ARoyBeszed1.htmlTEXTMOSS&' üºöpºöp=D ARoyBeszed1.html NOL • 2003. május 20. 13:07

Birodalmi demokrácia: egyet fizet, kettôt kap

Arundhati Roy forradalomra buzdítja az amerikai civileket

Frontális támadást indított az Egyesült Államok kormánya által követett  új „imperialista” politika, illetôleg a globális kapitalizmus és „az új demokrácia” ellen Arundhati Roy, lényegében forradalomra buzdítva az amerikai civil társadalmat demokratikus jogai visszahódításáért.

Az indiai írónô, aki egyre harciasabb hangon lép fel a világ régi és új gazságtalanságai és különösen az amerikai hegemón törekvések ellen, ezúttal a Gazdasági és Társadalmi Jogok Központjának rendezvényén az Egyesült Államokban elmondott nagyívû beszédével hívta fel magára a figyelmet.

A Znet által közölt, Instant keverék: Birodalmi demokrácia (Egyet fizet, kettôt kap) címû beszéd vezérfonala annak az új amerikai politikának a bírálata, amely Roy szerint ezzel jellemezhetô: „Az Egyesült Államok azt csinál, amit akar, s az hivatalos”.

Roy elôadásának középpontjában az iraki háború áll. Bemutatja, hogy Washington tudatosan és szisztematikusan terjesztett hazugságokkal készítette elô majd vezényelte le az iraki inváziót. Emlékeztet rá, hogy az Egyesült Államok és Nagy Britannia miként építette fel a korábbi évtizedekben Szaddám rendszerét, s úgy véli: Szaddám támogatóinak is a háborús bûnösök bírósága elôtt lenne a helyük.

Vajon miért nem szerepelnek az amerikai és a brit kormány tisztségvielôi a körözött iraki bûnözôk arcmását viselô hírhedt kártyalapokon - teszi fel a költôi kérdést Roy. Válasza: azért, mert, ha a Birodalomról van szó, a tények nem számítanak.

Roy elkeseredett hangon beszél a világ állapotáról, lesújtó véleményt alkot az „új demokráciáról”, amelyet az Egyesült Államok most éppen Irakba exportál, s amelyet a többi között Dél-Afrika példáján mutat be. Ott szerinte az a parányi fehér kisebbség, amelyet a brutális kizsákmányolás évszázadai privilegizáltak, ma sokkal nagyobb biztonságban van, mint valaha. Továbbra is ellenôrzi a földet, a farmokat, a gyárakat és az ország gazdag természeti forrásait. Számukra az apartheidbôl a neoliberalizmusba vivô átmenet szinte észrevétlenül ment végbe - fogalmaz Roy, majd azt mondja: „Ez apartheid jó elkiismerettel. És ez a demokrácia nevében zajlik” Szerinte az „új demokrácia” a Birodalom eufémizmusa a neoliberális kapitalizmusra.

Az írónô szerint az amerikai emberekkel a háború tényleges gazdasági költségeinek finanszírozása mellett a „felszabadító” háborúk árát saját szabadságukkal is megfizettetik; az egyszerû amerikai polgár számára a más országokban teremtett „új demokrácia” ára az igazi demokrácia halála otthon.

Roy globális ellenállást hirdet a Birodalommal szemben. Belátja, hogy ez nem lehet közvetlen konfrontáció, ezért olyan stratégiát javasol, amely „elszigeteli a Birodalom alkatrészeit és egyenként teszi mûködésképtelenné azokat”. „Egyetlen célpont sem túl kicsi. Egyetlen gyôzelem sem túl jelentéktelen. Megfordíthatjuk a Birodalom és szövetségesei által a szegény országokra kényszerített szankciók ötletét. A Népi Szankciók rendszerét alkalmazhatnánk minden egyes vállalattal szemben, amely szerzôdést kap a
háború utáni Irakban, ugyanúgy, mint az aktivisták annak idején Dél-Afrikában és szerte a világon tették az apartheidet támogató vállalatokkal szemben” - fejtegeti Roy. Szerinte ez lehetne a civilek elsô válasza Irak terrorbombázására.

Roy írásában lényegében forradalmat sürget a demokratikus jogok visszaszerzésére. Mint mondja, ennek a harcnak az Egyesült Államokban kell kezdôdnie: az egyetlen intézmény, amely hatalmasabb, mint az Egyesült Államok kormánya, az amerikai civil társadalom. Az ô nevében hajtják végre a Birodalom hódításait, és az ô joga, hogy visszautasítsa ezeket. Az amerikai emberek megtagadhatják a harcot. Megtagadhatják a rakéták továbbítását. Megtagadhatják a zászlólengetést. Megtagadhatják a gyôzelmi parádét - véli Arundhati Roy.



Subject: [Global] arundhati
Date: Wed, 21 May 2003 11:25:12 +0200
From: "Erhardt Miklos" <miklulu@freemail.hu>
To: global@zpok.hu

Egyet fizet, kettôt kap
Arundhati Roy

Manapság, mikor versenyt kell futnunk azért is, hogy egyáltalán naprakészek lehessünk a témában: éppen milyen
szabadságjogainkat tették zsebre, mikor csak kevesen engedhetik meg maguknak a luxust, hogy kicsit hazamenjenek az
utcáról, hogy aztán egy kiválóan megírt, lábjegyzetekkel és referenciákkal ékes politikai programmal térhessenek vissza,
ugyan miféle mélyértelmû ajándékot nyújthatnék át Önöknek?

Ahogy válságról válságra sodródunk, melyeket a szatellit tévéállomások közvetlenül az agyunkba sugároznak, lábon állva,
menet közben kell gondolkoznunk. A történetek háborúk romjain nyílnak meg. Lerombolt városok, felszaggatott földek, az
elfogyó erdôk és a haldokló folyók az arhívumaink. Könyvtáraink bombatölcsérek.

Szóval mit is adjak Önöknek ma este? Néhány kényelmetlen gondolatot pénzrôl, háborúról, birodalomról, rasszizmusról és
demokráciáról. Néhány aggodalmamat, melyek mint egy kitartó molylepke család köröznek az agyamban, és elrabolják az
álmomat.

Talán vannak, akik majd úgy vélik, udvariatlanság valakitôl, aki úgy került be a Modern Nemzetek Nagykönyvébe, mint
"indiai állampolgár", hogy idejön, és az USA kormányát kritizálja. Ami engem illet, nem vagyok nagy zászlólengetô, nem
vagyok hazafi, és tökéletesen tudatában vagyok, hogy minden állami eszmében ott van a gonoszság, a brutalitás és az
álszentség. De mikor egy ország már nem egyszerûen egy ország többé, hanem birodalommá válik, akkor a dolgok
méretaránya drámai módon megváltozik. Tegyem tehát világossá, hogy ma este úgy szólok Önökhöz, mint az Amerikai
Birodalom alattvalója? Úgy szólok Önökhöz, mint egy rabszolga, aki veszi a bátorságot, hogy a királyát kritikával illesse.

Mivel az elôadásoknak illik címet adni, ezt itt ma úgy hívják: Birodalmi demokrácia instant keverék (Egyet fizet, kettôt kap).

Még 1988-ban történt, július 3-án, hogy a Vincennes nevû, Perzsa Öbölben állomásozó romboló cirkáló véletlenül lelôtt egy
iráni utasszállító repülôgépet, és megölt 290 civilt. Megkérték akkor I. George Busht, aki azidôtájt éppen nyakig volt a
válsztási kampányban, ugyan kommentálná az eseményt. Az említett finoman így szólt ekkor: "Soha nem fogok mentegetôzni
az Egyesült Államok nevében. Nem érdekelnek a tények."

Nem érdekelnek a tények. Micsoda tökéletes maxima az Új Amerikai Birdalom számára. Talán egy könnyed témavariáns még
jobb volna: Tôlünk függ, hogy mik a tények.

Mikor az Egyesült Államok megszállta Irakot, a New York Times és a CBS News közös felmérése úgy becsülte, hogy az
amerikaiak 42 %-a szerint Szaddam Husszein közvetlenül felelôs volt a World Trade Center és a Pentagon ellen elkövetett
szeptember 11-i merényletekért. Az ABC News felmérése pedig arról számolt be, hogy az amerikaiak 55 %-a hitte úgy, hogy
Szaddam Husszein személyesen támogatta az Al Quaidát. Ezen vélemények egyikét sem támasztják alá bizonyítékok (mert
ilyenek nincsenek). Mindez megérzésen alapult, önszuggesztión, illetve a leánykori nevén "Szabad Sajtónak", valamint az
amerikai demokrácia szent tartóoszlopának nevezett corporate tömegtájékoztatás szégyentelen hazugságain.

Az USA Irak elleni háborúja széleskörû belföldi támogatottsága a dezinformáció és a megtévesztés többszörös alapján
nyugodott, az USA kormánya által koordinálva, a vállalati média által hûségesen kibôvítve.

Túl az Irak és az Al Quaida közötti kitalált kapcsolatokon ott volt még az Iraki Tömegpusztító Fegyverekrôl szóló
elôregyártott hisztéria. Kisebbik George Bush odáig ment, hogy kijelentette: "öngyilkosság" volna az USA részérôl, ha nem
támadná meg Irakot. Újra csak elôjött a régi jó paranoia, hogy t.i. egy kiéheztetett, lerombolt, ostrom alatt álló ország majd
jön, és a földdel teszi egyenlôvé Amerika Öhatalmasságát. (Irak nem az elsô ezen országok sorában - elôtte jártak már Kuba,
Nicaragua, Líbia, Grenada és Panama.) Ezalkalommal azonban nem csak a jószomszédi hiszti megszokott formájáról volt szó.
Ez olyan Hiszti volt, aminek volt Célja. Régi doktrina, új palackban: mégpedig a Megelôzô Csapás Doktrinája, avagy: Az
Egyesült Államok Azt Tesz, Amit Akar, És Ez A Hivatalos Álláspont.

Megharcolták és megnyerték az Irak elleni háborút, de nem találtak Tömegpusztító Fegyvereket. Még csak egy kicsit sem.
Esetleg el lettek ásva, mielôtt felfedezhették volna ôket. És csak egy megátalkodott bajkeverô kérdezhet olyasmit, hogy:
Vajon ez a Szaddam Husszein miért nem használta ôket inkább, mikor éppen megszállták az országát?

Persze válasz nincs. Az Igazhitûek majd beérik azokkal a homályos tévériportokkal, melyek azt mutatják, ahogy valakik
megtalálnak néhány tiltott kemikáliával teli hordót egy elhagyott bódéban. Ugyan még nincs konszenzus arra nézvést, hogy
valóban kemikáliákról van-e szó, valóban be vannak-e azok tiltva, illteve, hogy a tartályokat, amelyben találták ôket, lehet-e
technikai értelemben valódi hordóknak nevezni. (Hallani arról is, hogy a helyszínen találtak még egy teáskanál hipermangánt,
meg egy régi szájharmonikát is.)

Eközben, úgy mellékesen, egy nagyon is új, mellékesen igen brutális nemzet megtizedelt egy ôsi civillizációt.

Aztán ott vannak azok, akik azt mondják: "És akkor mi van, ha Iraknak nem voltak vegyi -és tömegpusztító fegyverei? Mi
van, ha nem voltak Al Quaida kapcsolatai? Mi van, ha Oszama bin Laden legalább annyira gyûlöli Szaddam Husszeint, mint
az Egyesült Államokat? A Kisebbik Fiú megmondta: Szaddam Husszein "Gyilkos Diktátor" volt. Az érvelés tehát továbbra is
mûködik, Iraknak "rendszerváltásra" volt szüksége.

Ne is törôdjünk azzal, hogy negyven évvel ezelôtt, a CIA, még J. F. Kennedy elnöksége alatt, maga hajtott végre
rendszerváltást Bagdadban. 1963-ban, egy sikeres államcsínyt követôen, a Ba'ath párt került hatalomra Irakban. Az új Ba'ath
rezsim ezt követôen, a CIA listái alapján, módszeresen kiirtott többszáz baloldalinak tartott orvost, tanárt, ügyvédet és
politikust. Egy teljes értelmiségi osztályt mészároltak le. (Ugyanezzel a technikával mészároltattak le százezreket
Indonéziában és Kelet-Timorban.) Mondják, az ifjú Szaddam is kivette a részét a vérfürdôbôl. 1979-ben azután, a Ba'ath
párton belüli villongásokat követôen Szaddam Husszein lett Irak elnöke. 1980 áprilisában, mikor Szaddam éppen a Shiiták
legyilkolásával volt elfoglalva, Zbigniew Brzezinsky nemzetédelmi  tanácsadó kijelentette: "Nem látunk alapvetô
érdekellentétet az Egyesült Államok és Irak között". Washington és London nyíltan - és fû alatt is - támogatta Szaddam
Husszeint. Pénzelték, felszerelték, felfegyverezték, és  ellátták olyan kettôs hasznosítású alapanyagokkal, melyeket
tömegpusztító fegyverek gyártására lehet felhasználni. Pénzügyileg, anyagilag és erkölcsileg támogatták legsúlyosabb
túlkapásait. Támogatták az Irán elleni 8 éves háborút, a kurdok elleni gáztámadást (Halajaba, 1988), azokat a bûntetteket
tehát, melyeket 14 évvel késôbb majd újra felmelegítenek, és további indokként használnak Irak megszállására. Az elsô Öböl
Háborút követôen a "Szövetségesek" felkelést szítottak a baszrai Shíiták körében, majd másfelé néztek, mikor Szaddam
leverte a felkelést, és ezreket mészárolt le bosszúból.

A lényeg az, hogy amennyiben Szaddam Husszein eléggé "ördögi" lehetett ahhoz, hogy a történelem legalaposabban
kidolgozott elôre bejelentett gyilkossági kísérletét indítsák meg ellene (lásd a "Shock and Awe" hadmûvelet indulását), akkor
az is bizonyos, hogy azokat, akik azelôtt támogatták, legalábbis bíróság elé kellene állítani mint háborús bûnösöket. Miért
nem szerepelnek amerikai és angol állami tisztviselôk a legveszedelmesebb bûnözôk portréit viselô gusztustalan
kártyapakliban?

Mert, ha a Birodalomról van szó, a tények nem számítanak.

Persze, de ez mind a múlt, mondják nekünk. Szaddam Husszein szörnyeteg, akit meg kell állítani, most. És csak az USA
képes megállítani. Hatékony technika: használjuk a jelen sürgetô erkölcsi elvárásait, hogy elfedjük a múlt ördögi bûneit és a
jövôre vonatkozó számító terveket. Indonézia, Panama, Nicaragua, Irak, Afganisztán - a lista folytatható. A jövô számára
kínálkozó brutális rezsimek az alábbiak: Egyiptom, Szaud-Arábia, Törökország, Pakisztán és a közép-ázsia köztársaságok.

John Ashcroft tábornok a közelmúltban kijelentette: az USA jogait "nem valamely kormánytól vagy dokumentumból
eredezteti, hanem... magától az Istentôl kapta". (Minek is törôdnénk az ENSZ-szel, ha az Isten is kéznél van?)

Ez tehát a helyzet. Itt vagyunk mi, a világ népei, szemközt egy olyan Birodalommal, mely küldetését a mennyekbôl kapta
(további biztosítékként pedig ott van neki még a világtörténelem leghatalmasabb tömegpusztító fegyver-arzenálja). Szemközt
egy olyan Birodalommal, mely fenntartja magának a jogot, hogy kedve szerint indítson háborúkat, hogy a népirtás ôsöreg,
kipróbált módszerével mentsen nem népeket káros ideológiáktól, vallási fundamentalizmusoktól, diktátoroktól, szexizmustól
és szegénységtôl. A Birodalom dolgozik, a Demokrácia pedig az új csatakiálltást adja hozzá, a maga gyáva módján.
Demokrácia, bombákkal házhozszállítva. A halál elenyészô ár, hogy kipróbálhassuk az új árut: Birodalmi Demokrácia Instant
Keverék (forraljuk fel a vizet, adjuk hozzá az olajat, dobjuk le, és robban).

Persze a feketék, barnák, sárgák, vörösek, kékek, lilák nem számítanak igazi embereknek. Persze a halálunk sem számít olyan
igazi halálnak. A történeteink nem igazán számítanak történelemnek. Sosem is számítottak annak.

Ha már a történelemnél tartunk: az elmúlt hónapokban, miközben a világ csak nézett, Irak USA általi megszállását élôben
közvetítették a tévécsatornák. Csakúgy, mint Oszama bin Laden, csakúgy, mint a tálib rezsim, Szaddam Husszein állama
egyszerûen eltûnt. Ezt követte az, amit az elemzôk "hatalmi vákumnak" neveznek. A városokból, melyek ostrom alatt álltak,
napokig élelem, víz és elektromos áram nélkül, a szünet nélkül bombázott városok, az ENSZ bojkott tíz éve alatti rezsimben
kiéheztetett és nyomorba döntött emberek hirtelen elvesztették a városvezetés látszatát is. Egy hétezer éves civillizáció
süllyedt a teljes anarchiába. Élôben.

Vandálok törték fel a boltokat, hivatalokat, szállodákat és kórházakat. Az amerikai és brit katonák álltak és néztek. Azt
mondták, nincs parancsuk. Valóban, csak arra volt parancsuk, hogy öljenek, arra nem, hogy megvédjék az embereket.
Világos volt, hogy miért vannak ott. Az irakiak biztonsága nem az ô dolguk. Annak a kevésnek a biztonsága, ami az iraki
infrastruktúrából megmaradt, nem az ô dolguk. Az iraki olajmezôk biztonsága viszont nagyon is az. Hát persze. Az
olajmezôket már szinte azelôtt "biztosították", mielôtt az invázió megindult volna.

A CNN és ABBC egyre-másra játszotta be és ismételte a pusztítás képeit.  A kommentátorok, katonai és kormányszóvivôk
úgy festették le az eseményeket, mintha a "felszabadított nép" élné ki a zsarnoki rendszerrel szemben felgyülemlett dühét.
Donald Rumsfeld védelmi miniszter a következôket mondta: "Nem elegáns. A szabadság nem elegáns, a szabad embereknek
pedig donthetnek úgy, hogy bûnt kövessenek el, hogy hibázzanak, hogy rosszat cselekedjenek." Tudták Önök, hogy Donald
Rumsfeldben egy anarchista rejtôzik? Az jár a fejemben, vajon így látta a dolgokat a Rodney King összeverését követôen
kirobbant Los Angeles-i felkelés idején is? Megosztaná vajon a Szabadság Szedett-Vedettségérôl szóló nézeteit azzal a
kétmillió emberrel, akik jelenleg az USA börtöneinek lakói? (A föld "legszabadabb" országában vannak a legtöbben
börtönben a világon.) Megvitatná a dolgot fiatal afro-amerikaiakkal, akiknek 28 %-a fogja felnôtt éveinek egy részét
börtönben tölteni? Meg tudná magyarázni, miert szolgál egy olyan elnököt, aki 153 kivégzés fölött védnökösködött, míg
Texas kormányzója volt?

Mielôtt az Iraki Háború megindult volna, az Újjáépítési és Humanitárius Segítség Hivatala (ORHA) elküldött egy listát a
Pentagonnak, mely a 16 legfontosabb helyet tartalmazta, melyeket mindenképpen meg kell védeni. A Nemzeti Múzeum volt a
második a sorban. A múzeumot, az ôsi kultúra tárházát nemcsak kirabolták, de meg is szentségtelenítették. Mai ismereteink
szerint  Irak az egykori Mezopotámia területén fekszik. A Tigris és az Eufrátesz partjainál kialakult civillizáció hozta létre a
világ elsô írását, az elsô naptárat, az elsô könyvtárat, az elsô várost, és, bizony, az elsô demokráciát. A babiloni Hammurabbi
fektetett le elôször olyan törvényeket, melyek a polgárok társadalmi életét szabályozták. Olyan törvénykönyvet íratott,
melyben az elhagyott nôk, a prostituáltak, a rabszolgák, sôt, még az állatok is rendelkeztek jogokkal. A Hammurabbi
törvénykódexet nemcsak mint a törvényesség születését, de a társadalmi igazság elvének megértésére tett elô kísérletet is
tiszteljük. Az USA kormánya nem is választhatott volna megfelelôbb helyet, hogy eljátssza törvénytelen háborúját, hogy
kimutassa volna az igazságossággal szembeni groteszt megvetését.

A fosztogatások idején, az egyik Pentagon sajtótájékoztatón Donald Rumsfeld, A Sötétség Hercege, még az ôt oly hûségesen
szolgáló média-bûntársainak is nekiment, mondván: "A tévében ugyanazokat a képeket mutatják újra meg újra, hússzor is
látjuk azt az embert, aki egy vázával sétál ki egy épületbôl, hogy az ember már azt gondolja, 'Jézusom, ennyi váza volt ott?!
Hogy lehet, hogy ennyi váza van egyetlen országban?'"

Nevetés burjánzott végig a termen. Mi lett volna, ha a harlemi szegények rabolják ki a Metropolitan Múzeumot? Azt is
ugyanilyen jókedv övezte volna?

Az ORHA 16-os listáján az utolsó név az Iraki Olajügyi Minisztérium neve volt. Ennek az egynek biztosítottak védelmet. Azt
hitte talán a megszálló sereg, hogy a muzulmán országokban a listákat fejjel lefelé olvassák?

A televízió azt közli velünk, hogy Irakot felszabadították, meg hogy Afganisztán a legjobb úton van afelé, hogy a nôk
menyországa legyen, hála Bushnak és Blairnek, a huszonegyedik század eme vezetô feministáinak. Valójában egyszerûen
tönkretették Irak infrastruktúráját. A népre éhínség vár. Az élelmiszkészleteket kifosztották. A városok pedig teljes
adminisztrációs zûrzavarba süllyedtek. Irak a Shiíták és Szunniták közötti polgárháború felé sodródik. Eközben Afganisztán
visszasüllyedt a tálibok elôtti anarchiába, területét ellenséges hadurak szabdalják.

Magát mindettôl nem zavartatva, Kicsi Bush május 2-án indította el 2004-es kampányát, remélvén, hogy majd újra elnökké
választják. A történelem valószínûleg legrövidebb repülésének végeztével egy katonai jet landolt az Abraham Lincoln
anyahajó fedélzetén, mely olyan közel horgonyzott a parthoz, hogy a sajtó nyomására kormánytisztviselôk elismerték, azért
lett odaállítva, hogy a legjobb tévés látószöget biztosítsák a beszédhez. Bush elnök, aki amúgy sosem volt katona, vicces
ruhában mászott elô a kabinból - USA katonai bomberdzseki, bakancs, repülôs szemüveg, sisak. Integetvén éljenzô híveinek,
bejelentette az Irak feletti gyôzelmet. Óvatosan persze csak azt mondta, "ez csak egyetlen gyôzelem a terror elleni
háboróban... (mely) folyik tovább".

Fontos volt elkerülni a gyôzelem határozott kinyilvánítását, mert a Genfi Egyezmény szerint a gyôztes hadseregnek viselnie
kell a megszálló hadsereg jogi kötelezettségeit, a Bush adminisztrációnak pedig semmi kedve ilyen terhekhez. Meg aztán,
ahogy a 2004-es választások közelednek, szükség lehet még egy gyôzelemre a "terror elleni háborúban", amellyel majd
tetszeni lehet a választóknak. Szíriát már hízlalják is a disznóöléshez.

Az öreg náci, Herman Goering mondta volt: "Mindig el lehet érni, hogy az emberek engedelmeskedjenek a vezetôiknek...
Csak annyit kell tenni, hogy azt mondjuk nekik, hogy támadják ôket, a pacifistákat meg ki kell kiáltani hazafiatlannak,
olyanoknak, akik a hazát veszélybe sodorják. Ez mûködik mindenütt."

Igaza van. Pofon egyszerû. Erre épül a Bush-rezsim. Rohamléptekben számolódik fel a különbség választási kampány és
háború, demokrácia és oligarchia között.

Az ilyen kampány-háborúk egyetlen követelménye, hogy amerikai életek ne vesszenek, mert az megingatja a választók
bizalmát. De most valahogy elsimították a háborúban elesett amerikai katonák kérdését is, többé-kevésbé.

Az Operation Shock and Awe megindulását megelôzô egyik sajtótájékoztatón Tommy Franks tábornok bejelentette, "Nem
volt még ilyen hadjárat a történelemben." Talán igaza van.

Nem vagyok hadtörténész, de mikor harcoltak meg utoljára egy ilyen háborút?

Miután az ENSZ "jó hivatalait" (gazdasági szankciók, fegyverzetellenôrök) arra használták, hogy biztosan térdre
kényszerítsék Irakot, kiéheztessék a népet, megöljenek félmillió gyereket, súlyosan károsítsák az infrastruktúrát, miután
megbizonyosodtak arról, hogy a fegyverzet nagy részét megsemmisítették, a "Koalíció" a világtörténelem vélhetôen
leggyávább és legsunyibb aktusaként beküldte megszálló seregét!

Iraki Szabadság Hadmûvelet? Nana! Inkább: Fussunk Versenyt, Csak Elébb Hadd Töröm El A Lábad Hadmûvelet.

Alighogy megkezdôdött a háború, Franciaország, Németország és Oroszország kormányai, amelyek elutasították a háborút
legitimáló ENSZ Biztonsági Tanácsi határozat megszületését, egymás lábát taposták abbéli igyekezetükben, hogy
kinyilvánítsák, mennyire kívánják, hogy az Egyesült Államok gyôzzön. Jacques Chirac felkínálta a francia légteret az
angol-amerikai légierônek. A németországi USA katonai bázisok nyitva álltak az ügy számára. Joschka Fischer német
külügyminiszter nyilvános beszédben reménykedett a Szaddam-rezsim "gyors összeomlásában". Ugyanezt tette Vlagyimir
Putyin.  Ezek azok a kormányok, amelyek összedolgoztak Irak erôszakos lefegyverzésén, mielôtt még rohantak volna azok
vállát veregetni, akik végül megtámadták. Túl a reményen, hogy osztozhatnak a koncon, bíztak abban is, hogy a Birodalom
majd tiszteletben tartja a még a háborút megelôzôen aláírt iraki olaj-szerzôdéseiket. Csak a nagyon naivak várhattak mást a jó
öreg imperialistáktól.

Túl a háborús készülôdés idején az ENSZ-ben elhangzó nekibuzdulásokon és fennhéjázó moralizálásokon, a válság
pillanatában a Nyugati kormányok egyetértése - a népességük nagy része véleményének ellenére - mindent elsöprônek
bizonyult.

Mikor a török kormány idôlegesen meghajolt az ország lakossága 90%-ának akarata elôtt, és lemondott az amerikai kormány
ajánlatáról - a török föld katonai célokra történô átengedésének fejében beígért több milliárd kemény dollárról -, azzal
vádolták meg, hogy híján van a "demokratikus elveknek". A Nemzetközi Gallup Intézet felmérései szerint egyetlen európai
országban sem volt az "Amerika és szövetségesei által egyoldalúan megindítandó" háború támogatottsága 11%-nál  magasabb.
Anglia, Olaszország, Spanyolország, Magyarország és a többi kelet-európai állam kormánya azonban dicséretben részesült,
hogy figyelmen kívül hagyták az országaik lakossága többségének akaratát, és támogatták a törvénytelen inváziót. Ez,
vélhetôen, teljes összhangban volt a demokratikus elvekkel. Hogy is hívják ezt? Új Demokrácia? (lásd: Új Brit Munkáspárt?)

A kormányok megvesztegethetôségének éles ellentéteként, hetekkel az inváziót megelôzôen, február 15-én, a közös
erkölcsiség minden eddiginél ékesebb bizonyítékaként, öt kontinensen több mint 10 millióan vonultak az utcára a háború
ellen. Önök közül is sokan köztük voltak, ebben biztos vagyok. Mindannyiunkat figyelmen kívül hagytak, a legteljesebb
megvetés közepette. Bush elnök az alábbiakat közölte a háborúellenes tüntetésekre reagálva: "Olyan ez, mint... szóval én egy
célcsoportra alapozva fogom meghatározni a politika irányát. A vezetô szerepe az, hogy egy a biztonságra épülô politikát
határozzon meg, jelen esetben az emberek biztonságára épülôt". A Demokrácia, a modern világ szent tehene válságban van.
Mély válságban. Minden túlkapást a demokrácia nevében követnek el. Kicsivel több csak már, mint egy üres szó, egy csinos
váz, hiján minden tartalomnak és jelentésnek. Azt jelenti, amit csak akarunk.

A Demokrácia a Szabad Világ kurvája, hajlandó felöltözni, levetkôzni, hajlandó minden ízlést kielégíteni,
tetszôlegesen használható és kihasználható.

Egészen a közelmúltig, mondjuk 1980-ig, úgy tûnt, hogy a demokrácia valóban képes lesz a tényleges társadalmi
igazságosság megvalósítására.

De a modern demokráciák  már elég ideje léteznek ahhoz, hogy a neoliberális kapitalisták kitanulják, hogyan lehet a dolgot
kiforgatni önmagából. Mesterei annak, hogy hogyan lehet beszivárogni a demokratikus intézményekbe - a "független"
törvényhozásba, a "szabad" sajtóba, a parlamentbe -, és hogyan lehet a céljaikhoz hajlítani azokat. A társasági globalizáció
projektje feltörte a kódot. Szabad választások, szabad sajtó, független bíróságok - mindez mit sem jelent azóta, hogy a szabad
piac áruvá tette ôket, amit az vehet meg, aki a legtöbbet kínálja.

Hogy teljesen átlássuk, miféle ostrom alatt áll a Demokrácia, elég belepillantani, mi folyik néhány kortársi demokráciában. A
Világ Legnagyobbjában: Indiában, (amirôl nemrég sokat írtam, ezért ma nem térek ki rá). A Világ Legérdekesebbjében:
Dél-Afrikában. A Világ Legerôsebbjében: az USA-ban. És - ami talán a legtanulságosabb -, nézzük meg, miféle tervek
születnek a Világ Legifjabbjában: Irakban.

Dél-Afrikában a fekete többség 300 éven át tartó brutális elnyomását követôen a gyarmatosító, apartheidre épülô kisebbségi
fehér uralom 1994-ben átadta helyét egy nem faji jellegû, többpárti demokráciának. Fenomenális gyôzelem volt ez. A
hatalomban eltöltött két év után az Afrikai Nemzeti Kongresszus figyelmeztetés nélkül térdre borult Piac Isten elôtt. A
masszív szerkezet-átalakítási, privatizációs és liberalizációs program csak tovább növelte a gazdagok és szegények közötti
rémes egyenlôtlenségeket. Több mint egymillióan veszítették el a munkájukat. Az alapvetô szolgáltatások, az
áramszolgáltatás, az ivóvíz és a lakhatás társasági privatizációjának következtében 10 millió dél-afrikait, csaknem a lakosság
egynegyedét vágták el az ivóvíztôl és az elektromos áramtól. Kétmillió embert lakoltattak ki.

Eközben a századokon át a brutális kizsákmányolás privilégiumait élvezô fehér kisebbség ma nagyobb biztonságban van, mint
valaha. Továbbra is a kezükben van a föld, a farmok, a gyárak, és az ország bôséges ásványkincsei. Számukra az apartheidbôl
a neoliberalizmusba történô átmenet nem sok vizet zavarhatott. Ez ma olyan apartheid, ami még a lelkiismeretet is békén
hagyja. És a Demokrácia nevében folyik.

A Demokrácia lett a Birodalom eufémizmusa a neoliberális kapitalizmusra.

A demokrácia gépezetének kiküszöbölésére irányuló felforgató tevékenység hatékonyan mûködik a fejlett világ országaiban
is. Politikusok, média-bárók, bírók, erôs vállalati lobbyk és kormányzati tisztviselôk alkotják azokat a szofisztikált, titkos
együttállásokat, melyek  tökéletesen aláássák az érzékeny egyensúlyt alkotmány, bíróságok, parlament, irányítószervek és -
talán a legfontosabb, a független tömegtájékoztatás között, amely pedig a parlamentáris demokrácia szerkezeti alapját adná.
Az említett összefonódás pedig egyre kevésbé finom, egyre inkább nyilvánvaló.

Az olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi például többségi tulajdonosa a legnagyobb olasz napilapoknak, magazinoknak,
tévécsatornáknak és könyvkiadóknak. A Financial Times beszámolója szerint Olaszország összes tévénézôje mintegy 90 %-át
tartja ellenôrzése alatt. A közelmúltban, az egyik ellene folyó megvesztegetési per során, miközben éppen ütötte a vasat, hogy
ô az egyetlen ember, aki meg tudja menteni Olaszországot a baloldaltól, így háborgott: "Meddig kell még vállalnom ezeket az
áldozatokat?" Rossz jelek ezek a fennmaradó 10 %-nyi olasz tévénézô számára. Mi a Szabad Szó ára? Kinek a Szabad Szava?

Az Egyesült Államokban a berendezkedés összetettebb. A Clear Channel Worldwide Inc. a legnagyobb
rádióállomás-tulajdonos az országban. Több mint 1.200 csatornát üzemeltet, melyek együtt a piac 9 %-át adják. A vállalat
elsô embere dollár százezrekkel támogatta Bush választási kampányát. Mikor amerikaiak százezrei vonultak az utcákra, hogy
az Iraki háború ellen tüntessenek, a Clear Channel országszerte háborúpárti hazafias felvonulásokat szervezett ("Rallies for
America"). Az eseményeket a saját rádiócsatornáin reklámozta, majd kiküldte a saját riportereit, hogy azokról mint
szenzációkról tudósítsanak. Az elôregyártott konszenzus korában szabad az út az elôregyártott hírek elôtt.  Közel az idô, hogy
a média hírstúdiói odahagyjanak minden látszatot, és színházi rendezôket szerzôdtessenek újságírók helyett.

Ahogy az amerikai szórakoztatóipar egyre háború-szerûbb lesz, Amerika háborúi pedig egyre szórakoztatóipar-szerûbbek,
érdekes átfedéseknek lehetünk tanúi. A dizájner, aki azt a 250.000 dolláros díszletet tervezte Qatarban, amelybôl Tommy
Franks tábornok vezényelte le a Shock and Awe hadmûvelet tudósításait, tervezett díszleteket a Disney, az MGM és a "Jó
reggelt, Amerika" számára is.

Durva irónia, hogy éppen az Egyesült Államok, ahol a Szólásszabadság oly lánglelkû védelmezôi élnek, és amely mindig is a
leghatékonyabb törvényi szabályozással rendelkezett (egészen a közelmúltig) annak védelmére, nyirbálta meg ilyen súlyosan a
teret, ahol ez a szabadság meg is nyilvánulhatna. Furcsa, kitekert módon éppen az a hevület és düh, mely Amerikában a
Szólásszabadság jogi és konceptuális védelmét kíséri, leplezi ezen szabadság gyakorlási lehetôségeinek gyors erodálását.

Az amerikai hír -és szórakoztatóipar nagyrészét néhány nagyvállalat ellenôrzi - az AOL-Time Warner, a Disney, a Viacom, a
News Corporation. Ezek közül mindegyik tulajdonában illetve irányítása alatt vannak tévéállomások, filmstúdiók,
lemeztársaságok és könyvkiadók. Gyakorlatilag nincs kivezetô út.

Az amerikai médiabirodalmat egy aprócska klikk irányítja. Michael Powell, Colin Powell belügyminiszter fia, a Szövetségi
Kommunikációs Bizottság vezetôje ráadásul további deregularizációt sürget a kommunikációs iparágon belül, ami persze csak
még nagyobb konszolidációhoz vezet majd.

Ez tehát a helyzet - a Világ Leghatalmasabb Demokráciáját egy olyan ember vezeti, akit nem törvényes úton választottak
meg. Amerika Legfelsôbb Bírósága ajándékozta meg a munkával. Nézzük hát az árat, amit az amerikaiak fizettek ezért a
csalással szerzett elnökségért.

Kisebbik George Bush elnöksége elsô három éve alatt az amerikai gazdaság több mint kétmillió munkahelyet veszített el. A
csillagászati katonai kiadások, a társasági háborúskodás és a gazdagoknak biztosított adókedvezmények pénzügyi válságba
sodorták az amerikai oktatási rendszert. Az Állami Törvénykezési Nemzeti Tanács felmérése szerint az USA államai
2002-ben összesen 49 milliárd dollárral kurtították meg a közszolgáltatási költségvetést, az egészségügyi -és szociális,
valamint az oktatási kiadásokat. Ez év végéig további 25,7 milliárd dollár megvonását tervezik. Ez összesen 75 milliárd
dollár. Bushnak a Kongresszushoz eredetileg benyújtott költségvetési igénye az Irak elleni háború finanszírozásához 80
milliárd dollárra rúgott.

Ki fizeti meg a háborút? Amerika szegényei. A diákok, a munkanélküliek, az egyedülálló anyák, a kórházi betegek, az
otthonaikban ápoltak, a tanárok és az egészségügyi dolgozók.

És valójában ki harcolja a háborút?

Megint csak Amerika szegényei. Az Iraki sivatag napsütésében sülô katonák nem a gazdagok gyermekei. Az egész amerikai
Képviselôházban és Szenátusban mindössze egyetlen olyan képviselô van, akinek a gyermeke Irakban harcol.  Az Amerika
"önkéntes" hadseregébe belépô szegény fehér, fekete, latino és ázsiai fiataloknak, akik megélhetést és oktatási lehetôségeket
keresnek, a szegénység küldi a behívót. Szövetségi statisztikák bizonyítják, hogy afrikai amerikaiak alkotják az USA teljes
fegyveres erôinek 21 %-át, az Amerikai Hadseregnek pedig 29 %-át. Az afrikai amerikaiak népességi aránya mindössze 12
%. Nem ironikus az afrikai amerikaiak aránytalanul magas reprezentációja a hadseregben és a börtönökben? Valószínûleg a jó
oldaláról kellene felfognunk a dolgot, és úgy tekintenünk, mint hatékony pozitív diszkriminációt. Csaknem 4 millió amerikait
(a népesség 2 %-át) fosztottak meg a választójoguktól, fôbenjáró bûnök elkövetése miatt. Ezek közül 1,4 millióan afrikai
amerikaiak, ami annyit tesz, hogy a teljes fekete szavazóképes korú lakosság 13 %-a van a jogfosztottság állapotában.

Az afrikai amerikaiakat a halál is pozitívan diszkriminálja. Amartya Sen gazdaságtörténész tanulmánya azt mutatja, hogy az
afrikai amerikaiak csoportjának várható életkora alacsonyabb, mint a Kínában, az indiai Kerala államban (ahonnan én is
származom), a Sri Lankában vagy a Costa Ricában születetteké. Bangladesi férfiak nagyobb eséllyel érik meg a negyvenedik
születésnapjukat, mint az afrikai amerikai férfiak, innen a szomszédos Harlembôl.

Idén, azon a napon, mely amúgy ifj. Martin Luther King 74. születésnapja lett volna, Bush elnök nyilvánosan kritika alá vette
a Michigani Egyetem fekete és latino hallgatókat elônyben részesítô pozitív diszkriminációs programját. "Megosztónak",
"tisztességtelennek" és "alkotmányellenesnek" nevezte. A sikeres erôfeszítések, hogy a fekete szavazókat távol tartsák az
urnáktól Florida Államban, hogy így George Bush megválasztasson elnöknek, természetesen sem tisztességtelenek, sem
alkotmányellenesek nem voltak. Felteszem, az olyan pozitív diszkrimináció, melynek célcsoportját Fehér Srácok a Yalerôl
adják, sosem lehet az.

Most már tudjuk, kik fizetik meg a háború árát. Tudjuk, kik harcolják meg. De vajon ki keres rajta? Ki viszi haza az összesen
százmilliárd dollárosra becsült újjáépítési szerzôdéseket? Esetleg Amerika szegényei, munkanélkülijei vagy betegei? Esetleg
az amerikai egyedülálló anyák? Vagy Amerika fekete és latino kisebbségei?

Az Iraki Szabadság Hadmûvelet célja, nyugtat meg minket George Bush, hogy visszaadja az iraki olajat az iraki népnek. Azaz
visszaadja az iraki olajat az iraki népnek, multinacionális társaságokon keresztül, úgymint a Bechtel, a Chevron, a
Halliburton.

Újra csak egy szûk, szoros kör, melyben egybefonódik a vállalati-, a katonai-, és a kormányvezetés. Arcátlan promiszkuitás,
egymás kölcsönös beporzása.

Gondolkodjunk el az alábbiakon: A Védelem-politikai Bizottság egy a kormány által kinevezett csoport, amely a Pentagon
tanácsadója szerepét tölti be. Tagjait a védelmi miniszter helyettese nevezi ki, a kinevezéseket pedig maga Donald Rumsfeld
hagyja jóvá. Az ülések zárt ajtók mögött zajlanak. A nyilvánosság semmi módon nem ellenôrizheti, ami odabent folyik.

A Washington-i Center for Public Integrity kiderítette, hogy a Védelem-politikai Bizottság 30 tagja közül kilencen
kapcsolatban állnak olyan vállalatokkal, melyek mintegy 76 milliárd dollár értékben kaptak katonai megrendeléseket 2001 és
2002 között. Egyikük, Jack Sheehan, nyugalmazott haditengerészeti tábornok a Bechtel, a nemzetközi ipari fejlesztési
óriáscég elnökhelyettese. Riley Bechtel, a vállalat elsô embere tagja az Elnöki Export Bizottságnak. Az egykori
belügyminiszter, George Shultz, aki tagja a Bechtel csoport igazgatótanácsának is, az Iraki Felszabadítási Bizottság
tanácsadó-testületének vezetôje. Mikor a New York Times riportere arról kérdezte, nem aggódik-e az érdekek feltûnô
összeegyeztethetetlensége miatt, így válaszolt: "Nem tudom, hogy a Bechtelnek lesz-e mindebbôl számottevô haszna. De ha el
kell végezni valakinek a munkát, a Bechtel éppen az a vállalat, aki el tudja végezni."

A Bechtel jutalma egy 680 millió dolláros iraki újjáépítési szerzôdés lett. A Center for Responsive Politics ('Központ a
Számonkérhetô Politikáért') információja szerint a Bechtel több százezer dollárral járult hozzá a republikánusok választási
erôfeszítéseihez.

Az elhallgatásnak, információ-visszatartásnak Amerika terrorista-ellenes törvényei adják a jogi hátteret. A USA Patriot Act-ot
(Hazafias Törvény), melyet a Képviselôtestület 2001 októberében fogadott el, világszerte számos ország hasonló
rendelkezései követték. A törvényjavaslatot a Képviselôház 337 szavazattal 79 ellenében léptette életbe. A New York Times
írta: "Sok törvényhozó szerint a törvényjavaslat valódi vitájára, de még elolvasására sem igen volt lehetôség."

A Hazafias Törvény a szisztematikus, automatizált felügyelet korát jelzi elôre. Felhatalmazza a kormányt, hogy olyan módon
hallgasson le telefonokat, ellenôrizzen kompjútereket, kémkedjen emberek után, ahogy az néhány évvel ezelôtt még
elképzelhetetlen lett volna. Az FBI-nak jogot biztosít arra, hogy ellenôrizze a könyvesboltok és közkönyvtárak forgalmát, az
emberek vásárlásait, amennyiben terrorista-gyanú merül fel ellenük. Elmossa a határt beszéd és bûnelkövetés között,
megteremti a feltételeket, hogy polgári engedetlenséget törvénysértésként kezelhessék.

Többszázra rúg azon személyek száma, akiket meg nem határozott feltételek mellett mint "törvényen kívüli felforgatókat"
tartanak fogva. (Indiában ez a szám több ezer. Izraelben 5.000 palesztint börtönöztek be így.) Ezek nem állampolgárok,
természetesen. Semmiféle jogokkal nem rendelkeznek. Egyszerûen "eltüntethetôk", mint a chileiek, Washington régi
szövetségese, Pinochet tábornok regnálása idején. Több mint ezer, többségükben muzulmán vagy közel-keleti származású
személyt tartanak fogva, akik közül sok nem rendelkezhet jogi képviselôvel.

Túl a háború közvetlen költségeinek megtérítésén, az amerikaiak a saját szabadságukkal is fizetnek ezekért a "felszabadító"
háborúkért. Az átlagamerikai számára a másutt megvalósuló "Új Demokrácia" ára az otthoni, valódi demokrácia halála.

Eközben Irakot szépen készítik fel a "felszabadulásra". (Vagy esetleg mindvégig "liberalizációt" akartak mondani?) A Wall
Street Journal arról számol be, hogy "a Bush vezetés tisztító terveket tett az asztalra, hogy az iraki gazdaságot az USA képére
formálják."

Éppen most fogalmazzák újra Irak alkotmányát. Újraírják a kereskedelmi törvényeket, az adótörvényeket és a szellemi
tulajdonra vonatkozó törvényeket, hogy Irak gazdaságát amerikai stílusú kapitalista gazdasággá alakítsák.

Az USA Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége amerikai vállalatokat hívott meg, hogy olyan szerzôdésekre licitáljanak, melyek
az útépítéstôl a vízvezetékeken, könyvterjesztésen keresztül a mobiltelefon hálózatokig terjedô skálán belül helyezkednek el.

Kevéssel azt követôen, hogy II. Bush bejelentette, azt akarja, hogy az amerikai farmerek táplálják a világot, Dan Amstutz, a
világ legnagyobb gabonaexportôre, a Cargill egykori vezetô menedzsere került az iraki mezôgazdaság rekonstrukciós
munkálatainak élére. Kevin Watkins, az Oxfam egyik igazgatója ezt így kommentálta: "Dan Amstutz-t bízni meg Irak
mezôgazdasága rekonstrukciójával annyi, mint Szaddam Husszeint ültetni az emberi jogi bizottság élére."

Az a két ember, akiket arra szemeltek ki, hogy az iraki olajkérdést menedzseljék, azelôtt a Shellnek, a BP-nek és a Fluornak
dolgoztak. A Fluor ellen fekete dél-afrikai munkások nyújtottak be keresetet, akik azzal vádolják a vállalatot, hogy az
apartheid idején kizsákmányolta és emberhez nem méltó körülmények között dolgoztatta ôket. A Shellrôl persze jól tudjuk,
hogyan tette lakhatatlanná az ogoni törzs földjeit Nigériában.

Tom Brokaw (Amerika egyik legismertebb tévés apafigurája) kicsit óvatlannak is bizonyult nagy nekibuzdulásában: "Az
egyik dolog, amit biztosan nem akarunk", mondta, "az Irak infrastruktúrájának elpusztítása, hiszen az ország néhány napon
belül a miénk lesz".

Most, hogy a tulajdonviszony kérdései a helyükre kerültek, Irak készen áll az Új Demokráciára.

Tehát, ahogy Lenin szokta volt kérdezni: "Mi a teendô?"

Nos...

Akár el is fogadhatjuk a tényt, hogy nincs a világon olyan hagyományos haderô, amely képes lenne sikeresen szembeszállni
az amerikai hadi gépezettel. A terrorista támadások csak további alkalmat szolgáltatnak az amerikai kormány számára, hogy
tovább fokozhassa a nyomást, amit az a maga részérôl alig vár. Egy ilyen esetleges támadást követôen, lefogadom, napokon
belül átmegy majd a Patriot II is.  Haszontalan azzal érvelni az USA-agresszió ellen, hogy az fokozza a terrorista csapások
lehetôségét. Olyan lenne, mint a pontyot azzal fenyegetni, hogy vízbe dobjuk. Bárki tanúsíthatja ezt, aki olvasta a "Projekt
Amerika új évszázadáért" ('Project for the New American Century') dokumentumait. A tény, hogy a kormány agyonhallgatta
azt a szeptember 11-rôl szóló Kongresszusi bizottsági beszámolót, mely szerint léteztek olyan titkosszolgálati információk,
melyek a támadások lehetôségére figyelmeztettek, és amelyeket figyelmen kívül hagytak, további bizonyítékkal szolgál arra
nézvést, hogy pózaikat illetôen a terroristák és a Bush rezsim jó csapatot alkothatnának együtt. Mindketten a népet teszik
felelôssé a kormányok tetteiért. Mindketten hisznek a kollektív bûnösségben és a kollektív büntetésben. A tetteikkel egymás
malmára hajtják a vizet.

Az USA kormánya eddig is napnál világosabb tanújelét adta, hogy milyen mértékben képes és hajlamos a paranoid
agresszióra. A humán pszichológiában a paranoid agresszió általában idegi alapú bizonytalanságot jelez. Gondolhatjuk tehát,
hogy nincs ez másképp a nemzetek pszichológiájában sem. A Birodalom azért paranoid, mert esendô, mert megvan a maga
gyenge pontja.

Az amerikai "anyaföldet" meg lehet esetleg védeni határôrizettel, nukleáris fegyverzettel, de a gazdaság messze kinyúlik a
bolygó teljes széltében-hosszában. Elôretolt gazdasági helyôrségei szem elôtt vannak, és sebezhetôek. Már az Interneten is
terjednek olyan amerikai és brit termékek és vállalatok gondosan elkészített listái, melyek megérettek a bojkottra. Túl a
szokásos célpontokon - mint a Coca Cola co., a Pepsi és a Mc Donalds - olyan kormányügynökségek, mint az USAID, a brit
DFID, brit és amerikai bankok, az Arthur Andersen, a Merril Lynch és az American Express is könnyen támadások
kereszttüzébe kerülhetnek. Ezeket a listákat aktivisták világszerte egyre finomítják, egyre bôvítik. A listák gyakorlati
iránymutatók lehetnek a világban egyre növekvô, ám még formátlan düh számára. A Corporate Globalizáció "elkerülhetetlen"
projektje hirtelen mintha egy kicsikét elkerülhetôként kezdene feltûnni.

Naivak volnánk, ha azt gondolnánk, közvetlenül szembeszállhatunk a Birodalommal. A mi stratégiánk a Birodalom mûködési
egységeinek elszigetelése, és egyenkénti ellehetetlenítése kell legyen. Egyetlen célpont sem lehet túl kicsi, egyetlen gyôzelem
sem túl jelentéktelen. Fordítsuk a visszájára a gazdasági szankciók gondolatát, melyeket a Birodalom és Szövetségesei
foganatosítanak szegény országokkal szemben. Rójuk ki a Népek Szankcióit minden egyes nagyvállalatra, amelyet a háborút
követôen iraki szerzôdésekkel jutalmaztak, csakúgy, ahogyan annak idején ennek az országnak az aktivistái, és a többiek
világszerte támadták az apartheid intézményeit. Mindegyiküket meg kell nevezni, közszemlére állítani és bojkottálni.
Kiszorítani az üzleti életbôl. Ez lehetne a válaszunk a Shock and Awe Hadmûveletre. Erôs kezdés lenne.

A másik sürgetô kihívás, hogy a társasági ellenôrzés alatt álló médiát mutassuk fel akként, ami valójában: igazgatótanácsi
közlönyként. Meg kell teremtenünk az alternatív információszolgáltatás rendszerét. Támogatnunk kell olyan független
kezdeményezéseket, mint a Democracy Now!, az Alternative Radio és a South End Press.

A demokrácia visszaköveteléséért folyó küzdelem nehéznek ígérkezik. Egyetlen kormány sem garantálja a
szabadságjogainkat. Éppen ôk fosztottak meg tôlük. És, ha már egyszer feladtuk ôket, akkor a visszaszerzésükre irányuló
harcot forradalomnak hívják. Olyan harc ez, melynek kontinenseken és országokon át kell terjednie. Nem szabad figyelembe
vennie a nemzeti határokat, de, ha meg akarjuk nyerni, éppen itt kell elindulnia. Amerikában. Az egyetlen intézmény, amely
hatalmasabb az amerikai kormánynál, az maga az amerikai civil társadalom. Mi, a többiek, alattvalók vagyunk, vagy
rabszolga-nemzetek fiai. Hatalmunk nekünk is van, de a közelség hatalma az Önöké.  Önöknek bejárásuk lehet a Birodalmi
Palotába, és az Uralkodó Szobáiba. Az Önök nevében hódít a Birodalom, és az Önök joga, hogy elutasítsák ezt.
Megtagadhatják a harcot. Megtagadhatják, hogy azokat a rakétákat elszállítsák a raktártól a kikötôig. Megtagadhatják annak a
zászlónak a lengetését. Elutasíthatják a gyôzelmi parádét.

Önök az ellenállás hatalmas hagyományaival rendelkeznek. Elég elolvasniuk Howard Zinn könyvét, 'Az Egyesült Államok
népének történeté'-t, hogy ne feledkezzenek meg errôl.

Önök közül többszázezren túlélték a szakadatlanul áradó propagandát, és aktívan harcolnak a saját kormányuk ellen. Az
Egyesült Államokban jelenleg uralkodó ultra-hazafias közhangulatot tekintve ez legalább annyit nyom a latban, mint minden
hazájáért harcoló iraki, afgán vagy palesztin küzdelme.

Ha csatlakoznak a harchoz - nem százan, nem ezren, de milliónyian -, a világ többi részén kitörô örömmel fogadják
majd Önöket. És látni fogják, milyen gyönyörû gyengédnek lenni ahelyett, hogy brutálisak lennénk, biztonságban lenni ahelyett hogy rettegnénk. Barátok között lenni, ahelyett, hogy el lennénk szigetelve. Hogy szeretik, nem pedig gyûlölik Önöket.

Fájdalom, hogy nem érthetek egyet az Önök elnökével, de meg kell mondjam: nem nagy nemzet az Önöké. Önök azonban
még lehetnek nagy nép.

A történelem nyújtja Önöknek az esélyt.

Ragadják meg!

forrás: ZNet
ford: Erhardt M.
_______________________________________________
Global mailing list
Global@zpok.hu
https://www.zpok.hu/mailman/listinfo/global


A. Roy-tól még a honlapunkon:

Szembeszállás a Birodalommal