) megpróbáljuk úgy analizálni a tapasztaltakat, hogy elegendô
anyagot adjanak hozzá, ezen, egyébként a gyakorlatban már jól kipróbált, és bevált módszer
akkreditáltatásához a szabad felnôttképzés számára!

A résztvevôknek csupán napi 1000.- (egyezer) forintot kell befizetniük, de 'határontúliak' számára
ez is elengedhetô! (Nagyon szeretnénk legalább egy-egy résztvevôt mindegyik szomszédos országbul!)
Részletekkel (beérkezési, távozási idôk, órarend, elôadók, stb) hamarosan jövünk. Ami még fontos az,
hogy semmiféle elôképzést nem igényel a dolog, viszont nem baj, ha valakinek már vannak
tapasztalatai a témát illetôen, és hát olyanokat várunk ezúttal elsôsorban, akik folytatni akarják
valamilyen módon az ügyet.

Meggyôzôdésünk, és tapasztalatunk, hogy a szabad személyépítést, TÁRS-adalom szervezôdést
('demokráciát', vagy amint tetszik;-) a lehetô legszélesebb körben elôsegítô 'egy-mást-képzés'
nélkül még a lehetô legjószándékúbb erôk is csak homokra építenek. A pénztekerészeti terrorvilág
egyre növekvô számú úgynevezett veszteseinek letargiáját sem láttuk, látjuk igazán gyógyíthatónak
más módszerrel. (Aki jobbat tud rögtön szóljon!;-)

Várjuk a mielôbbi (!) jelentkezést a korlátozott számú helyekre, elfogadás jelentkezési sorrendben,
illetve hát bizonyos esetekben a szerint, hogy az illetô mennyire van és lesz benne az iskolaügy
folytatásában.

Szeretettel

Lázár Ervin János
mûvészeti oktató, a képzés vezetôje
Koppenhága

Baka Györgyi
könyvtáros-népmûvelô, 'aszisztens' (a jövôben reménybeli vezetô;-)
Érd

Mezei Szilárd
muzsikus-zeneszerzô, (a próbált és nélkülözhetetlen zenei munkatárs;-)
Zenta

Nagy Júlia
népmûvelô, a BKNSZ titkára, a képzés adminisztrátora (és 'haladó' résztvevô;-)
Budapest

A témával kapcsolatban több anyag a Koppenhágai Hamvas Béla Klub honlapján
http://hamvasklub.parknet.dk/Magy4Iskolaugy.html rovatban.

Jegyz.

* 'A mûvelôdés hete - a tanulás ünnepe' címû országos rendezvénysorozatra összgyûlt állami és privát
pénzekbôl lehetett kigazdálkodni az egészet. Köszönet azoknak, akiket illet!


Órarend:

’Haza a MAGosban’ tanfolyam.

Beavatás Népfôiskolába
Vértesacsa 2003 november 4- tôl 9- ig.

November 4, kedd:
Beérkezés du 5-ig! (Elôbb valószínûleg lehet érkezni, késôbb nem!) Este 6- tól vacsoráig bemutatkozás, egyeztetô látókör. Vacsora után csoportos és páros tér, és mozgásgyakorlatok (amíg jó!;-)

November 5, szerda:
7.30-kor zenés meditáció (szabadon választható) 9-tôl némi mozgásos bemelegítés után ’kézimunkák’ (rajzfeladat, papírtechnika, asszociációs feladványok, stb) ebédig.
Ebéd után páros és csoportos mozgások, térgyakorlatok, ’koreográfiák’ zenekísérettel - vacsoráig.
Vacsora után nyilvános, a falubelieknek, avagy más vendégeknek is nyitott látókör Karácsony Sándorról, és népmûvelôi, ’népfôiskolai’ tevékenységérôl. Bevezetô elôadó Miklóssy Endre.

November 6. Csütörtök
7.30-kor zenés meditáció (szabadon választható) Reggeli után kirándulás a faluban és környékén ebédig, lehetôleg egy helybéli kalauzolásával.
Délután páros és csoportos mozgások, térgyakorlatok, stb. Százhalombatta: Szabados György elôadása a Hamvas évforrdulón: Hamvas és a zene. Utána zongoraszóló.
Vacsora után rövid látókör a hallottakról, látottakról.

November 7. Péntek
7.30-kor zenés meditáció (szabadon választható) Reggeli után némi mozgásos ’bemelegítés’ után nyilvános, a falubelieknek, avagy más vendégeknek is nyitott látókör ’Emberek a Taigetoszról- avagy a "Totál Vitál" áldozatai’ címmel. Bevezetô alôadást tart Varga Zoltán szociálterapeuta, és Urbán Éva pszichológus, egy Borsod megyei piszichiátriáról, ahol a népfôiskolán (és e képzésen is általunk) használt módszerek valamennyi formáját használják valamiképpen terápiás céllal, és ápoltjaik nagy része nem is beteg, hanem visszajáró ’vesztese’ a pénztekerészeti világnak..
Ebéd után közös zenélés Mezei Szilárddal. Azután a másnapi beavatós párok kisorsoládsa Rozika, a gondnok segítségével, majd konzultációk, elôkészítjük az eszközöket, helyszíneket, stb.
Vacsora után szintén a másnapra készülünk, esetleg próbákat tartunk, stb.

November 8. Szombat
7.30-kor zenés meditáció (szabadon választható) Ebédig még mindíg a konzultációk és felkészülés. Ebéd után vacsoráig hat 'beavatás', majd a hátralévô négy. Utána, jó késôn egy 'levezetô' élménybeszámoló látókör, majd csendes beszélgetés, idogálás a nagyteremben, ki meddig bírja.

November 9. Vasárnap
’A módszer akkreditálási esélyei és fontossága’, összefoglaló látókör. Ebéd után is addig folytatjuk, amíg kell! Végül pedig a népfôiskolás hagyományok alapján rendet rakunk magunk után, lehúzzuk az ágynemüt, kisöprünk, stb.

Fontos elôre leszögezni, hogy az esemény az utolsó kiértékelô szavakkal ér csak véget (amúgy meg remélhetôleg folytatódik a kiértékelés, 'tanulás' és konzultáció az interneten tovább!)

Fontos még, hogy: Mindenki hozzon magával 'strapa-sportruházatot', aki pedig tud, és/vagy szeret játszani valami hangszeren nehogy elfelejtse elhozni. (Aki nem ’tud’ az is hozza el, amit otthon talál; nem fogja megbánni!;-) Valamint minden olyan könyvet, anyagot, (lehetôleg több példányban, másolatban), amit bármilyen okból fontosnak, ajánlatosnak tart a köz számára. (A könyveit persze hazaviszi mindenki vegül.)

Ajánlott olvasmányok: Karácsony Sándor: A magyar észjárás; Lélekgyógyászatról jelképekben Szerk: Vas József (Balassi kiad.); Hamvas Béla: Eksztázis (Lehozható az internetrôl: http://www.tradicio.org/hamvas/hamvasextasis.htm); és  Miklóssy Endre: "Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél." No és H. Hesse: Üveggyöngyjáték (Ez a dán cím alapján, merthogy én dánul olvastam, de remélem megtalálható magyarul is a könyvtárakban-könyvesboltokban!)
 


BESZÁMOLÓ

 Haza a MAGosban képzés

(A Koppenhágai Hamvas Béla Klub & Budapest környéki Népfôiskolák Szövetsége közös ’projektje’)

FELNÔTTEKNEK

Avagy mi is az a ’beavatós, magyarított dán tipusú népfôiskola’; no és mire jó.

A dolgozat a 2003. évi novemberi, Vértesacsán a Falugondnokok Házában végrehajtott egyhetes, bentlakásos gyakorlatozás alapján készül, de úgy jó 25 éves munka van mögötte e sorok írójának életében. No és sok száz gyerek, ifjú, felnôtt közremûködése fôként résztvevôként (itt is köszönet érte a köz nevében - is!;-), de a segítôk, ’tanárok’, látókörinspirátorok-’elôadók’ névsora is igen tekintélyes lenne. (Néhányukat persze majd emlegetni fogom menet közben.)

Ez a vértesacsai menet pedig nem csak az utolsó volt eddig otthun, hanem az elsô is, olyan értelemben, hogy most próbáltuk a szervezôkkel (akik már részt vettek egy-két ilyen kurzuson korábban!) elôször direkt a képzés alapelemeit ’tanítani’, szándékunk szerint olyanoknak, akik majd remélhetôleg maguk is megpróbálkoznak egy-egy ilyen esemény levezénylésével. Ehhez képest (az Ég tudja miért!?;-) olyannyira összeállt a dolog ezúttal, hogy még a nem tervezett mozzanatok is, mintha nekünk lettek volna kitalálva. Gondolok itt például a majdnem szomszéd Százhalombattán szinte percre pontosan a zenei foglalkozásainkba illô Szabados György szabadzenész, zongorista-zeneszerzô fellépésre. (Aki a Hamvas évfordulón tartott elôadást Hamvas és a zene címmel, de játszott is. Minderre persze majd visszatérünk késôbb!)
Akinek pedig ennyi jó is kevés, annak még elmondhatom, hogy a nekiindulással összhangban (egyik fô motívumunk volt a dologhoz!) folyamatban van a módszer akkreditálása is!

Nos hát vágjunk neki! Mint minden megmozdulás lassan (szerintem nem éppen helyesen ugyan, de ezt itt most ne firtassuk) pályázattal indult. A Budapestkörnyéki Népfôiskolák Szövetsége pályázott a 2003. évi A mûvelôdés hete a tanulás ünnepe címû egyhetes országos rendezvénysorozaton való részvételre, és eléggé szinte alig méltányolhatóan egy gyakorolható (megvizsgálható, átélhetô, stb.) változatra gondoltak az érdekes, ámde inkább csak végignézendô, hallgatandó ’fellépések’ özönében. Itt is köszönet a szponzoroknak (is)!

A népfôiskola - a dán ôsmodellbôl, no és mai változataiból kiindulva -”az élet, az élôszó, a párbeszéd iskolája” (Grudtvig lelkész-püspök, költô-író, a ’feltaláló’ szavaival), azaz elsôsorban egymás ’átvilágító’ helyzetbehozásának, az átélésnek, a saját kreativitás kibontásának, a lehetséges életmodellek vizsgálatának és gyakorlásának helye, némi eszközhasználati képzéssel, ezirányú tapasztalatok átadásával is persze. (Noha vigyázunk mindíg arra, hogy lehetôleg senki ne próbáljon utánozni senkit, még korábbi ömagát se!;-)
Aki még nem próbálta nem tudhatja, de ég és föld a különbség e között, és jószerivel minden más iskolamodell között. Magyarországon szinte senki nem tudja ezt igazából sajnos, és így nem elég, hogy a hivatalos Népfôiskolai Társaság félrevezeti a népet a lényeget tekintve, azt hirdetvén, hogy (leegyszerûsítve) a népfôiskola tulajdonképpen bármilyen lehet (nem is túlzok igazán, tessenek csak utána nézni!), de hogy egy hatásos példát hozzak, imígyen nevezheti a lakitelki, hotel, konferencia központ, és pártkáder továbbkepzô, stb. magát szintén népfôiskolának. (Ez év fordulóján kaptam meg a tavalyi és jövendô programjukat, semmilyen igazi népfôiskolai program nincs benne. Az igazi népfôiskolában ugyanis a résztvevôk szinte soha nem csak passzív hallgatói, nézôi az ott történteknek, nem egyszerû halfogyasztók, hanem maguk is gyakorolva tanulják a hálókészítést és a halászatot!)

Miután már próbált emberekkel vágtunk neki az elôkészítésnek nem sok szóba került annak megbeszélése, hogy a Magyarországon kialakult, lehetségesnek bizonyult, minimálisan még éppen megfelelô egy hetes programba beleférô két-három ’elméleti’ alapozásnak, elôadásnak, avagy, helyesebben látóköri (e fogalmat késôbb kicsit bôvebben megnézzük majd!) inspirációnak mit is veszünk, és kit próbálunk meghívni. Elsô meghívottunk lett Miklóssy Endre, akitôl Karácsony Sándorról, életmûvérôl, no és különösen a tárgyunkat érintô ’felnôttovábbképzési’, a ’45 után tiszavirágéletû szabadmûvelôdési tanács-béli, stb. próbálkozásairól kívántunk hallani. (Ebben a tanácsban egyébként még Hamvas Béla is részt vett, de hát ez nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz most.) A másik meghívottunk egy intézmény lett, illetve onnan vártunk inspirátort, éspedig a Lélekgyógyászatról jelképekben címû (szerk. Vas József; Balassi kiadó; 2000) könnyvvel jelentkezô Borsod megyei, Csanyiki Pszichoterápiás osztályról.

Miután sajnos ez utóbbi választásunkat könnyebbnek érzem megindokolni, mint az elsôt, evvel is kezdem. Amikor elolvastam könyvüket (’könyvgyûjtô’ koppenhágai Hamvas Klub elnökünknek, Kovács László Béla matematikusnak, a látókör módszer ’újra-feltalálójának’ köszönhetôen) kicsit megdöbbentem, de valahogy igen természetesnek is hatott, amit találtam a pyszichiátria módszereit illetôen. Elôre bocsájtva: nagy vonalakban ugynazokat a mûvészeti alapgyakorlatokat használják - igaz külön csoportokban - mint mi. Evvel még foglalkozunk majd, de most jön a legérdekesebb. Amire ugyan teljesen csak a már megérkezett két inspirátor, a pyszichiáter (pszichológus?) Dr Urbán Éva, és a drámaterapeuta, tanár Varga Zoltán derített fényt bevezetésükben, de úgy gondolom témánk jobb megvilágításához itt a helye.
A pszichoterápiás osztály jószerivel már fennállása óta bentlakásos ’népfôiskolaként’ is mûködik. Mit is értsünk ez alatt? Röviden: Elôszöris tudnunk kell, hogy amint a könyvben megjelent Urbán Éva; Zivák Ildikó Emberek a Tajgetoszról - avagy a ”Totál Vitál” áldozatai címû írásukban is érintik, a hozzájuk beutaltak túlnyomó része attól depressziós, illetve mutat ki különféle problematikus pszichés tüneteket - véleményem szerint teljesen normálisan - mert a szép új pénzvilágban selejtnek, vagy még rosszabbnak érzi magát. Amikor pedig a különféle gyakorlatozások nyomán így, úgy MAGukhoz térve elbocsájtják ôket, akkor az évek alatt kialakult kapcsolat alapján szinte rögtön beutaltatják magukat a következô menetre, amire úgy egy év múlva kerülhet sor általában.
Viccesnek hathat elsôre, de egyik-másik, a népfôiskoláról írt dolgozatomban már kifejtettem, hogy mondjuk tanulmányi, továbbképzési felelôsként, munkaadóként, stb. úgy egy- két évenként mindenkit ’beutalnék’ legalább egy, egyhetes népfôiskolai felnôtt-továbbképzésre már csak a mentális egészségünk megôrzésének, avagy feljavításának érdekében is. A még ennél is fontosabb indokokról hamarosan.

Természetesen nagyon tetszettek a dráma, zene, tánc terápiás csoportmunkáról szóló beszámolóik is, különösen az igen összefogott, de mégis alapos szakmai indoklás és a bibliográfia, (csak ajánlani tudom e szempontból is!) és visszarémlett mûvészeti oktatói munkám elsô komolyabb konfliktusa, amikoris a Nemzeti Galériában, a Várban azt szorgalmaztam, hogy a szélesebb körben is alkalmazásra szükségesnek talált GYIK (Gyerek és Ifjúsági Képzômûvész- ) mûhelyes módszereink kidolgozásában vegyenek részt szociológusok, pszichológusok és terápiás szakemberek is. Akkor, a ’80-as években nem lett persze semmi a dologból (azóta se’, ki tudja miért is?), de jómagam ebben az irányban is próbálkoztam a képzések résztvevôivel, no és munkatársaimmal együtt.
Arra, hogy a sok hasonlóságon túl mi is hát a különbség a pszichoterapeuták és a magunk törekvései között, a maga helyén majd vissza fogok térni. Itt csak annyit, hogy a meghívottakkal eltöltött fél nap igen érdekes és hasznos volt, - mindkét félnek!

No és most jön a neheze. Persze, ha egy dánnak elmesélném, hogy a mi ’Grundtvigunk’, a XX. században a magyarságot végre (ismét?) MAGa nyelvi, filozófiai öntudatára, társaslelki feladataira ébresztô tanár, nyelvtudós, lelkész, publicista, stb. Karácsony Sándor még a tanítással, és a magyar nyelvvel foglalkozók nagy része számára is ismeretlen (!) hát legalábbis nagyon furcsállná a dolgot.
A mi, egyébként elég mûvelt ’acsai résztvevôink között is ez volt helyzet. Mondhatni, hogy rajtam, és a magát a korábban betiltott, manapság meg lassan az elfeledett (-feledtetett!?) nagy magyarok szakértôjévé, megírójává is képzô Miklóssy Endrén kívül csak néhányan hallottak róla, olvasni csak mi olvastuk. Csudák csudájára (vagy mi?!;-) nem elég, hogy 2002-ben, a ’49-es elsô kiadás óta elôször megjelent néhány alapvetôen fontos írása Ocsúdó magyarság címmel, Szokásrendszer és pedagógia alcímmel (szerk. Kövendi Dénes, Deme Tamás), de a fent említett pályázati pénznek köszönhetôen minden résztvevô megkaphatta ajándékba a vaskos könyvet. (Egyébként Miklóssy Túl a tornyon melyet porbul rakott a szél címû könyvével együtt, amelyben Fülep Lajos, Hamvas Béla, Karácsony Sándor, Kerényi Károly, Szabó Lajos, és Várkonyi Nándor legfontosabb ’vonásainak’ bemutatása közepette a szerzô sajátos ’hamvasi humorú’, apokalyptikus világképével is szembesülünk! Magunk között szólva, ha e voltaképpen semmire sem ’használt’ élet-mûveken kívül nem lenne semmi más a kezünkben ’tanításra’, emberségünket és magyarságunkat tekintve, szerintem akkor is teljesértékû ’tananyag’ állna a rendelkezésünkre - sôt!;-)

Nem jutott ugyan idônk sok olvasásra a voltaképpen merô gyakorlatozásból álló (!) egy hét alatt, de azért a könyv egyrészt megtámogatta a Karácsonnyal (Miklóssyval) töltött fél napunkat, másrészt pedig a legkiválóbb ’elméleti’ alapot nyújtja e dolgozat számára. Amennyiben az amúgyis meglehetôsen nehezen elmesélhetô, hiszen gyakran szinte vicces játszadozásnak ható gyakorlatsorok értelmét, és célját is gyönyörûen megmagyarázza - utólag is. Ide tartozik, hogy e gyakorlatok, és instrukciók (ez is kulcsfogalom!) kidolgozásához annak idején mindenekelôtt a Hamvas szamizdat (majd a lassan kijövô életmû), és Karácsony Sándor (elôször csak a Széchenyi könyvtárban olvasható) életmûve, kiváltképpen A magyar észjárás alapján indultam, indultunk neki. (Mondhatni – talán még ippeg idôben - körbe ért a dolog!;-)
Márpedig kéremszépen, a dán viszonylatba állítva Kierkegaardi jelentôségû Hamvas nélkül még csak lehet élni valahogy, ”csak nem érdemes” (hogy egy ifjúkorombéli szlenggel próbáljam megvilágítani valamennyire a helyzetet;-) Karácsony nélkül, magyar embernek igazán ’magyarul élni’ NEM LEHET. Csak szenvedni az ’idegen rendszerû gondolkodás’ okán. Lehet, hogy kicsit durvának tûnik ezen ex katedra kijelentés, de ne tessenek félni, lesz ez még indokoltabb is, bármilyen kényelmetlenül is hangozzék elsôre a dolog. Mondhatnám (mondom!) hogy tessenek olvasni. Életmûve, olyasformán, mint Hamvasé ’hologrammatikus’, azaz valójában bármely kisebb egységében valahogy benne van az egész. De persze vannak kiemelkedôbb dolgozatai, és egy bizonyos tisztulás is jellemzi azért az idôk során, fôként nagyon fontos, és persze sok vitát kiváltó ’magyari’ alapfogalmait illetôen.

No de lássuk végre a medvét, azaz valamely mottószerû Karácsony szöveget, aminek alapján nekifoghatunk voltaképpeni tárgyunknak, a ’Haza a MAGosban képzés’ alapjainak leírásához.

Természetesen az Ocsúdó magyarságból vesszük, a szerkesztôk által is egyfajta összefoglalásnak szánt utolsó, Ocsúdó magyarság címû, A magyar nevelés aktualítása európai [ma nyugodtan idetehetjuk: és globális] viszonylatban alcímû fejezetbôl. Legszívesebben ideírnám az egészet, mert nem ’csak’ alapvetô, és brilliáns magyari okfejtés, hanem mert olyan ’magyarságot’ (emberséget!) felszabadítóan mûködik, hogy az néha már maga az eksztázis. (Majd látni fogjuk, hogy nincs e gondolatmenetben a legkisebb ’kiválasztottság’, kivagyiság, vagy ún. nagyképûség sem, addig nemes ellenfeleink is tessenek megelôlegezni legalább a legjobb szándékot!)

”A magyar nevelés európai [globális] és magyar aktuális problémája: a másik emberEz a fent említett fejezet egyik alcíme, és valójában a legfontosabb emberi alapkérdésbe is vágunk bele rögvest. Mert miért ’a másik’, és nem a személy mondjuk, mint Hamvasnál? Tessenek megnyugodni, ugyanarról van szó, csak mondjuk, elsôsorban a világi oldalára koncentrál a dolognak! De miután ez a mi ’módszerünk’ alapkérdése is, hát kicsit el fogunk idôzni evvel a tétellel itt. Mit is mond Karácsony tanár úr a ’másik emberrôl’?

”Az egyén akkorra ért meg, akkorra nem gyerek, kölyök, vagy ifjú többé, mikorra felfedezte és életébe szerves elemként iktatta be ’a másik embert.’ Amikor tehát már odaadni, szolgálni, áldozni és szeretni tud. A gyermek is ismeri a másik embert, de csak mint saját énjének kiegészítô részét. Az ô világában a másik ember segítô, vagy gátló elem, vagy arra való, hogy hasznát vegye, vagy arra, hogy kikerülje. A gyermek nem tud még másokhoz képest, vagy éppenséggel másokra nézve élni.” (…)

”A közösségre vonatkoztatva sincs mindez egyébképpen. A közösségnek is érnie kell, hogy a másik emberre nézve tudjon élni. A mi közösségünkben mostanában tudatosul a másik ember, jeléül annak, hogy ez a közösség mostanában kezdi ”levetni gyermekcipôit”. Kilépett gyermekkorából, megnôtt, felserdült, embernyi emberkorba jutott. A mi közöségünk pedig az emberiség euroamerikai krisztiánus magyar közössége.
Az csak természetes, hogy ez a magyar közösség nem magának való életet élve bajmódik a másik ember képzetével. Az egész krisztiánizmusnak ugyanaz a gondja. Euroamerikának is. Az emberiség nem krisztiánus, de öntudattal rendelkezô, gondolkodni szeretô és képes nagy részének nem különben.
Ez a közösség gyermek-, serdülô- és ifjúkorában is látta, ismerte ’a másik embert’ , de gyermek-, serdülô- és ifjúmódra látta és ismerte, mint segítséget, vagy mint gátat, s felhasználta vagy igyekezett elhárítani, de nem hozzá képest és nem reá nézve élt.
Történeti szempontból azt jelenti ez, hogy a másik ember problematikájában sem pró sem kontra nem szerepelhet senki sem az elôidôkbôl.” [’Maroknyi’ bölcset, szentet, stb kivéve gondolom; hm?!]

Gyanúsan úgy mutatkozik ugyan, akármerre nézek, hogy a tanár úr által vázolt problematika UGYANOLYAN AKTUÁLIS ma is, mint az ô idején. Sôt! A globalizációnak álnevezett pénzemberi, piaci tébolyda csak még inkább kiélezte például a ’gazdag’, sunyin zabráló, Földet, embert habozás nélkül, akár az önveszélyességig kizsákmányoló, a fentiek alapján óvodáskorú, ’keresztyén’ (Látja? Nem látja? Na látja!) euroamerikai, és az emberiség ’maradék’, nagyrészt szinte emberként sem kezelt ca. 80%-a közötti ellentmondásokat.
No persze a piacosított, hajszolt, egoista euroamerikai sem áll valami jól önMAGával sem, hogy a TÁRSadalmiatlanságait ezúttal ne is próbáljuk vázolni.
No de , hogy is néz ki mindez az ’egyénbôl’ nézve?

”A ’másik ember’ képzete csak akkor nem nem fikció, csupán akkor valóság és igazság, ha az egyik embertôl független, autonóm valami, s mint ilyen, szerves TÁRSA [kiem. K.S.!] annak. E törvényszerûség különbözteti meg azt a kollektívumot, amely mi vagyunk  régebbi gyermek-, kölyök-, és legénymagától: vannak dolgok, amelyek nem magunkon, hanem kettônkön állnak. Ezek a ’dolgok’ mind: vonatkozások. Egyik sem ’ez’, vagy ’az’, valamennyi: egyik a másikhoz képest. [!]
A nyelv, a mûvészet, a társadalom, a jog és vallás csupa olyan vonatkozás, amely kettônkön áll, az egyik és a másik emberen. (…)
Az a kollektívum, amely éppen mi vagyunk, ott vált felnôtté, ott hagyta abba a gyerekeskedést, kölykösködést és legénykedést, ahol rádöbbent, hogy a másik ember minden vonatkozásában teljes jogú és az egyik emberrel egyenjogú ’társ’, tehát nem lehet sem birtokba venni, sem elhanyagolni.”

Nos kérem, aki nem vak láthatja, hogy nem váltunk mi felnôtté sehol, nagyon kis számú kivételtôl eltekintve. Se otthun, se világszerte. Az egyik a másikhoz képest alaptétel valójában leginkább úgy néz ki, hogy az egyik ’leszabadversenyezi’ (bááááaaa) a másikat, és… Az emberi alapképlet, az egymásra nézô, ’tekintettel lévô’ két ember, pár, szülô-gyerek, munkatárs, szomszédság, hivatal, stb.  viszonylatai pedig olyannyira mérgezettek, hogy nem is folytatom ezt a felsorolást itt tovább. Persze nem csak magyari problematika mindez feleim. Itt most nem kívánok belevágni annak elemzésébe, hogy mellérendelôs ’aranykori’ anyanyelvünk, (sajnos többnyire ki nem bontott lehetôségeiben) mennyivel alkalmatosabb még mai, pszeudotudományos zsargonnal, és biznic-zagyvasággokkal mérgezett formájában is árnyalt helyzetfelmérésre, valódi párbeszédre mint az általam (és mások által elemzett) ismert nyelvek többsége. Inkább nézzük meg még röviden milyennek is kell-ene lennie a ’magyar’ nevelésnek, amennyiben feltesszük a tanár úrral közösen, hogy:

 ”Az egyén csak társaskapcsolataiban ember, viszonyaiban mûködik, s csak abban nevelhetô. Az egyén nevelhetetlen, mert autnóm lény.” (Ne tessenek sápadozni, inkább gondolkozzanak el azon, hogy miért is nem jutott ez még eszükbe pici koruktól folyó idomításaik közepette! Itt is tisztelet a kivételeknek!;-) Még egy kis türelem:

”A magyar nevelésnek szabadnak kell lennie, másképpen nem sikerülhet. A szabadságnak két kritériuma közül az egyik az objektív. Határolt térben, kimért idôben, oki viszonyban nincs szabadság. Csak a transzcendens biztosítja az igazi szabadságot. (…)
A szabadság másik kritériuma a primitív. Csak az olyan cselekvés ôrizheti meg autonómiáját egymásravonatkozása közben, amely egyformán életre-halára megy, tehát egzisztenciálisan komoly. Nem méricskél, nem adagol, nem pótol pótszerekkel lényeges dolgokat, hanem apait-anyait belead becsületesen. Az ilyen magyar módra szabad nevelésben nem az a formai tendencia, hogy ki-ki megôrizze és biztosítsa a maga egzisztenciáját, tehát nem életre tör, hanem halálra. A halál csak a határolt térben és kimért idôben, oki viszony végokaként borzalmas és kerülendô. A határtalan tér, idôtlen idô megfoghatatlanul csodálatos embereinek nem meg kell idô elôtt, hanem dolguk végeztével meg szabad halniuk. (…)
Csak természetes tehát, ha ilyen körülmények között a létezés magyarul minduntalan újrafogalmazandó. Nem lehet életre-halálra sakkozni úgy, hogy az ember nagy nehezen sakk-könyvekbôl bemagolta és most alkalmazza a lépéseket. (…)
A minduntalan újrafogalmazás kötelezettsége azért egyetlen formája a létezésnek, mert nevelés közben csak egyetlen magatartás áll módunkban: egész valónkkal viszonyulunk a másik félhez. Sohasem tudhatom, mitévô legyek a következô pillanatban, mert az attól függ: a másik embernek miben és hogyan lehetek szolgálatára. Még áldozat árán is. Mert szeretem a másik embert. Vele, általa, reá nézve élek.”

Tessenek parancsolni. Itt a feladat, a ’felnôttképzés’ lényege. Aki nem hiszi járjon utána! (Nem fogja megbánni;-) Engem meggyôzött, tapasztalataink visszaigazolták. Azon talán egyezkedhetnénk, hogy van-é ennél átfogóbb, ’nagyobb képû’, mélyebb, magosabb, stb. emberkép általában, mármint egymásra nézvést, (aki jobbat tud rögvest szóljon!;-) viszont abban egyetértek mindenkivel, aki azt gondolja, hogy ha ezt a fenti definíciót olvasnánk a lehetséges ’tanítványok’ fejére meghívóként, a legtöbbje inkább világgá futna. Nem is olvassuk. A képzésen sem. (És akkor még a Szentkuthy szavával ’seggberúgós’ Hamvas mester ’fenôttképzési’ tanácsairól mélyen hallgattunk ezúttal - is!;-) De bíztatásként talán ide fûzöm, hogy még idáig minden képzés végén mindenki pontosan megértette (aki akarta!;-) visszamenôleg az összes mozzanat célját és értékét, akár meg a fenti mélységben is! Mit is csinálunk hát?

No ha már itt tartunk, akkor kezdjük a legelején. Eddig még mindíg gondot okozott annak tömör, hogynemondjam szlogenszerû megfogalmazása, voltaképpen mire is invitáljuk a résztvevôket, a fentiekbôl remélhetôleg lassan már érthetô transzcendens (értésemben: mindenséges) okoból is ugyan, de... Voltak persze könyebb, vagy annak tûnô esetek, mint például az utolsó, ahol kicsit talán túl egyszerûen, de lényegében avval oldottuk meg a dolgot, hogy ’aki a népfôiskola iránt érdeklôdik annak nálunk a helye’. Pedig hát ugye már a’Haza MAGosban’ cím is némi töprengésre késztethetett volna, egyeseket késztetet is; de erre még a legvégén visszatérünk. Volt azután olyan eset is, amiben, mint példul ’A Szigetvár környéki értelmiség csapatépítô képzés’ egy hetében mintegy munkaeszközként szerepelt a módszer. De a fiam, amikor résztvett egy ilyen kurzuson Drávafokon, utána egy darabig ’indíttatás intézô’ akart lenni, aki becsábítja az embereket - önnön legjobb érdekükben - a képzésre. Ezt ítélte ugyanis a legnehezebb feladatnak az egészbôl. (Ma kínait tanul az ELTE bölcsészkarán;-) Neveztük már beavatásnak (nem is egészen ok nélkül, amint majd látható lesz), személyépítésnek, meg csak a csuda tudja még minek nem. Vígasztalásul elmondhatom, hogy a dán népfôiskola 150 éve ’magyarázza’ önmagát, a bizonyítványát (azaz éppen a bizonyítványnélküliségét többek között;-) lényegében nem sokkal több erdeménnyel, mint mi! (Nem vicc!) Miután itt olyasmirôl van szó, amit, mint minden igazán értékeset csak végigcsinálva, átélve lehet megérteni igazán ugye.

Még elôrebocsájtanám, hogy képzett, rögtönözni, és a résztvevôket is megszólaltatni képes muzsikus nélkül is meg lehet (talán) csinálni az egészet, legalábbis a legalapabb alapszinten, de akkor a levezénylôre hárul ez is, ami olyan teher, hogy senkinek sem ajánlom fölvállalni. Arról nem is beszélve, hogy az viszont mindenképpen erôsen ajánlott, hogy legalább ketten legyenek azok, akik már próbálták a dolgot, tisztában vannak minden mozzanat értékével és így nem csak több szem többet lát, de koznzultálni is tudnak arról, hogy mi is történik, mi legyen a következô húzás, stb. Azt nem állítom, hogy az ideális az lenne talán, hogy minden mûfajt, a képzômûvészettôl a drámáig egy-egy (avagy kettô-kettô, férfi-nô, öreg-fiatal, stb. mint a Várban hajdanán!) a szakmában is járatos valaki vezényeljen le, de ártani nem ártana, csak akkor ha emberileg alkalmatlan valaki ere a feladatra. Ez alatt csak azt értjük itten, hogy nem tudja elképzelni, azaz instruálni a gyakorlatlanok próbálkozásait. (Ettôl még lehet valaki nagyszerû mûvész, vagy mi a csuda, ha mán ez az ambíciója;-) Ezúttal (már harmadszor!) Mezei Szilárd zentai muzsikus-zeneszerzô lett a társam.

Az elsô nekirugaszkodásban, otthuni jó (?) ázsiai szokásként sokáig senki nem tudta, hogy akkor most ki is fog jönni. A második menetben (már magam is Pesten lévén) hirtelen, mintha még a makszimális 20 (tíz pár) résztvevônél is jóval többen jelentkeztek volna. Aki ismeri az otthuni kaotikus munkahelyi viszonyokat, egészségi állapotokat, stb. nem fogja meglepni, hogy végül éppen csak elértük a minimumot, a tíz fôt (öt párt), amikor elkezdtük. Ezen minmum-makszimum számok nyilván jól megindokolhatóak lennének holmi csoportdinamikai kutatások eredményeivel, de feladatunkhoz elégnek érzem, ha azt mondom, hogy minden tapasztalatom, tapasztalatunk ezeket a számokat igazolta vissza. Ennyien még mindíg figyelni tudtunk egymásra. Még valamit az összetételrôl. Mind dániai, mind otthuni tapasztalataim szerint a korban, nemben, származásban, képzettségben, lakóhelyben, stb. lehetô leggazdagabb összetétel a legjobb a résztvevôk számára. A ’vezetô’ számára persze minél gazdagabb, annál nehezebb, de hát valamit, valamiért ugye.
Annyi még azért ide kívánkozik, hogy biztosan nem lenne hiány résztvevôkben, ha ’csak’ a mindenkori munkanélküliek megkapnák a lehetôséget, persze közpénzbül fizetve. (Túdom, túdom…;-)

A helyrôl röviden. A helynek olyannak kell lennie (nem baj, ha némileg kicsit ingerszegény környezetben, faluvégen, stb.) ahol mindenekelôtt van egy nagyobb terem, lehetôleg mozgatható, eltüntethetô- helyreállítható bútorzattal, székekkel, asztalokkal. Kell lennie persze elfogadható, és elgendô nôi, férfi szálláshelynek (nem baj, ha kétágyasak a szobák, de az sem, ha csoportos a szállás; dirigensként viszont ragaszkodnom kellett az egyágyashoz), mûködô vizes helyiségeknek, és szerény, de tápláló kosztnak, manapság már lehetôleg vegetariánus választékkal is.
Itt méltatnám néhány szóban a Vérteacsai Falugondnokok házát, amely minden szempontból megfelelô volt. Kivéve talán a csak szûkösen elég ’tantermet’ (ha huszonvalahányan lettünk volna, kicsi is lett volna!), és ahol kényes, nehéz bútorzat jelezte, hogy szegény falugondnokok a továbbképzéseiken talán csak a cigarettaszünetekben ’mozoghatnak’. Amúgy minden zug és mozzanat nagyrészt ’felnôtt-továbbképzésre’ van tervezve; és csak ajánlani tudjuk hasonló célokra.

Természetesen az elsô egymásnak bemutatkozás tónusa nagyon fontos. Itt némileg megkönnyítette a helyzetemet az, hogy a ház gondnoknôje bevezetésként elmesélvén a volt parasztporta átépítésének kalandos történetét több ízben olyan területre is tévedt, amire késôbb, elôhangoló beszédemben mintegy szervesen hívatkozhattam, elég szép, levegôs panorámát vázolván az elôttünk álló feladatok köré. Vegyük csak azt, hogy a házat a falugondnokok, csakúgy, mint falugondnokságukat (mely foglalkozást is az öreg találta föl!), igen nagy részben ma már szinte legendás patrónusuknak (szövetségi elnöküknek, stb.) Kemény Berci bácsinak köszönhetik, aki rádásul egyetlenként reagált vagy tíz évvel ezelôtti cikkemre a Magyar Szemlében, amiben elôször próbáltam felhívni az értelmiségi közvélemény figyelmét e dolgozat témájára: a folyamatos ember-magyar-felnôttképzés szükségességére, és az általam kitanult legjobb, ’dán típusú’ módszerére. (Író résztvevônk igen hamar meg is találta a ház kis könyvtárában a folyóiratszámot, így végül mindenki megkaphatta lemásolva a cikket.) Berci bá’ révén jutottam el az ország sok falusi-városi civil tanácskozására és találkoztam a mostani szervezôkkel is elôször. Az mán a sors iróniája, vagy mi a csuda, hogy B. bá’ sajnos úgyszólván immunisnak mutatkozott az általam hozott népfôiskolára, de persze viszonylag könnyû dolga volt, hiszen gondosan elkerülte, hogy résztvegyen akár egy bemutató képzésen is velem együtt. (”Útálom a mûvészetet és a mûvészeket!” - vallotta be egyszer nekem Dániában szegény. Lelke rajta; csak ne vállalt volna népfôiskolai tótunkfaktum funkciót es; búúúuuu…;-) Szerencsére tanítványai nem útálkoztak, hanem kipróbálták a dolgot, és hát ugye most ott ültünk az általa megálmodott falugondnoki továbbképzési központ nagytermében, - az ô tudtával is persze. Arra emlékszem csak lényegében a beszédembôl, hogy sikerült annyira fellelkesítenem hallgatóságomat, hogy a gondnoknô ôszinte sajnálatát fejezte ki, hogy nem tud ô is résztvenni a kurzuson.
Az biztos, hogy elmondtam mindent ami eszembe jutott arról mennyire fontos is a gyakorlás, és szorongás nélkül tekinthet mindenki rögtönzéseink elé, mert senkitôl nem várunk el semmiféle már akárhol látott, próbált megoldást, receptet. Itt megjegyezném, hogy egészen máshogyan, sokkal kreatívabban is lehet persze indítani. Ott és akkor jutott eszembe például az a még ki nem próbált változat, hogy arra kérünk mindenkit, mutatkozzon be az elsô körben aszerint, ami szeretne lenni (vagy ami nem!;-), és hát oly módon, ahogy éppen eszébe jut. Ha az asztalon táncolva, hát úgy. Ezúttal csak mindenki elmondta, hogy hívják, mivel foglalkozik, hogy került közénk, és mit vár.

Bemelegítés

A vacsora után viszont már régen bevált mozgásos alapgyakorlatokkal láttunk neki fellazítani amit csak lehet, és hát megpróbálni kicsit jobban egymásra fókuszálni, mint a hétköznapok hajszájában általában. Persze a falak mellé pakoltuk a bútorzatot, hogy a legkisebb helyet foglalja el.
Elôször bemelegítettunk, körbe-körbe tekergetve magunkat, le-’s föl, csúszva-mászva (igen fontos az erre alkalmas ruházat és cipô a poggyászban!) feszítve-lazítva, lehetôleg gyerekkorunk óta szinte soha nem próbált tartásokban. Azután egy elég hosszú menet következett. Párokat alakítottak a résztvevôk (ezeket a párosításokat lehetôleg a legvéletlenszerûbb módszerekkel, gyors mozgás, taps, stb. csináljuk!) és felálltak egymással szemben, mintegy bô ’vívótávolságban’. Elôször újj-kézmozdulatokkal mozgatta a kis moccanatokra egész testtel reagáló társát az egyik sor, majd persze váltottak. Azután párt is váltottak. Így ment körbe a feladat, mindenki mindenkivel próbálta. Majd vállal ugyanezt. Majd csípôvel. A lábakkal. Végül pedig az volt az instrukció, hogy mindent használva (persze a legfinomabb mozdulatokkal, figyelve a párjuk reakcióira) próbálják ’megmintázni’ a másikat egy elôre kitalált pozitúrába-n. Ezt a gyakorlatsort azután többször végigcsináltunk a hét során mintegy bemelegítésként is. Volt olyan képzés is, ahol csak a szemeket, csak a lábujjakat, sôt fülhegyet is használtunk végül, szinte kivétel nélkül ’sikeres’ végmintázatokkal.
Nem hiszem, hogy bárkinek el kell magyaráznom, hogy mi hasznuk is van ezeknek a gyakorlatoknak, fizikailag, mentálisan, az egymással ismerkedést tekintve. (Ajánlott olvasmány viszont a Lélekgyógyásztról jelképekben ide vonatkozó, mozgásos fejezete!) De ha valakinek kapásbul semmi nem jutna eszébe, hát elkezdheti nyugodtan a fentebb idézett karácsonyi ’magyar’ nevelési alapelvekkel összehozni ôket. Úgyis ez az alapfeladat e dolgozatban, dolgozattal.

Pont

Másnap, a szabadon választható, rögtönzött élô zenés, reggeli elôtti meditációs ajánlat, és a jó hangulatú reggeli után, amit a nagy asztal körül költöttünk el együtt (ez így ajánlott minden étkezéshez különben!) a pont-tal folytattuk, illetve kezdtük el ’elôlrôl’ a mûvészeti gyakorlatozást, a lazítást, a teremtô erô kibontását. Elôször persze mozogtunk kicsit, átrendeztük a termet, ki-ki oda ült asztalával, székével, ahol a legjobban érezte magát, stb. Az instrukció az volt, hogy egy A4-es papíron (A3-as az igazi, de ezúttal sajnos nem volt elegendô) Egy Pontból kiindulva ceruzával a lehetô leggazdagabban, változatosabban ’osszák fel’ a teret, a ceruza lehetôségeit is a lehetô leggazdagabban kihasználva persze. Rögtönözve! Annyi papírt próbálva amennyi jólesik. Azután egy, a legszimpatikusabbnak talált megoldássort szem elôtt tartva egy A3-as akvarellpapíron vízfestékkel ki is színeztek egy változatot. Ez ugyan csak amolyan ráadás volt, hiszen aligha lehet elvárni, hogy aki soha nem próbált hasonlót (általában a többség) pár óra alatt ráérezzen arra is, hogyan tudná ugyanolyan szabadon használni a festéket, ecsetet, amint a ceruzát-fehér papírt bizony ’megtanulta’ majd mindenki (mindíg) érzéssel és szabadon kezelni. Ezen tapasztalatra majd szükség is lesz a késôbbiekben!
Annak bizonyítására, hogy mennyire ’transzcendens’ is volt e feladat (lásd a karácsonyi követelményt!;-) talán elég itt, ha arra hívatkozom, hogy e gyakorlatot (noha különféle változatait tucatszámra a GYIK-ban és azóta) a Korán alapján találtam ki úgy két éve.
”Azt beszélik, hogy a Próféta kimondá: ”A Korán minden szent könyvet tartalmaz, és a Sura Fatiha-ban (elsô fejezet) benne van az egész Korán, és a Basmala (’Allah nevében…’ etc.) tartalmazza a Sura Fatiha-t, és a Basmala benne van a Ba-ban (elsô betû) és a Ba az alá pöttyintett pontban.” (Madsen: Islam og sufisme címû könyve nyomán) Tiszta holográfia; nem?! Nem kell idegeskedni, nem konvertáltam az iszlámra, viszont az a témánkra tartozik, hogy kurzusunk a vallásokat tekintve teljesen ökumenikus, hogy úgy mondjam a szó létezô legnemesebb értelmében MAGánügynek tekitjük a dolgot, és csakis annyiban érdekes, hogy miképpen is hat-hat valaki vallása arra, hogy mit és miként tesz a másikkal kapcsolatban. (Lásd megen a karácsonyi kritériumokat!) Volt közöttünk ezúttal is erôsen hívô katolikus keresztény, gyakorló zen-buddhista, a védák alapján idniai mesternél tanuló aszkéta, szufi-rajongó, Tao barát, és csak a csuda tudja milyen árnyalata még a vallásosnak is nevezhetô alapállásoknak.
El is meséltem persze az instrukció eredetét, miközben a csoport elmélyülten alkotott, sôt tôlem tellhetôen még az ’arabeszket’ is megrajzoltam, és fölraktam a falra. Ilyen zenét is kerestem. No ha már itt tartunk azt is elmondom, hogy az olyan idôkben, amikor jó a ’háttérzene’, ajánlott egy világzeneileg elég átfogó, fôként rögtönô, improvizatív, intuitív, szabadzenei repertoárból bemutatni a lehetô legszélesebb választékot. Ennek is kapcsolódása van az összes további, de elsôsorban persze a zenei feladatokhoz.

Tér

A képzômûvészeti alapgyakorlatozást természetesen három dimenziós feladattal, éspedig a legegyszerûbb anyagszükségletû ’papírmintázással’ folytattuk. Az instrukció szerint elôször az A3-as mûszaki rajzlapot a lehetô legagazdagabb módon össze kellett tépni, majd a darabokból ragasztóval egy, a saját anyagának teherbírásával, és formáival öszhangban lévôen elérhetô legmagasabb plasztikát építeni. Ezután jól megnézve lehetett némi színezékkel ’hangolni’, majd egy, elsôre titokban tartott címet találni neki. Ezután mindenki körbejárt, jól megnézte mindenkiét, és mindenki címet adott mindenkiének. Mondanom sem kell, hogy nagyon fantáziadúsak voltak mind a formák, mind a címek. Volt már olyan is, ahol végül a címeket körbe-körbe adva-forgatva, dúdolva, nyögve, énekelve igen érdekes szeánsz lett a foglalkozás vége mindenki örömére. Íme egy sorozat ’Acsárul; az elsô: Fejbevert félkarú lyuk; azután: Teuton kard; Atomtámadás; Géppisztolypuszi; Felfelé; A szamuráj az ûrbe tart; Keserû harcok; Rendezetlen Repülôk Repkednek Rendületlen; Fáklyák; égô és nem gyulladt; Sarjadás.

(Egyszer igen jól megtörtént az említett keringetés Bicsérden, roma falugondnokokkal, polgármesterekkel és megyei képviselôjelöltekkel együtt, akik úm. soha nem tudták volna elképzelni magukról ezt az ’ôrült’, szabad, vidám alkotói örömöt. Ez persze érvényes volt a többi mozzanatra is. Talán ezért is sikerült végül olyan jól az egész;-)

Mûvészet

 

No de ide kívánkozik néhány fontos gondolat. A GYIK-ban esett meg elôször, hogy egy remek hangulatban végigcsinált gyakorlatsor végén a gyerekek, nézvén a fentebb leírtakhoz hasonló módon instruált - ha jól emlékszem - szebbnél szebb kis agyag plasztikáikat végeredményül, azt kérdezték: ”Ez már mûvészet Ervin bácsi?” Ez a kérdés azóta is fölmerül így, úgy, megpróbálok hát röviden válaszolni, mint annyiszor. A munkák frissességére, formagazgdagságára, fantáziadús voltára a legtöbb képzômûvészetis egyetemista is büszke lehetett volna. Azt hiszem valami olyasmit mondtam, hogy úgy néznek ki, de az ’igazi mûvészet’ az az alkotóban végbemenô alkímiai folyamat, illetve hát lehetô végeredménye az ’aranyember’. Alkímia alatt értve itt a dolog lényegét, vagyis hogy az igazi cél a megismerés, és a hazatalálás, majd ezen itthon-otthonlét gyakorlása, praktizálása a lehetô leggazdagabban. A mûtárgy létrejötténél sokkal fontosabb ez a beérés, de persze a ”szellem és anyag párbeszédének” (Grundtvig) szabadságfoka, a vizsgálódás elszántsága oda-vissza hat, a formára is, a szellemre is.
Természetesen a gyerekekre szabottan mondtam el mindezt annak idején, korosztályonként váltogatva a körítést, és azóta is próbáltam gyakorta, most ’Acsán is megfogalmazni ezt a nem csak a módszerünket, hanem a ’mûvészetet’ is érintô alapvetô kérdést.
Szó, ami szó a az utóbbi száz évek alatt kialakult megélhetési, sôt meggazdagodasi mûvészet, és az ebbôl élô szakértés (az ideológiai perverziókat is beleértve!) elburjánzása óta jószerivel már szinte senki sem tudja valójában mire is jó a mûvészet. (Azt, hogy mennyire ’jó’, azt megmondja a piac; hm?!;-) Talán legsúlyosabban érintett a képzômûvészet, ahol mintha a legtöbb visszaélés is történne. No de elegendô feladatnak érzem, ha itt röviden megkísérlem a összefoglalni a dolgot a módszerünk, illetve tapasztalataink szempontjábul:

Megfelelô instrukció esetén (jószerivel) MINDENki képes alkotó módon játszani-’dolgozni’ (ugyan ”a munka korrupt játék” H.B.) bármilyen anyaggal, eszközzel, tárggyal, ez utóbbi fogalmat a ’téma’ értelmében is értve. Ezt egyébként nemcsak tanusíthatja kicsi és nagy, mindenki, akivel eddig együtt ’dolgoztam’, hanem e beszámoló további menete is bizonyítani fogja a dolgot.
Úgy találtam, hogy a sokak által felpanaszolt legfontosabb, azóta csak még inkább elfajult múlt századi kórtünetek, a mûvészet érthetetlenné, ’elitté’, és/vagy szélhámossá válásával, avagy a mákonyos, övönaluli, biznic ’tömegkultúra’ lélekmérgezô voltával kapcsolatban csakis ebben az irányban gyógyíthatóak. Igen kérem. Aki MAGa megtapasztalja mirül is van szó nem vezethetô félre olyan könnyen, és értékelni tanulja a valódi alkímista erôfeszítéseket. Noha tudván-tudja, hogy a ’mûvész’ helyette ugyan nem válhat arannyá, mégha olyan kézügyesége is van netán, hogy röptében a legnagyobb részletességgel le tud rajzolni bármit. De azt is tudja, hogy semmiféle kézügyesség nem mentesíti a mûvészt az alkimista feladat alól. Jó esetben még azt is, hogy az igazi mûvészethez semmiféle kézügyesség nem kell. Akinek ennyi jó kevés…
Annak azt is el szoktam mesélni, hogy az alkotó munka, a szabad próbálkozás az általam olvasott legérdekesebb, japán kreativitás kutatás szerint is mindenképpen ’hasznos’, amennyiben maradandó, és minden egyéb feladatra is átvihetô kreativitás növekedéssel jár együtt. Természetesen személyre szabott fokozatokban és formákban.

[Figyelem! Semmilyen módon nem kívánom itt értéktelenné, netán hamissá minôsíteni az esztétikai vizsgálódók erôfeszítéseit általában. Jómagam a mai napig élvezettel olvasgatom például Hegel Esztétikai elôadásait; noha nem ajánlanám senkinek, hogy a hegeli definíció alapján: ”A mûvészet igazi feladata … a szellem legmagasabb rendû érdekeinek tudatosítása.” - induljon neki a dolognak.
Ugyanakkor például Hans Georg Gadamer Igazság és módszer címû filozófiai hermeneutikai vázlata, magyar ember számára meglehetôsen nyakatekert, németes okfejtései dacára teli van jobbnál jobb instrukciókkal, mind az alkotást, mint a dolog értelmezését, azaz az alkotást és befogadást, mint a megismerés kitüntetett módszereit értelmezve; mind pedig a lehetséges ’tanítást’ tekintve!
Fülep tiszteletes úr ’királyi töredékeit’ (M.E.) is csak ajánlani tudom, különösen ahol a mûvészetnek a világegésszel való holografikus-grammatikus kapcsolatáról elmélkedik. Ha meg már itt tartok ideveszem még két kedvencemet Pilinszky János világmodell esztétikáját (Beszélgetések Sheryl Suttonnal), és Vekerdy Tamás Zeami mesterét, amely a színházmûvészet zen EGYszerûségének világközép voltát értette meg velem annak idején. Hamvas Béla ez irányú munkái pedig az óperenciás tengeren, az üveghegyen, de még azon is túl elemzik ezen alkímiát (Mágia szutra, Töredékek az irodalomról, stb).
Persze nem feledhetô azért az sem, hogy: ”A valódi társadalmi rendnek nem téziseit, de az emberi élet rendjének alakját és általános elveit a mûvészet mondja ki azzal, hogy olyan realitás erôivel teremt kapcsolatot, amelynek alapján a rend az emberi létezés minden területén megvalósítható.” (Hamvas: Kétzongorás szonáta.) Igaz, éppen a mester bizonyította életével, hogy az olyan embernél, aki ezt a kapcsolatteremtést megélte, akármilyen mûvészeti ’mutatványok’ által különben, ezen kapcsolat már azon is tettenérhetô, hogy miképpen köti meg a cipôfûzôjét.

A lényeg az, hogy soha ne tévesszük szem elôl az emberi, társaslelki VISZONYOKat, és színteret, különben biztosan ’elszállunk’ így, vagy úgy. Hogy miért ne szálljunk el? Hát, mindenkinek autonóm, mindenséges lelke rajta, de azért mégis, ha mán embernek születtünk ezúttal… Hm?!]

Tény, ami tény, ezúttal is kiváló, inspiráló papírplasztikák születtek. Ha idônk lett volna, amint az általunk megsaccolt optimális öt hétbe mindenképpen belefért volna (a dánok 4-5 HÓNAPIG vannak ezeken az iskolákon!) akkor a következôkben valószínûleg agyaggal, gipsszel, majd különféle naaagy tér-konstrukciókkal folytattuk volna, hogy azután talán valami bábszínház félével, majd maszk, kosztüm-szerûség készítésével ’fejezzük’ be a képzômûvészeti részt.
No de idônk csak ennyit engedett, úgyhogy ebéd után már nagyot ugrottunk. (Itt sajnos nem tudom ajánlani a Lélekgyógyászatról jelképekben könyvet, mert valamiért nincsen képzômüvészeti terápiájuk, és hát szégyenlem kicsit, de még kérdezni is elfelejtettem tôlük miért is van ez így.)

Mozgás

A fentebb leírt bemegítô párosgyakorlatok után különféle játékos, úgynevezett bizalmi (csukott szemes vezetési, stb.) és páros térgyakorlatozást folytattunk, úgy, hogy lehetôleg mindenki mindenkivel öszekerülhessen minden változatban. Az idôhiánnyal azonban itt is, most is számolni kellett, ezért a két legfontosabb feladatot bizony mindenki, csak egy-egy, a sors által kiválasztott párral csinálhatta végig, de legalább valamennyien végignézhették a többiek megoldásait.

Elôszöris mindenkinek sorban a lehetô leggazdagabban be kellett mozognia egy kijelölt, úgy 6x8 méteres teret. Ahogy jött éppen, rögtönözve. (Ismétlés: Csakúgy, mint minden egyéb gyakorlatot!) Ezután jött az igazi kihívás. Ugyane céllal, vagyis a tér leggazdagabb bemozgása céljából ezúttal ’koreográfiákat’ kellett készíteni egymásnak ceruzával, egy A4-es papírlapra.

Itt most lehetôségem van felhívni a figyelmet az alapvetô fontosságú instruálás apróbb gondjaira is. Megesett egyszer, hogy a feladat kiadása után meglepetésemre majd mindenki egy-egy  szabályos kis, születéstôl-halálig tartó élet-lét-tánc-drámát próbált komponálni, több-kevesebb sikerrel. Amikor pedig a zenével kísért bemutatók után csak a térbemozgás gazdagságára helyeztem a hangsúlyt volt bizony akit ez érzékenyen érintett. Mondtam persze, hogy meg fogják látni végülis miért ’korai’ ez a komplexitás itt így (be is látták végül!;-) attól még maradt némi kellemetlen mellékíz vissza a gyakorlat végére. Ezúttal ezt úgy igyekeztem elkerülni, hogy elmondtam e kis kiegészítést, már csak azért is, miután itt olyanok voltak nagyrészt, akik talán majd maguk is megpróbálkoznak az instruálással egyszer. (Kop-kop-kop!;-) De azt most is tudom, hogy jobban is meg lehetne fogalmazni e gyökérinstrukciót, csak talán még nem érett meg eléggé ez az ügy. Amennyi lehetôségünk volt próbálkozni az utóbbi tíz évben, nem is csoda…

Summa-summárum: ezúttal is remek kísérletek szemtanúi lehettünk, és a Szilárd által  improvizált zenekísérettel némelyik ’bemutató’ igazán élvezetes volt a szemtanúknak is. Természetesen ezúttal a ’fellépés’ elôtt részletesen meg lehetett beszélni mi, mit is jelent a rajzon, és a zenekíséret alaptónusát is meg lehetett konzultálni a muzsikussal. Mindevvel együtt imponáló volt megint egyszer látni, hogy ilyesmivel korábban soha nem foglalkozó emberek milyen gazdagon rögtönöznek, rajzolgatnak, instruálnak, szinte alig véve észre, hogy itt már ’a másik’ az, aki az általuk legjobbnak talált utat végigjárja.

Látókör

Vacsora után késô estébe nyúlóan Miklóssy Endre volt a fôisnpirátor Karácsony Sándorral. A népfôiskolai hagyományok értelmében ezen esemény (mint minden hasonló) elvileg nyilvános volt, és a falubeliek is részt vehettek volna rajta, meg is hívtuk már elôbb, külön levélben a helyi értelmiséget, de hát biztosan nem értek rá. Otthuni prakszisomban csak egyszer fordult elô, hogy a drávafoki kúriában, arra járók végigcsináltak velünk egy látókört. Dániában a nyílt népfôiskolai programokon mindíg vannak helybeliek és számon is tartják az eseményeket.

Miklóssy remek bevezetôt tartott az általa a falra tûzött alábbi mottó alatt: ”Közülünk senki sem él ömagának.” (Pál; Róm.14,7) és egy táblázatot is alkotott arról, hogyan is látta tôszavakban Karácsony Sándor a gyermektôl az érett emberig tartó utat, fôként a nevelés szempontjából ugye (A híres szárszói Magyar nevelés címû elôadás anyagábul.) M.E. elôadása ugyan kissé talán túl borúsra sikeredett, de az általam ismert karácsonyi kulcsmondandóbul nem hagyott ki semmit. Tényleg csak ízelítôül egy részlet könyvének Karácsonyról szóló része végirül:

”Az én álláspontomat - a dolgokról alkotottt nézeteimet - ítélet fejezi ki. Ám de itt nem az ”én álláspontom” leszögezése a lényeg, hanem a dolog megvilágítása a ”te számodra”. A mondat minálunk éppen ezért nem ”ítélet” - legalábbis elsôsorban nem az - hanem dolgokat összekötô RELÁCIÓ. És nem is az az elsôdleges feladata, hogy elmondjon egy eseményt, hanem az, hogy a relációt személyes relációvá alakítsa. Minden mondatnak az ôsformája ezért így hangzik: ”A jelrendszerben Én beszélek veled, itt és most, hogy megérts.” (…)

Beszél a fákkal a bús ôszi szél” - mondja Petôfi. És bírálhatjuk ugyan lírai antropomorf világnézetének a naívsága miatt, mégis látnunk kell, hogy efféle elfogultság nélkül megszólalni se tudna. Az, ami NEM beszél beszédnek tárgya sem lehet. És ha a beszéd kudarcot vall, akkor még mindíg TANÚ. Ahogy Karácsony mondja: ”Nem-én nem-beszélek nem-veled” - vagyis ez a tartalom se tud, még a benne foglalt teljes tagadással együtt se más lenni, mint a mondatnak az idézett társaslelki alapformája - amit éppen ezért nevezhettünk ontologikusnak [a szubjektumtól-egótól ’független’ lét]. Buddha legendás tenyereérôl lelépni valóban nem lehet. Kérdezni azonban igen. És a válasz, amit Karácsony Sándor ad, a következô: ”Határtalan, idôtlen, megmagyarázhatatlanul de magától értetôdôen csodálatos szillogizmus zárótétele a ”másik ember”. Nincs múltja, azaz történelmi tanulságai, nincs jelene, vagyis rendszere, és nincs jövôje, tudiillik törvény érvényével levonható konzekvenciája. Objektív-primitív a ”másik ember”, mint Ding-an-sich: minduntalan újrafogalmazandó.”

No és itt megint egy érdekes problematikánál vagyunk. A koppenhágai Hamvas Béla Klub több, mint tíz éves programjánál, az elôször olvasókörnek indult látókörnél. Néhány szabály van mindössze, de magyarokkal meglepô nehézségeket okoz általában ez is. A bevezetô ’elôadás’, témaismertetés után körbe megyünk, és lehetôleg mindenkinek, az elsô körben, röviden és kapásból el kell mondania, ami eszébe jutott (persze lehet passzolni azért), azután kicsit bôvebben is jól megkeringetjük a kérdést, anélkül, hogy valamiféle ’eredményre’ akarnánk jutni. Egyik mostani résztvevônk (hittan tanítónô palánta) nagyon pontosan megfogalmazta jegyzetében mi is a gond; mégegyszer hangsúlyozom, hogy magyar résztvevôk estén. (A dánokkal ilyen általában nem fordulhat elô!) Azt mondja: ”Elôször az volt a bajom, hogy meg kellett szólalni, azután meg az, hogy várnom kell, hogy sorra kerüljek.” (Volt már egészen meglepô ellenállásban is részem, és hát most is láttam, hogy a karácsonyi társaslelki alapon a párbeszéd jelentôségérôl annyi jó szót ejtett, sôt a látókör mottóként használt ’indián tanácskozást’ is elôvezetô M.E. se igazán értette egy jó darabig, hogy mit is próbálunk mi itt egymással, ahelyett, hogy az ô kétségkívül fontos, magvas, és jól elôadott gondolatait követnénk;-)

Látókör mottó: Úgy vagyunk mi evvel a 'tanácskozással', mint az a bizonyos legendabéli indián törzs, amely meghívott egyszer egy fehér embert egy ilyen alkalomra. A leírás szerint nagyon 'látókörös' módon megkeringettek néhány kérdést a tûz körül. Volt, aki álmát mesélte el, volt, aki véleményét mondta, volt, aki csak hümmögött... Eszegettek, iszogattak, pipázgattak közben, azután szépen elköszöntek. A vendég megrôkönyödve kérdezte az utolsót, hogy de hát most mi lesz a problémákkal, mit határoztak, stb. Mire a vendéglátó kicsit csodálkozva azt válaszolta, hogy de hiszen mindannyian tudják, hogy mit kell csinálniuk.”

Jegyzetírónk szerencsére végülis arra a konklúzióra jut, hogy: ”Összességében viszont érdekes, intenzív, nagyon jó élmény volt. Remélem, hogy tanultam valamit belôle.”

A látókör maga, nem túl meglepôen úgy kanyargott, hogy napjaink nem túl bíztató, egymásnak uszító, környezet és lélekmérgezô biznictendenciáin csattant, és két szélsô pontját az elôadó által (egyébként nagyonis karácsonyi módon;-) képviselt ’szinte reménytelen a helyzet’, és a másik oldalon a: tessék csak megnézni például, hogy ’mindennek dacára’ elkészült ez a ház is, ahol most éppen a lehetséges ’megoldásokon’ munkálkodunk.

Kirándulás

A következô napon az  élôzenés meditáció (’csak’ ücsörgünk csukott szemmel, és lehetôleg a lélekzésünkre koncentrálva csak az improvizációt hallgatjuk), és a reggeli után elsétáltunk elôszöris megnézni a kultúrházat, hogy használható-é netán a ’beavatásokhoz’. Lepusztult, de markáns épület volt, kupolaszerû nagy térrel, magas színpaddal, és romos öltözôkkel, gondolkodóba is estem, de azután úgy döntöttünk, azokkal is konzultálva, akik már végigcsinálták a dolgot valahol, hogy maradunk a szabad helyszínválasztásnál Ezután pedig autókba ültünk, és kihajtottunk a Zichy arborétum mellett fekvô lovarda, panzió, étterem komplexumhoz, majd beóvakodtunk egy fura drótos vészkijaárat-bejáratszerû kerítésdarabot kinyitva, és gondosan visszacsukva magunk mögött, a parkba elég sûrûn látogató gyerekcsoportokra gondolva.
Ha rossz idô lett volna is ajánlott a kimozdulás egyébként a több napos és éjszakás ’bezártság’ után. De sütött a nap, a hideg ellenére is tágult a tüdônk, és örömmel sétálgattunk az érdekes fák között, jártuk a mesébe illô hidacskákat a kanyargó kis patak, halastó partját, no és, miközben azok, akik tudtak valamit a hely történetérôl okítottak bennünket, mi változó partnerekkel fecserésztünk boldogan sétálgatva, élvezve azt, hogy talán egyetlen feladatunk lazítani. Ami igaz is volt, meg nem is.
Egyrészt, megintcsak a diszciplina része, hogy kicsit körülnézzünk a környéken, ismerkedjünk az itt élôkkel, gondjaikkal, stb. (Csináltuk ezt már ugyan sokkal jobban, átfogóbban is, de magam részérôl ezúttal elégedett voltam a nívóval.) A valaha volt, a helyi ’vörös Kovács’ által felgyújtott fôúri kastélyból maradt csupasz, emeletes homlokzati fal ’díszlet’pedig elég volt, hogy úgy mondjam a kirándulás szellemének elmélyítésére. Bumm-bumm.

Ezután megebédeltünk az étteremben ahonnan egyébként kocsival hozták nekük a (különben elég közepes) kész meleg ételt naponta, majd visszaautózva némi szieszta után folytattuk a munkát. A bemelegítés után mindenekelôtt végigskáláztuk persze a páros alapgyakorlatainkat! Majd jött a penzum:
A jobb híján idáig általam ’árnyék-tér-irányításnak’ nevezett feladat szerint a pár egyik tagja a másik által verbálisan irányítva végigmegy, halad, csúszik, stb. egy általa nem láthatóan berendezett térben (amit a másik is csak elképzel persze) és a végére érve megpróbálja kitalálni, milyen, mi is volt ez a tér, és mit csinált benne. Nagyon sokan találják ki egészen pontosan mi is volt a partner szándéka, noha persze annak ezt semmi módon kimondani nem szabad
Meggyôzôdésem, hogy ezen próbálkozás, és a hasonlóak úgyszólván három dimenzióssá tehetik általában bizony eléggé egysíkú (monologizáló, és görcsösen verbális) párbeszédeinket. Persze a ’vezénylônek’ itt ügyelni kell arra, hogy viccesebb (és olykor felületesebb) lelkek ne küldhessék társukat kitalálhatatlan helyzetbe. Most is volt ilyentermészetesen, ráadásul szinte kivédhetetlen. Egyik résztvevônk úgy ’autóztatott meg’ valakit, hogy helyben kellett járnia! (Ezt találja ki valaki!;-)

Ezután jött a ’mese-séta’. A párok véletlenszerû öszeállása után egyikük becsukja a szemét, a másik kézenfogva vezetgeti tíz percig (sajnos többre nem volt idô, amint arra sem, hogy mindenki mindenkivel végigcsinálja) miközben egyfolytában mesél neki a környezetrôl, ahol ’vak’ (és néma!) társával járkálnak. Lehet összefüggô történet is, de lehet ’ugrálni’ egyik világból a másikba, vagy, amint tetszik. A legfontosabb, hogy lehetôleg folyamatosan beszéljen, rögtönözzön a vezetô.
Illusztrálásul elmesélem az egyik legvidáabb, e gyakorlathoz fûzôdô élményemet. Bicsérden, dacára annak, hogy ezt nem mondtam, minden pár szinte automatikusan kiindult a terembôl, ahol dolgoztunk. De ez még nem volt elég, kimentek az utcára, és a falu közeli fôterén (önkormányzati hivatal, bolt, posta, stb.) is sétálgattak. Az egyik roma falugondnokot összehozta a sors az egyik polgármesterrel. A járókelôk nagy szemmekkel nézték a két kart-karba öltve sétáló férfit, akik közül az egyiknek csukva volt a szeme (no és a többi különös párost is persze;-) Amikor elhaladtam a két férfiembör mellett azt hallottam éppen, amint a falugondnok felkiált: ”És éppen most húzott el Jézus a piros porséján.” No comment.

Természetesen tíz perc (minium!) - vagy amennyi idô adatik - után váltás jön. A végén persze amikor újra összegyûltünk mindenki beszámolt röviden arról, hogy mit is élt át, hun járt. Volt aki vírus volt egy ’világnagy’ kompjúterben, volt, aki középkori várban vendégeskedett, stb. Nem hiszem, hogy különösképpen indokolni kellene mire is jó egy ilyen gyakorlat, de egyrészt majd meg tetszenek látni, másrészt meg kíváncsian várom, csakúgy, mint a helyszínen, hogy kinek mi is jut eszébe errôl. (De talán a legjobb, ha ki tetszenek próbálni, a párjukkal, egy kollégával, a polgármesterrel, vagy a falugondnokkal. Garantálom, hogy nem lesz unalmas!;-)

Mindezt kicsit le is kellett rövidíteni mert ez este autóztunk Százhalombattára Szabados György Hamvas évfordulós zenei elôadására a Pártok házában. Miután dolgoztunk mi már együtt egyszer a Pilisben az elsô ’bemutató kurzuson’, ahol ô volt a zenei elôadó, inspirátor és ’kísérô’ muzsikus is, biztos voltam benne, hogy mindenestül bele illik a programunkba. De, hogy annyira, amennyire, hát az mán megint szinte az ’angyalállami hivatal’ (Jung szinkronicitásnak hívja a dolgok pompás egybeesését) mesterkedéseire vallott.

Zene

Az elôadás hangfelvétel után leírt jegyzetébôl:

”(Szabados eljátszik a zongorán egy rövid improvizatív darabot.)

Gondoltam, ezzel kezdem, egyrészt azért, merthogy végül is a zenérôl beszélni nem volna szabad. A zene minden igaz muzsikus szerint egy külön nyelv. A mûvészet minden ága egy külön nyelv, mely azért van, mert olyan dolgokról mesél, amit szavakkal, írással nem lehet kifejezni. Másrészt azért kezdtem ezzel - ezelôtt öt perccel még nem gondoltam, hogy ezzel fogom kezdeni -, mert hirtelen felrémlett bennem az, hogy mirôl is fogok beszélni lényegében. Mert lényegében mi is a hamvasi koncepció a zenérôl? Azt hiszem, a hamvasi koncepció a leglényegesebb koncepció, amit a zenérôl valaha is leírtak, átgondoltak és megfogalmaztak, ez pedig nem más, mint az, hogy van egy élôlény ezen a földön, aki valamilyen hangkeltô eszközön magát hirtelen kifejezi. Ha pedig így van, akkor ennek megfelelôen kell kezdeni, és miután a kedves rendezôk egy hangkeltô eszközt biztosítottak a számomra, ezért olyasvalamit kellett játszanom – kellett, ez a jó kifejezés –, ami ennek a szellemében fogant. Vagyis, amit most játszottam, ezt soha nem játszottam, sem az elejét, sem a végét, sem a közepét, semmilyen hangközét, tehát nem ismételtem semmit: ez a megszólalás a mostani találkozásunk élménye által és a feladat által kiváltott megszólalás volt.”

Miután legszebb reményeink szerint az esemény szövegkönyve teljes terjedelmében hamarosan meg fog jelenni (alighanem a Magyar Szemlében - ahová egyébként ezen dolgozatot is elsôként fogom fölajánlani, hadd haraphasson e tört-én-elmi kígyó is a saját farkába esetleg;-) itt most csak a szempontjaink szerint legfontosabbakat idézném a - néfôiskolai szempontbul különben kissé hosszú és nem éppen interaktív - elôadásbul:

”Ahhoz, hogy követni tudjuk a lét folyamatát (a mai helyzetre gondolok, ami miatt nem lehet eleget beszélni a zenérôl), ahhoz nekünk más zeneszemléletre, más zenefelfogásra kell jutnunk. Ebben óriási segítségünkre van a Hamvas Béla által megfogalmazott és feltárt zenei gondolkodás. Ennek az egésznek a vége az egy nagyon furcsa - és talán annak ellenére, hogy betölti ma már a jelenkorunkat, mégis furcsának tartott - jelenségnek az indokoltsága: az improvizativitásra gondolok, az impróvizációra mint olyan zenei jelenségre (amit hallottunk, az improvizácó volt), amellyel nem tud a mai ember mit kezdeni. Az improvizativitás és az improvizáció. Elôbb az improvizativitásról mesélnék, mert az tágasabb és széleskörûbb és lényegesebb valami: maga az élet, amely öntudatlanul folyik. Ha nem vagyok improvizatíve felkészült, tehát ha nem vagyok éber, nem vagyok tapasztalt, nem vagyok érzékeny, a szituációkban nem vagyok rutinos, akkor mint vétlent, halálra gázolnak. Az improvizativitás azt jelenti, hogy szinte idôvel nem illethetô, tehát azonnali reflexióval be kell töltenem a szükséges dolgot, azt a választ, azt a cselekedetet, amire adott pillanatban szükség van. A mûvészetben ez elsôsorban azoknál a mûvészeti ágaknál érhetô tetten, amelyek idôben történnek. Egy vászonra öntögetô festônél ez kevésbé értelmezehetô, de a színjátszásban, a filmezésben, a zenében, a táncban, ahol azonnali válaszokra, és olyan válaszokra és olyan megjelenésekre, a jelenségeknek olyan felmutatására van szükség, amely üzenet, amelyek titkos tartalma van, ott az improvizativitás ma annyira nélkülözhetetlen, hogy szinte a világ színpadai például a tánc tekintetében szinte csak így mûködnek (mondjuk a klasszikus balett és egyéb hagyományos, kialakult stílusok kivételével). Az improvizativitás ma korunk mûvészetének a legfontosabb jelensége, és azt kell, hogy mondjam, hogy a közönség már szinte csak erre „vevô”.” (…)

Még valamit:

” A dolog visszakerül a titokhoz [Transzcendens! Lásd fentebb K.S.], a nem egzakthoz. Mihez? Az élethez. Ady is azt mondja, hogy valami megfoghatatlan okból az élet élni akar. Csak ennyit tud mondani, és mindenki csak ennyit tud mondani, Hamvas Béla is csak ennyit mond, és ezt szolgálja. De azt is tudja (és ezt szolgálja számtalanszor, különösen a Scientia sacra három kötetében), hogy ezt csak a magasztosság jegyében lehet: az életet csak a magasztosság jegyében lehet élni, és ennek a magasztosságnak az alapfeltétele az áldozat, az áldozatosság. Annak a zenésznek, annak a muzsikusnak, aki meri ebben a félig-meddig vákuumos kialakult helyzetben a megszólalás felelôsségét magára venni mint médium, annak tudnia kell azt, hogy áldozatot tesz. Ezért nem játszhat saját maga gyönyörûségére, ezért nem élvezhet, mert ez nem onánia (bocsánatot kérek, hogy ezt a szót használom, de ki kell mondani, és sajnos ma már szinte minden onánia; nyíltan kell beszélni). Azt remélem, hogy a magyar gondolkodás, amelynek két ilyen fantasztikus tünete van, mint a magyar nyelv és a magyar zeneiség, kiállja ennek az idônek a próbáját is. Nem úgy mondom ezt a magyar jelzôt és magyar látásmódot, mint ahogy általában használják. Én ezt nem DNS problémaként látom. A magyar gondolkodás a magyar nyelvben érhetô a legegzaktabb módon tetten, de a magyar zenei gondolkodásban is. A kettô egymást gyönyörûen fedi. Ez külön téma lehetne, de ezek a témák ma nemigen mennek.”

Nos, nem hiszem, hogy sok kommentárt kíván a szöveg. Talán csak annyit mondanék, hogy alapfelfogásunk rengeteg egyezô momentuma mellett (a rögtönzés hihetetlenül fontos szerepe pld.!) itt van az is ’elásva’, amin vitatkozni is szoktunk Szabadossal. Az, hogy a zene mindenkié (kell-ene, hogy legyen; Kodály), hogy mindenki ’tud’ zenélni (Stockhausen) az tényleg ’csak’ instrukció kérdése; mármint ha van próbálkozni akaró- merô résztvevô. Számtalan személyes élményem is bizonyítja. (Példul a koppenhágai Béla Hamvas Grup for Intuitiv Musik-kal kapcsolatban!) De, hogy a ”magasztosság” élése-érzése követelményének manapság mán csak kevesen tennének eleget, ha egy ilyen vizsgát kellene tenniük, mielôtt ’hangolni’ kezdenek, az mán igaz. Kérdés, hogy baj-é ez? Baj hát, de a tapasztalat, az élet azt mutatja, hogy ugyan várhatnánk a magasztosságra fogékonyabb állapotra a végtelenségig, ha az magyarságnak-emberségnek ’csak’ azon néhány reprezentánsa csudálatos improvizatív ’mutatványainak’ megnézésére, meghallgatására volnánk hagyatva, akiket ismerünk, mert meg-megjelennek valamely színtéren, színpadon, lemezen. Hm?!.

Természetesen megszavazták a résztvevôink azt is, hogy az elôzetes programtól eltérôen az elôadás után egy kisebb, ámde szokása szerint remek improvizált zongorakoncertet is adó Szabadost végighallgassuk. Ezért kisssé késve értünk vissza ’Acsára, ahol a vacsora végére már az is eldôlt, hogy a különben a napirendünkön szereplô, a személy-rôl szóló látókör kiesik. Ezt magam inspiráltam-vezényeltem volna, egy korábbi drávafoki hasonló tanulságaira építve, és hát a tudat sokdimenziós, holografikus-grammatikus, holotropikus (S. Grof szava) természetérôl szólt volna. Leginkább persze a résztvevôk hasonló élményeire építve. Néhányan sajnálták a dolgot, de a magam részérôl úgy éreztem, hogy annyira nem volt kár érte. (Legalábbis így, hogy tk. Szabados és e között kellett választani;-)

Vacsora után jött az amúgyis e napra tervezett (!) zenei foglalkozás. Szilárd rövid bevezetôje után (ó, hogy mennyire hálás volt mesterének az esti beszédért!;-) többféle összetételben ’hangoltunk’. Azután elôvettük azt a néhány hangszert, amit magunkkal hoztunk (kértük mindenkitôl, hogy akkoris hozza el otthonrul, amit bír, ha úm. ’nem is tud rajta játszani’) no és rövid gyûjtôútra indultunk a házban és az udvaron, hogy külnféle hangzó eszközöket gyûjtsünk.
Játszottunk párban (’veszekedés, szerelemvallás’, stb), csoportban és többféle felfogásban, úgyhogy jól ki lehetett használni a néhány valódi hangszer és gyûjtött ’hangszereink’ (ásó, kapa és kisharang, stb;-) változatos potenciálját. Sajnos most is volt egy-két, a többi gyakorlatokban már remekül rögtönzô résztvevô, aki nem tudta (talán a szintén nem éppen hosszú, érlelésre rendelkezésünkre álló idô miatt is) igazán rászabadítani magát a dologra. Itt most csak annyit mondok, hogy e többször látott hangadási görcs kezelése még további instrukcióérlelési, próbálkozási munkát kíván, az biztos. (Ez ügyben megintcsak fogjuk tudni használni a Lélekgyógyászat jelképekben könyv ’zeneterápia’ részeit is!)
Azért a még soronkövetkezô feladatok szempontjából megfelelônek ítéltem a foglalkozást (Szilárd kicsit szigorúbb volt!;-) de némileg a százhalombattai eseményre is gyanakszom ezúttal, amennyiben a mester ugyan nagyon szépen elmondá például, hogy:

”Ha egy kávéscsésze leesik a konyhában, és mi nem vagyunk ott, hanem a másik szobában vagyunk, azt hiszem, mindnyájan tudni fogjuk, hogy mi történt, holott nem voltunk ott. Az ezer darabra törése a kávéscsészének egy tökéletesen pontos zenéje volt a kávéscsésze halálának.”

Ugyanakkor, ha valaki nem tapasztalt már egy kicsit a kérdésben, akkor bizony erôsen frusztrálhatják (a gyakorlatozás szempontjábul!) hogyha ilyeneket is hall körítésül:

”…egy improvizatôrre tehát nem az a jellemzô, hogy neki mindent szabad, mert ô rögtönöz, nem. Az improvizatôrnek a kritériumai százszor szigorúbbak, mint a szabályokon felnôttek kritériumai. Aki kijárta a zenemûvészeti fôiskolát, mondjuk hármat, mert elvégezte a magyart, aztán elment Darmstadtba, és még netalán elment Távol-Keletre is, és ezeket elkezdi egyeztetni, az sohasem fogja utolérni azt az improvizatôrt, aki nem járta végig ezket a zeneakadémiákat, hanem kegyetlen belsô aszkézissel, szellemi aszkézissel, hihetetlen fáradságos munkával és önmegtartóztatással végigjárja azt a belsô iskolát, amelynek egyetlen szó a feltételrendszere: a mindentudás.”

Nohát most nem kell megijedni igazán! Mert ki nem tud a mindenrôl?! Ami-bül-benn-e-m-ünk vogymunk, akárhány ’univerzum’ is venné körül-belül nézelôdô-vizsgálódó MAGunkot. Aki pedig igazán tud-ott rögtönözni valaha, az mind átélte már, hogy bizony nem az egója, hanem éppen a nem-én (K.S. szava) ’része’, azaz a ’mindenségre’ való ’átkapcsolás’ teszi, hogy el tud ugrani az autó elôl, ki tudja védeni a labdát, meg tud szólalni ott, és ahol kell, anélkül, hogy ’gondolkodott’ volna a dolgon (hiszen ha ezt tette volna biztosan elüti az autó, bemegy a labda, és ’hamis’ lesz a megszólalás!).

Óriási viták zajlanak persze arról, hogy ki, miképpen is válhat érdemessé e csodára, megszabadulásra, lemondásra (saját gubacos magárul!) e gazdagságra, ’hatalomra’ (leginkább, mint önuralom persze;-), vagy, amint tetszik. Errôl majd szót ejtünk még a beavatás sokat vitatott kérdése rövid tárgyalása kapcsán. Itt csak annyit mondanék, hogy GYAKORLATILAG e szint megtapasztalása anélkül is elérhetô mindenki részére, hogy bármilyen korábbi, tradicionális (többnyire szinte érthetetlen), avagy mai (majd kivétel nélkül manipulált) szabály szerint cigánykerekeznie, avagy terepgyakorlatoznia kellene érte. ’Csak’ hagynia kell MAGát játszani. Nem árulok zsákbamacskát akkor, amikor azt is megmondom, hogy ennél jószerivel nincsen nehezebb feladata az embernek. Nem is menne egyáltalán, ha a hétköznapi egóval próbálnánk megtárgyalni a dolgot, akár mezei, akár akadémiai szinten. ’Átugorjuk’ hát. De persze ez nem mentesít a megtapasztaltak jel-ent-ô-s-égének bizonyos megdolgozásától ugye.

Beavatás

Nos erre nézve is van egy próbált megoldásunk. És ez az, ami igazán sajátossá teszi a mi iskolánkat. Amit beavatásnak nevezünk. Merthogy ugye az összes leírt gyakorlattal ilyen-olyan formában mán szinte lépten-nyomon találkozunk. Hogy csak a borsodi pszichiátriát, vagy a Királyi Szhakespeare Színház színészei által pénzembereknek tartott helyzetgyakorlatozást említsem itt. (Bááaaaa…;-)

De amikor például elmeséltem drámaterapeuta vendégünknek ezt, a képzést lezáró részt, elmondta: ilyesmirül még nem is hallott, és hát láttam a szeme csillanásából, máris mérlegeli, hogyha nem is a ’betegekkel’, de gimnáziumi tanítványaival meg fogja próbálni elôbb-utóbb. (Sok szerencsét!) A pszichológusnô Urbán Éva, és a drámaterapeuta Varga Gábor különben csak a már e dolgozat elején leírt ’népfôiskola szisztémájuk’ ismertetésével tudtak meglepni bennünket igazán, mert az általuk felvezetett csoportos és páros gyakorlatok szellemükben nem sok újdonságot hoztak a mi néhány napi elôzô gyakorlataink után. Viszont nagy kedvel végeztük mindannyian, és némely instrukciót használni is tudunk majd. Azt hiszem, hogy itt elegendô, ha idemásolom a V.Z. által a könyvükbe írt dedikációt: ”Sok szeretettel voltam itt nálatok, és még többel mentem el.” Viszont!

No de elérkezett a beavatásra felkészülés ideje. Mindenekelôtt mindenkinek borítékolnia (azaz a ’vezetôkön’ kívül senkinek nem megmutatni!) kellett úgy egy óra alatt leírnia három kérdésre rögtönzött válaszát. Ezek pedig a következôk voltak  (apró különbségekkel általában ugyanezek szoktak lenni):

  1. Miért van a világ?
  2. Miért van az ember?
  3. Mi a dolga?

Beismerem némiképp gyerekesnek hathat a dolog (ez ellen a minôsítés ellen egyébként rendszerint élénken tiltakoznak a résztvevôk!;-) De tessenek csak belegondolni, hogy tetszik-nem tetszik, hogy úgy mondjam az életminôségünk (is) ezen és a hasonló alapkérdésekre ’adott’ (többnyire öntudatlan) ’válaszaink’ függvénye; a szerelmes nô izzadságának illatától az ember ’közérzületéig’. E ténynek, az imagináció hihetetlen fontos szerepének filozófiáját magyarul szinte kézikönyvszerûen rendbeszedve, legmélyebben, leglelkesebben, és legátfogóbban Hamvas Mágia szutrájában olvashatjuk. De még soha nem volt rá szükség, sem a GYIK mûhelyben, ahol egyébként elôször a kicsikkel, majd az ifjakkal, felnôttekkel is elkezdtük e mozzanat kidolgozását napjaink igen vegyes összetételû csapataiig, hogy különösebben indokolni kelljen e kérdések fontosságát! Csak azt szoktuk elhallgatni, az újak elôl legalábbis, hogy mire is fogjuk majd használni a borítékolt szöveget.

Ezek után kiisorsoltuk az egymást majdan beavató párokat, mégpedig a Hamvast ismerô résztvevôk által Antennisz-nek (a Karnevál-i fôhôs angyala) átkeresztelt kedves, szorgos gondnoknô keze által. Mint idáig mindíg (!) a sors keze azokat hozta össze, akiket szerintünk ’kellett’ (ezért, azért, amazért;-). Persze lehet ezt úgy is értelmezni, hogy olymódon rendezte a sors a párokat, hogy általában viszonylag könnyen tudtuk utólag megindokolni, miért is kerültek össze vajjon.
Az utolsó, kiértékelô beszélgetésen író barátunk fel is vetette, hogy nem lehetne-é kitalálni, kidolgozni valamivel talán ’jobb’, árnyaltabb párosítási módszert. Nos, nem mondom, hogy a némi tapasztalattal rendelkezô ’vezénylô’ néhány fontos-abb szempont szerint talán ’jobban’ össze tudna hozni egyeseket, de egyelôre legalábbis, MAGam részérôl jobban bízok ’a legkisebb lány’ (Pilis), avagy ’Antennisz’ sors vezette kezében, mint a magam eszében. Így vitára sincs mód, ugye.

A válaszokból:

Harmincas hölgy:

Világosság - fényesség
Világos - fénnyel teli, értelmes, érthetô
Világ - a mindenség lepedôjén egy apró pont, amely azért van, hogy ne legyen sötét.

Azért van a világ, hogy ne tévedjenek el a csillagok.

Az ember azért van, hogy a fényhordozó szerepét testesítse-lelekesítse meg, kicsiben, egészben, teljesen.

Manapság mintha áramszünet lenne.

A dolgunk a fényerô felébresztése önMAGunkban [kiem: Örv;-] és akkor…

… lôn világosság…

-----------------------------

Harmincas hölgy:

Nem tudom. Talán egy próba. Hogy kié, meg vagy mié? De nem csupán Isten és Ember dolga. Hanem többé.
Talán, hogy kibírja-e önmagát. Mint ennyi (?) élô valami az összes ága-bogával. Csillagokkal és A Tengerrel. Minden élölény tengerével és minden szikla (?) Helyével (?). Nem tudom.
Talán, hogy jól LEGYÜNK benne mindnyájan. A minden. Ha sikerül.
Ha nem? Akkor nem tudom. Akkor nincsen semmi sem. Ez a kérdés sem. És egyetlen válaszlehetôség sem.

Az ember a világban van. Dolga van mindennel, egymásal sok, minden más Lénnyel is sok. S ha már itt van kitalálni, hogy mégis miért van itt. Újból és újból kitalálni. Mert talán, ha vannak új és új felszínes válaszok, akkor a kérdés is megmarad. És…

-Bár lehet, hogy a világ elég jól el lenne nélkülünk is. Akkor viszont csupán az a dolga, hogy a saját (olvahatatlan szó) csöpke szeletét fenn és rendben tartsa. Furcsa, nehéz alázattal elfogadni, hogy Nekünk fontos, és ezért Egymásnak tartozunk némi felelôsséggel.

-----------------------------

Harmincas férfiembör:

1. Miért van a világ? Azért van a világ, hogy legyen. Végülis. Azt hiszem nem érettünk van.

2. Miért van az ember? Ki kérdezi?

”Kikiéknek ajálnva.”

kiki de hát senki sem kivétel
mindenki bevétel
senki sem feltétel
mindenki letétel
senki sem fontos szerfelett
ha berreg is vagy burrog
ha fut is vagy ha kullog
fejében messze juthat
de a vér ott is buktat
akár simogatott akár öl
vagy írt csupán
ágasbogas kezével

(Domokos István)

Egymásért, talán.

3. Mi a dolga? A másik.

----------------------------
 
Azoktól, akik még a házi feladatot (a szövegüket kommentárral!) is elküldték a képzés után, 30-as férfiembör:

“Miért van a világ?
Isten tudja. Vagy nem tudja ô sem... (Rig véda) De ha már van, akkor érdemes kezdeni vele valamit. Hogy mit? Gyûjtsük össze egyetlen pontba, hátha eltûnik a fájdalom.

Miért van az ember?
Remélhetôleg azért, mert a világnak szüksége van rá. Szükségünk van egymásra is. Kellünk egymásnak, remélhetôleg.

Mi az ember dolga?
Hogy ne valamiféle sémák alapján, ne sablonokba beleszorítva élje meg a világot. Keresse, figyelje, hogy a csendbôl, a mélybôl felhangzik-e valami régtôl fogva ismerôs hang, valami hiteles közeliség, amitôl a másik ember is közelebb kerülhet. Ezt a mindannyiunkban közös rezdülést kell megtalálnunk.”

-------------------------------

És a ’párja’ (akivel Antennisz késôbb összesorsolta), huszonéves lyány:

1. MIÉRT VAN A VILÁG?
A világ a Jóisten teremtõ akaratából született, hogy szeretetét
kiterjeszthesse a Szentháromságon túlra, vagyis a Szentháromságon belüli új
létezõre.

2. MIÉRT VAN AZ EMBER?
A Jóisten olyan társat akart, a teremtett világában, aki hasonlít hozzá,
értelmes lény és teremtõ ereje van, tud örülni a teremtett világnak és képes
a szeretetre. Ugyanakkor, mivel Istenhez hasonló - tud dönteni, van
szabadsága, képes az elutasításra is.

3. MI A DOLGA?
Az ember feladata, hogy örüljön a létezésének, felismerje, hogy mit jelent
az igazi szeretet. Képessé kell tennie magát a szeretetre - közeledni kell a
középpont felé. Be kell látnia, hogy ez a szeretet nem önmagából fakad,
hálát kell adnia érte, és ki kell terjesztenie a szeretetet elsõsorban
embertársaira, hogy megvalósulhasson a mindenkire kiterjedõ üdvözítõ akarat.
Gyakorolni kell az alázatot, az irgalmat, a megbocsátást, az
önmegtartóztatást.
Meg kell tanulni elcsendesedni és beszélgetni a Jóistennel. Meg kell tanulni
imádkozni Jézus, a Szentlélek, Mária v. az angyalok, a szentek közbenjárását
kérve azzal a céllal, hogy a világ, s vele együtt mi is részesei legyünk az
üdvösségnek.

--------------------------------

Volt hát a kezünkben mindenkitôl egy-egy válaszcsokor (mi Szilárddal gyorsan végigolvastuk, nem volt-é valami alapvetô félreértés valakinél - nem volt), és a sorsolás után elmondtuk mi is lesz a záró feladat. Nem más kéremszépen, mint, hogy mindenkinek egy-egy ’beavatási szertartást’ kellett írnia, szerveznie, berendeznie, stb. a párjának úgy, hogy sem elôtte, sem közben nem árulja el, olvassa föl, mik is voltak a válaszai. A másiknak természetesen meg kell  próbálnia kitalálni a végén, hogy milyen világba, embersorsba is avatódott be.
Szabad volt a hely és eszközválasztás, aminthogy mindenki mást is lehetett bármilyen szerepkörben alakalmazni, no és a muzsikus is készen állott bármilyen rögtönzésre, ’kísérôzenére’, amit kértek tôle, ami csak tellett tôle.

A beavatásokig hátralévô idô szokás szerint nagyon intenzív volt. Mi ketten Szilárddal konzultáltunk egész nap, késô éjszakáig, hajnalig, sôt még másnap délelôtt is, miután úgy döntöttem, hogy a rendelkezésünkre álló, a szokottnál kicsivel több idô jót fog tenni az elôkészületeknek. Ez biztosan így is volt, viszont figyelmen kívül hagytam, hogy viszonylag korán sötétedett már novemberben. Ez ugyan csak egy esetben okozott komoly gondokat. (Késôbb részletesebben.). Viszont a vacsora is megszakította a folyamatot, és mire 10 körül végére értünk, mindenki elfáradt természetesen mind fizikailag, mind mentálisan. De egyébként is ajánlatos reggel kezdeni (ezt mostmár eldöntöttem egyszer ’s mindenkorra;-) az energiaháztartások általános állapotja, és a jószerivel kiszámíthatatlan idôtartamok okán..

Igazábul leírhatatlan ez a menet. Mindenki folyamatosan valaki másra, másokra, egy sor ’világfontos’ instrukcióra kell koncentráljon, szerepelnie, segítenie kell, miközben a maga legjobb elképzelésein jár az esze ugye, mind a saját oda-visza beavatása elôtt, mind az után. Majd minden esetben eddig meglehetôs megkönnyebbült sírás-rívassal, egymára döbbenéssel, katarzissal járt a dolog. Most is érezhetô volt mindez, de valahogy kiadtuk magunkból amit lehetett a késô esti idôpontra, úgyhogy a levezetô látókör, és borozás után tört csak ki egyesekbôl a sírás, meg ami éppen aktuális volt. Jómagam rákbeteg édeanyám közelgô halálával is el voltam foglalva, a ’hivatalos’ program után evvel is sokkoltam kicsit a társaságot, ami szintén oka lehetett az összes elôzôhöz hasonlítva mintha kicsit tompábbnak ható hangulatnak.

De csakúgy, mint eddig mindíg, megtörtént, aminek kellett! Micsoda? Két beavatás forgatókönyvét, sôt az elsô reakciók tômondatos megfogalmazását is megkaptam egy összesorsolt pártól pár héttel az esemény után, úgyhogy ezt fogom bemutatni. Ugyanannyira különbözik és hasonlít az összes többire, mint viszont. Viszont mindenképpen alkalmas a lényegi vonások kiemelésére. Az imént felsorolt ’világképek’ közül a két utolsóról van szó. Elôször a lány ’avatódott be’.

”A beszámolót még nem sikerült megírnom, de a BEAVATÁST, mint élményt
leírtam, ahogy átéltem:

Várakozás:
Tele vagyok feszültséggel. Hogyan fogok megérteni szavak nélkül valami olyan
világképet, amire lehet, hogy én soha nem is gondoltam?
Hogyan fogok ráérezni arra, milyen megoldást is várnak tõlem?
Nem furcsa, hogy a saját hitem segítségét kell kérnem most, amikor valaki
másét kell átélnem?
Még szerencse Istenem, hogy te õt is ismered, segíts kérlek!
Én majd játszok. Követem az érzéseimet.

Bent:
Sötét van. Egy szõnyegre ültetnek, letakarnak lepedõvel. Várok. Fény
gyullad, a lepedõ elhagy, látom "a világot". Emberek és székek. A székeken
kell járnom. Éljen! Játék!
Még mozgatják is a székeket; egyensúlyoznom kell, különben a végén még
leesek... a mélybe?
Bizonytalan világ ez, veszélyes. És közben még csipkednek is! Kell keresnem
egy jó barátot, minden világban van jó is. De hol? Miért bánt mindenki?
Te jó ég! Meddig kell itt rohangálni? Segítség!...

Vége. Elmentek. Lejöhetek.
De még mindig EGYEDÜL vagyok.

"Építs magadnak védõburkot!"

Jó, hát ezekkel a székekkel éppen körül tudom magamat barikádozni. Csak az a
baj, hogy én már egy ízben körbe vagyok véve kevésbé látványos falakkal. És
még ez is.
Ez már sok! Nem baj, elbújok! Kijöhetek már?!

IGEN!

Végre valaki rám néz! Gyere, segíts!
Milyen kedves, mintha õ lenne az õrangyalom.
Vajon a többiek is jönni fognak? Igen. Akkor összegyûjtjük õket. No,
megérkeztünk. Megvagyunk mindannyian. Körbe kéne venni az õrangyalomat, vagy
talán õ Mária?
Közösséget kellene alkotni, õ lehetne a centrum.
Nem. Közénk vágyik. Szól a zene. Táncolunk.
Ez már nagyon vidám! Szeretem ezeket az embereket.
Lesz még valami? Nem.
                         Ez szép volt. Köszönöm!

A világkép, ami kialakult bennem:
Egy veszélyekkel teli világba születünk bele a semmibõl. Az ember társakat
keres, valami kiutat, de ehhez komoly nehézségeket kell leküzdenie, ki kell
alakítania a saját maga védelmét. De nem jó, ha ez önmagába záródást okoz, a
világ tkp. vár rá, hogy megnyíljon és vele örülhessen. Észre kell vennie,
hogy van ôrangyala, aki segíti, vigyáz rá. Ha az ember természetét kibontva
nyitottá válik, már itt a Földön egy új világot teremt.”

A férfiembör:

Élmény:

A beavatásomon egy iszonyúan rideg világba kerültem, ahol a többiek elfordultak tôlem, kirekesztve, egyedül éreztem magam. Aztán egy útmutató elvezetett a tûzhöz, a fényhez, amit megtalálva már sikerült kapcsolatba lépnem másokkal. A legmegrázóbb élményt az jelentette, amikor mindenki elôtt megmosták a lábam. Erre nem vagyok méltó - ezt éreztem. Semmi vagyok. Megrázó volt. És számomra nem jelentett felszabadulást a vallás bizonyossága...”

Hangsúlyozom, hogy ezek a reakciók szinte közvetlenül az esemény után kerültek leírásra. Minden eddigi tapasztalatom arra utal, hogy az élmény úgy egy év múlva kerül a helyére általában, legalábbis azokban, akik így-úgy emberekkel dolgoznak együtt hoszabb-rövidebb idôszakokban. (A lábmosásra csak azt mondanám itt, hogy szerintem mindenki ’méltó’ más lábának a megmosására; hm?!;-)

No de mi is történt? Ez a beavatás volt a legkomplikáltabb, és ha nem éreztem volna, hogy beleavatkozva kibillentem a kitalálóját, akkor kicsit összeszedtük volna együtt. Elôszöris egy idôben, és térben is elég hosszan bejárható ’stációsort’ jelölt ki, az épülettôl, portától vagy fél kilométerre kijelölt céllal, egy használaton kívül helyezett sínpárrra helyezett méccsel, mint a megtalálandó fény jelképével. Mind az oda, mind a visszevezetô úton egymástól meglehetôs távol esô állomásokon különféle alakok, különféle próbatételeknek tették ki a beavatandó vándort. (Jómagam menet közben kineveztem magam önkéntes, ’testetlen’ hírvivô-hírhozó szellemmé, hogy összefüggôbb lehessen a menet a sötétben is;-) A portára visszatérve még érte valami inzultus a vándort, de a nagyterembe belépve már fény, meleg és terített asztal várta, legalábbis annyiban, hogy volt szék, falatnyi kenyér és pohárnyi bor… A többiek is visszatértek a már végigjárt állomásokról, de immár csak mint ’szemtanúk’ voltak jelen. A bibliai idézetek, kenyértörés, és kortyolás után pedig nekem (nem igazán tisztázott szerepkörben, de mintegy feltételezvén, hogy ezt meg tudom tenni - vagy micsoda?;-) le kellett vennem a cipôjét, zokniját, és megmosni a lábát egy kis lavórban. A férfiembör rekcióját láthatjuk fentebb, a beavató lyányt pedig a sötét udvar mélyébôl kellett elôcsalogatnom, mert amint a mellkasomra zokogta, ô úgy élte meg, hogy kevés volt a hite, a ’párja’ azért érezte magát kissé sokkolva az eseménysortól.
Azért azt viszonylag gyorsan elhitte hála az Égnek (vagy, amint tetszik;-), hogy a katarzis nem maradt el, de a ’jétékba’ ugye az is beletartozik, hogy a másik transzcendens autonómiáját nem lehet átdirigálni egyik pillanatról a másikra egy teljesen más vágányra, legfeljebb annak tudatában, hogy ha mi megtettük, ami éppen tellett tôlünk, egy sokkal mélyebb-MAGosabb szinten folytathatunk párbeszédet egymással, ha… Ha akarunk. Ha van rá alkalmunk… Ha…

Természetesen a legnagyobb figyelem és gondosság mellett is akad egy-egy beavatás általában, amiben, ha más nem, hát a másik ’szerepének’ részleges, vagy teljes félreértése miatt valami tört-én-ik ugyan, de nem az igazi. Most is volt egy. Legidôsebb résztvevônk, öntudatos tót ember, pilisi lokálpatrióta, amatôr népmûvelô, stb. - és naaagy magyar. Nincs ebben semmi meglepô ugye, csakhogy a nevezetes beavatós napra barátunkban minden tünet szerint az a képzet alakult ki, hogy ’a fiatalság’ (elég megróvó hangsúllyal használta;-), de talán mindannyian valamely erôs, identitásunkat megerôsítô magyari effektusra szorulunk. Sem zenészünk, sem jómagam nem gyanakodtunk nagyon az egyeztetések során (pedig, legalábbis a kért hazafias nóta zenekíséret felébreszthetett volna kissé bennünket;-) Nem történt különben semmi botrányos, csak annyi, hogy ahelyett, hogy párját a saját-MAGa alapállásába ilyen-olyan helyzetbehozással beavatta volna, fôfigurának használta egy hazafias allegóriához, amelyben a hölgynek (aki elôtte igen jól, sôt a delikvens által is felismerten beavatta az urat többek között a ’hivatásos népmûvelôség’ némely igen fontos ezen-és túlvilági dimenzióiba) nem kisebb szerepet juttatott, mint ’a magyarok istene (- istennôje!?). Trónra ültette, és meghatott szónoklatot mondott a nevében és érte, miközben nekünk a trónteremben lézengô alattvalóknak (?) néhány erôs, és néhány ölég szentimentális mûdalt kellett énekelnünk a magyarok kiválóságát és szomorú sorsát illetôen. Megálltuk hangos nevetés nélkül a dolgot, de utólag elég sokat töprengtünk Szilárddal azon, hogy mikor, mennyit is hibáztunk, hogy nem tudtuk megértetni barátunkkal, mi is a különbség az ’én alkalmi mindentjobbantudása’ kiélése, avagy a másik helyzetbehozása között, például ’magyarságunk’ praktizálását illetôen.
Nem is olyan könnyû ám a dolgot felfogni. (Tessék csak utána olvasni példul Karácsony tanár úr, A magyar észjárás-ában a mellérendeléses alapállás megfogalmazási kísérleteinek!;-) Valójában igen látványos példáját láthattuk az általános identitásbéli félreértésnek, amikoris valaki talán bizonyos értékek tudatában van, de ezt nem elsôsorban maga próbálja praktizálni, és ráhagyja a másik-akra, hogy ezt így-úgy vegyék, hasznosítsák, amint ôk ippeg képesek, hanem elvárja a környezettôl, hogy bizonyos jelképek alapján azonosítsák be nem csak ôt, hanem végsô soron ugye kimeríthetetlen autonóm önmagukat is. Ha jól belegondolunk akkor persze ez a törekvés nem csak reménytelen, hanem az utóbbi pár száz (ezer?) év tanúsága szerint roppant veszélyes is, de hát ugye a mi kísérletunknél sokkal jobbat e tévedés (no és persze hat-m-almi manipuláció, stb) gyógyítására sem tudunk, mint a mi, elsôsorban a másikat az általunk éppen ’vallott’ legjobb helyzetbe hozni próbáló (nem kioktató, követelô, stb) ’képzésünket’. Persze, hogy lehet (-ett volna) jobban csinálni! Lehet…

Merthogy ’csak’ avval foglalkoztunk, amint remélhetôleg mostanra minden kitartó olvasómnak is feltûnt, amit a mindennapokban teszünk egymással, többnyire ugyan úgyszólván teljesen öntudatlanul. Mind a motívumainkat (’világképünket’) mind a másik ’szerepét’ illetôen. A ’Haza a MAGosban’ képzéseken tudatosítjuk az aktuális imaginációs mély- (MAGos) pontjainkat amennyire lehet, gyakorolunk némely kompozíciós technikát, és hát ugye itt most az egyszer megtehetjük, amit a ’hétköznapi’ életben (családban, hivatalban, stb) szinte soha, hogy a másik a mi instrukcióink engedelmes követése alapján így-úgy átél-het-i szándékaink alapját. Ha volna már az ’iskolának’ továbbképzési lépcsôje, ezen utolsó mozzanat nyilván a szimultán beavatás lenne; de hát hun vagyunk mi még ettül sajna…

Annak bizonyítására visoznt, hogy voltaképpen szakrális vidámságok közepette tettük a dolgunkat ez úttal is, álljon itt egy forgatókönyv, amelyben nem csak az a jó, hogy hivatásos dramaturg segítségével készült el végül (az is!;-) mégcsak nem is a ’világkép’ tágasságát tekintve esett jól, hanem a kivitel felszabadító eseményei miatt is. De elôbb a szöveg:

Beavatás
from S. K.

színmû 3 jelenetben
dramaturgia: K. G

I.jelenet

A genezis

A nagy semmi és a Teremtô alaktalan formában.
Lepedô, alatta 3-4 párna, elôtte a trónuson ülve unatkozik a bevatandó, mögötte állva alszik V., két keze a bevatandó [40-es hölgy] vállán nyugszik.

A hallgatóság, zárt szájjal, mély nagy O-t zeng.

Klári:
Hé Én! Unatkozunk!

V. továbbra is csukott szemmel, láthatóan élvezi a hallgatóság zümmögését.

Klári:
Hé, hé Én! Unatkozunk!

Hallgatóság elcsöndesedik.

Vilmos kinyitja a balszemét, kissé megbotránkozva:

Mi? Mi unatkozunk?

S a ráeszmélés örömével:
Hát csináljunk valamit!
Rövid szünet után:
Ott a Tej Óceán - kezét a szája elé teszi, s odasúgja a hallgatóságnak „lévén, hogy még csak ez van” - köpüljük egy kicsit.

A bevatandó fölkel, V. leül a helyére és alszik tovább. Odamegy a lepedôhöz, elkezdi felhajtani, s ahogy egy párnához ér az dagasztja egy kicsit, majd tovább hajtja. A végén fáradtan megtörli a homlokát. Odamegy V-hez, és elkezdi rázogatni addig, amíg ki nem nyitja a szemét.
Íme a Világ, benne univerzumok, s bennük csillagok, bolygók. Hát nem gyönyörû?!

Hallgatóság hangosan:
Óhh!

V. gyermeki érdeklôdéssel nézi a párnákat, majd kitörô örömmel:
Akkor most szórakozunk!

II.jelenet

a születés, az élet, a halál körforgása

A bevatandó és még ketten összekuporodva 1–1 párna mellett, a harmadik hátrébb készenlétben áll.
Vilmos tapsol egyet, sorban egymás után lassan, haladás közben felállnak - ez alatt a harmadik is összekuporodik egy üres párna mellé, és a többiek után megszületik - mindenki Vilmoshoz megy, ahol megkapják a KHARMA feliratú papírjukat, amelyet a hallgatóság felé mutatnak.

V: A természet törvénye!

Sétálgatnak, és közben olyanokat mondanak, mint eszem, iszom, gyereket nevelek, aratók, kártyázok [pisi. kaki…;-] stb..

A bevatandó egyre jobban görnyedve, öregesen elindul az ajtó felé, végül a földre kuporodva meghal, majd föláll:
Ez az Élet, nosza még egyszer.

És folytatódik minden - de már V.-hez nem mennek oda.

A hallgatóság:
Ilyen az Élet a maga folyásában!

III. jelenet

Megvilágosodás

A körforgás megy tovább. V. nézi, majd ráírja egy papírra a DHARMA szót, összegyûri, begurítja a többiek közé. A bevatandó észreveszi, odamegy, felveszi és elolvassa.

V: Az Isten törvénye!

A bevatandó V. felé menve meghal, majd az ölébe hajtja a fejét. V. megsimogatja.
A hallgatóság mély O-t zeng. V. rámutat a folyamatos körforgásra, és kedvesen:
Menj vissza, még nem lehet!

A hallgatóság elhalkul, a bevatandó újjászületik, és folyamatosan zengi:

OM

Felmutatja a hallgatóságnak a KHARMA feliratú papírt, és összegyûri, eldobja. Odaáll V. elé. A hallgatóság O-t zeng. V. feláll, szeretettel átöleli a bevatandót, leülteti. Vállát fogva mögéáll, és a szemét lehunyja, mint aki állva alszik.

A körforgás folyamatos, a zengés folyamatos, majd fokozatosan elhalkul. A hallgatóság:

Ilyen az Élet a maga folyásában!

Vége

Muzsikusunk volt természtesen megbízva, hogy ’a hallgatóság’ kórusát vezényelje. Meg is próbáltuk derekasan, de amint haladtak az események, és ’a szereplôk’ a sokadik karmikus kört tették meg újjászülteve, gügyogve, összeütközve, haldokolva, stb. elôször e sorok íróján, majd az egész karon elhatalmasodott valami elemi erejû nevetési kényszer, és végül a könnyeinkkel (no és a dirigens egyre elkeseredettebb próbálkozásaival) küszködve próbáltuk zengedezni az OM-ot, meg, amit kellett. Kicsit ’szégyelltem’ az állhatatlanságomat, de most is meggyôzôdésem, hogy dacára a szereplôk játékbéli szomorú kényszerpályájának, valamiképpen autentikus volt a reakciónk… Hm?!

No de most gyün a ’végsô’ keresztkérdés: nevezhetjük-é ezt az egészet, vagy legalábbis a folyamat csattanóját beavatásnak? Bevallom, a magukat így, vagy úgy beavatás szakértônek tartók szinte kivétel nélkül (egy határozott kivétel, Szabados Gy. a Pilisben!) vagy szinte gyerekes félreértésnek, netán szélhámosságnak, avagy még roszabbnak tartják, ha mást nem, hát az elnevezést.
Nos, ha a Guénon féle szigorúságot vesszük ez ügyben (akinek beavató mestere egyébként svéd festôbül lett egyiptomi szufi shejk vót!;-) avagy pld. a ma a világot járó tibeti buddhista tanítókat (ahun  minden, egymással meglehetôsen feszült viszonyban is lévô, avagy volt irányzat magát tarja az ’ôsbuddha’, és/vagy Gautama által közvetlenül beavatott, töretlen transzmissziós lánc képviselôjének), netán a (saját magát beavató!?) László A. féle szolipszista (csak ÉN…) vonalat, hát kénytelenek volnánk elismerni, hogy az emberiség úgyszólván  teljesen menthetelen helyzetben van. Az imént felsoroltak, no és azon kevesek kivételével akik bennük hisznek, tôluk akarnak tanulni, a mai modern, sôt posztmodern ember egyszerûen alkalmatlan a bevatásra, ha elôbb nem, halála után eloszlik, sem elôre sem haza nem juthat soha. Az általános biznicfertôzöttséget, minden elmélyülést, személyes erôfeszítést igénylô mozdulattal kapcsolatos érdektelenséget, de a hatalmas, és egyre növekvô newage piacot nézve is persze igazuk van.

Az is kétségtelenül igaz viszont, hogy: ”Az egész [mindenség / Ö] mindíg mindenhol mindenkinek aktuális.” (H.B.) Meg, hogy valójában ”recept nincs” (szintén H.B.) Sôt, annak idején, amikor elôször próbáltam megfogalmazni ’a módszert’ ’85 körül (végül egy torzó lett belüle az Égtájak Között szamizdat lapban) az egyik mottó Hamvas Patmoszánk szamizdat kiadásából származott:

”Beavatásnak nevezik azt az egyetlen aktust, vagy folyamatot, amikor az ember beszûkült életének határait áttöri, és a létezés többé-kevésbé egészét önmagában helyreállítja.” (J.D. vagy a beavatás)

Legalább két úton lehet elindulni ugye. Az egyik ’kifelé’, a másikhoz vezet (aki ezen túl akar ugrani az ”a végtelenbe lép és a semmibe néz” Dürrenmatt: A vak), a másik ’befelé’ önMAGunkhoz vezet, de persze e kettô egy, legalábbis amennyiben a másikon ’keresztül’ (is) önmagamhoz (is) jutok, és viszont. De amint  e dolgozat elején láthattuk, az EGYén lényegében autonóm voltában is nevelhetetlen, és ha valaki valóban jót akar, a másikkal (a ’nem-énnel’) való viszonyára koncentrál elsôsorban. Ami persze egyáltalán nem zárja ki a saját-magán, különféle bio-pszicológiai, stb. programjain végzett ’szabadulómûvészeti’ munkát; sôt! Dehát ugye TÁRSadalmi szempontbul ez magánügy, és igazábul csak a másikkal való viszonyain ’mérhetô le’ hun is tarthat valaki ippeg…

Vagyis a beavatásos vonalakat vizsgálva (legalábbis ’felnôttképzési’ szempontbul) azt kell figyelembe venni, hogy minek tekinti a ’tanítványokat’ (pld. mindenki Buddha, csak legfeljebb még nem tudja? - ”mert butha”: Ginkgo, 7 éves;-) és milyenek az instrukciói. Vagyis, hogy a többnyire szunnyadó mindenséges autonóm készlet kinyitásának elôsegítésére mit és hogyan vet be. Nos kéremszépen, jól körülnézve egy kézen meg lehet számolni azokat a korszerû próbálkozásokat, (igenis vannak még a ’globalizációra’ kihívásaira is felelni próbáló módok) amelyek legalábbis alapszinten az imént, és a dolgozat eljén vázolt kritériumoknak nagyrészt megfelelnek. Kettôt említenék itt, a Stanislav Grof féle egyhetes (!) párokban, és csoportosan folyatott kreativ mûvészeti gyakorlatokra, és a légzés szabályozására épített ’tudatnyitogatást’, és a Ravi Shankar féle szintén egyhetes hasonló ’világmozgalmat’. E kettô ugyanis kimondva (aj.olv. A tudat forradalma szerk. László Ervin) a mai globális helyzetbôl indul ki, és csakis az emberek sokasága (nem tömege!) tudatának holotropikus kinyílásában látja a menekülés esélyét a saját hülyeségünktôl. Vagy amint Krishnamurti, avagy Hamvas fogalmazott: ”Személyesen, egyenként és kivétel nélkül… meg kell fordulni.” EgyMás felé! A dán népfôiskola ilyen szempontbul még túl dán (és túl ’drága’ a 4-5 hónapos bentlakással), pedig 150 év kiváló tapasztalatait bírja.

Nem tekerem tovább. Még egyszer (lehet, hogy utóljára!;-) kimondom, hogy aki ezen az ’iskolaügyön’ (is!) nem dolgozik, bármilyen jó szándékkal, bármit próbáljon is építeni, homokra épít. Basta!

Még mindíg látok reményt arra, hogy a magyarság is be tud szállni az ez irányú ’játékos’ küzdelembe, vagyis megteszi azt, ami nemcsak legbennsôbb érdeke, de dolga is (pld. a ’kelet-nyugat’ egymásra találása elôsegítésének értelmében). Még olyat is láttam eccör ’leki szemeim elôtt’, hogy a Dunakanyarban egy 500 fôs ’beavatásos tábor’ végén egy sportcsarnokban vagy húsz ’páston’ folyó szimultán beavatásokat a legnagyobb, ámbátor csöndes érdeklôdéssel több százan szemlélik a helyszínen, (mindenki sorra kerül!;-) sôt még egy tv állomás is közvetíti az eseményt.
Persze ’láttam én’ mán állandó Hamvas Béla Népfôiskolát es a pilisszántói Orosdy-kastélyban… Ki tudja mi lett avval is.

Mi néhányan, legutóbb Vértesacsán még egyszer megtettük, amit megkövetelt a Haza (a MAGosban;-) De, hogy egy kicsit még jobban kiélezzem a helyzetet, mint amilyennek talán csak a vak nem látja mán, leírom azt is, amiért esetleg ugyan még többen nem fognak szeretni ezután (mint ahányan szeretnek!?;-) de igencsak fontosnak érzem. Magyarország ’földje’ (is) történelmi másodpercek alatt kiárusításra kerül… sajnos, de tény. A magyarság, igaz fôként kényszer hatására már mindenhun él a Földön. Ha nem tudunk e helyzetnek megfelelô válaszokat taláni arra a kérdésre például, hogy ’mire is jó ma a magyarság’ (több aj.olv. a honlapon: http://hamvasklub.parknet.dk !) akkor záros határidôn belül belehígulunk a sok milliárdos embertömegbe, ráadásul anélkül, hogy akár csak megkíséreltük volna 'tört-én-elmi' feladatunkat megoldani. Amely feladat pedig Karácsony tanár úr, de remélehetôleg minden normális ember szerint a másikkal, a társsal való, kölcsönösen felemelô viszony és egymással talákozásaink példamutató ’kelet-nyugati’ minôségének meggyôzô ereje mindenekelôtt. (Az úgynevezett körülmények, eszközök, mind másodlagosak ebbôl a szempontból, és hát nyilvánvalóan nem bízhatók csak ’a piacra’ ezek sem, de hát …)
A többi duma, ’mû’, vagy még roszabb. Persze, hogy nem csak jobb, de még ésszerûbb is lenne, ha a maradék Magyarország egésze (de legalábbis túlnyomó ’része’) erre a programra állna rá (lehetnénk a Föld kalapbokrétája bizon!;-), de hát erre a mai ’elitet’ (és a sunyi kontra-rekontra-szubkontra szelekcióját tekintve ameddig ellátunk) rávenni annyi esélyünk van, hogy nem is vagyok hajlandó megbecsülni. Magunkra, vagyis egymásra vagyunk utalva kedves testvéreim, barátaim és nemes ellenfeleim mind a személyes, mind a földi jövônket, a gyerekeink, unokáink jövöjét illetôen is.

A csapat

Júliával

Íme hát a ’Haza a MAGosban’ képzés melletti érvek csokorba szedve. Ha valamit kihagytam volna szóljatok, ha valamit nem értettetek volna (az én hibám!;-) kérdezzetek, no és adjátok tovább e palackpostát is, mint a többit az utóbbi években. Még egy ideig rendelkezésre állok személyesen is, ha ’ta-ní-tani’ kell, de nem csinálok titkot belôle, hogy az évi egy-két egyhéttel, ami idáig adatott nem tudom, és nem is akarom tovább fenntartani a nép-tanítói készenléti állapotot. Ha nem történik valami hamarosan ’nyugdíjba megyek’. Vagyis befelé, egyre beljebb. Azoknak, akik így is felkeresnek majd (valahun a Földön) nem lesz komoly hiányérzetük remélhetôleg, mert… No de ezt majd meglátjuk, ha az Ég is úgy akarja.

Legvégül még felhívnám a figyelmet arra, hogy annak, aki nem próbálta mán legalább egyszer valakivel (- aki már próbálta), a legszigorúbban NEM ajánlott e módszer levezetésével próbálkozni. Aki pedig nem képes az élet legnehezebb kérdéseit illetô gyakorlati ’mûvészeti’ instrukciókat rögtönözni (legalább az itt ismertetett gyökérinstrukciók alapján), és/vagy az a kényszerképzete, hogy bármi lényegeset jobban ’tud’ bárkinél, annak ’csak’ résztvevôként ajánlott az egész. Természetesen senki sem menthetetlen (legfeljebb az ippeg használatos egoja), és 'mindenkire szükség van’ (H.B. Öt géniusz).

A legjobbakat kedves mindannyiunknak, mindenhun, szeretettel

Lázár Örvin Járkáló

Koppenhága 2003 dec.- 2004 április - 2010 májusa.